Furcsa, paradoxonokkal teli világkorszakban élünk; információk, érzelmi impulzusok, stresszhatások forgatagában.
Mindannyian igyekszünk legjobb belátásunk szerint kiigazodni egy adott helyzetben, ismereteink alapján mindenki a pillanatnyilag legjárhatóbbnak tűnő utat választja. A kérdés talán csak az lehet, honnan hová akarunk eljutni, mi az a kitűzött irány és értékrend, melyet iránytűként sajátunknak tartunk, milyen az a társadalmi közeg, családi, történelmi háttér, melynek értékrendje kötelez.
Szerencsés vagyok, mert én egyike lehetek azoknak, akinek jó tanítói és jó mesterei voltak eddigi élete során. Megtanultam, hogy soha nem valami ellen, hanem mindig valamiért kell latba vetni cselekvő energiáimat, s erre buzdítlak benneteket is.
Egyik bölcs mesterem tanította, hogy a megértéssel, a szeretettel, esetleg szeretetteljes együttérző sajnálattal az ellenfeleink nem tudnak mit kezdeni, és a kártékony energiáik rájuk magukra tükröződnek vissza. Mert mindegy, hogy valaki gyűlölettel, vagy szeretettel közelít irányunkba, mindegy, hogy a pozitívból a negatívba, vagy negatívból a pozitív irányba áramlik a felénk jövő energia, ha a mi motorunk; a szívünk ugyanazt a szeretet energiát generálja.
Az egyetlen leépítő erő a sajnálat és az önsajnálat. Használjátok az erőt és ezt a tudást belátásotok szerint, mert az élet, a világ viszonylagos.
Sose azt halljátok meg, amit mondanak nektek a hatalom képviselői a médián keresztül, sosem azt nézzétek, ki az a személy, aki az adott szót kimondja, hanem az első indulathullám lecsillapodása után nézzetek a szavak és a személyek mögé, s értelmezzétek a szavak miértjét. Ne higgyétek el, hogy létezik jótékony hazugság, kisebb rossz, mert ami nem igazság, az gazság. A felemelkedéshez nem kicsiknek, hanem nagyoknak kell lennünk, hogy felemelhessük a környezetünkben ránk számító embereket. Senkinek sem a nagyvilágot kell megtartania, csak a személyes kis univerzumát. Ehhez persze az kell, hogy sose sajnáljuk magunkat és egymást. Mert lehet ugyan a globalizációs információáradat sugallataként önmagunkért élni, mindenkin átgázolni, aztán a magányosan sírni, vagy lehet másokért önzetlenül lenni és tenni. A szabad akaratú választás joga a miénk. Aki megérti, hogy azért vagyunk itt, hogy legyünk egymásnak, megérti azt is, hogy ez nem üzlet. Ez nem adok, kapok. Ezt nem háláért, nem viszonzásért teszi, aki teszi, s később nem is panaszkodik, s nem emleget hálátlanságot, igaztalanságot sem.
A mulandó dolgok a mulandóságéi. Az emberségesség tanítható, de csak megéléssel elsajátítható, ugyanúgy, ahogyan a szeretet, a gyűlölet, a siker vagy a magány megtapasztalása. Lehet, hogy ezek megélése is csak saját kis elvárásokkal teli egónk vonaglása. Mindazonáltal, keressük a valós értékeket! Ne törjünk pálcát azon véreink felett, akik tesznek, de másképp tesznek, mint ahogyan azt mi elképzeljük. Mindenkinek más itt az útja, más a küldetése, más a dolga, feladatrésze még akkor is, ha azonos irányba tekintő. Ugyanakkor ne legyünk szemellenzősek sem! Igenis fogadjuk meg elődeink sok évezredes tapasztaláson alapuló bölcseleteit. Óvjuk meséink, dalaink, táncaink, legendáink, hősénekeink, motívumaink és megannyi őrzésre ránk örökített értékünk örökségét, hogy örök maradjon az őrök által. /Úgy, ahogyan „Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Istennél és Isten vala az Ige”, s ahogyan nyelvünkben az ige cselekvést, történést, létezést, állapotot vagy állapotváltozást fejez ki, úgy mi is éljünk az IGÉvel./
Ne haraggal, hanem ésszel és tudással forduljunk a tót atyafiak felé is. Az ő tudatuk – a beteges és célirányos pánszláv eszme áltál – talán még megrontottabb, mint Európa más népeié.
Egykori felettesem és nógrádi földim, Jaroslav Števove rám testált meglátásai, jó támpontot adhatnak érveléseinkhez. Azt mondta:
„Tudja, a gyerekeinkkel tanított ezer éves magyar elnyomás 50 évig sem tartott. A vármegye rendszerek lakóinak öntudata helyhez kötött volt. A losonci vásáron tót és magyar nógrádi megismerte egymást a viseletéből, s bizony egymás javát védték a jövevény „bicskás gömöriekkel” szemben. A szlovákság tudatában a legnagyobb károkat, a hazaáruló Ľudovít Štúr okozta.”
Meghökkenésemre magyarázatot is adott:
„Nézze, abban az időben, csak nemes ember volt képviselővé választható. Itt, a Felvidéken voltak szláv nemesek is, ezt igazolja Štúr megválasztása is. Ez az ember, az oszd meg és uralkodj elv alapján megtagadta saját származását, hiszen jó szlováknak, csak a nincstelent minősítette, hogy ellenségképet gyártva indulatokat keltsen. A jobbágy felszabadítás előtt a zsellérről az ura volt köteles gondoskodni. Štúr ezért választotta ki a besztercebányai bányavidék zselléreinek a nyelvjárását igazi, szlovák irodalmi nyelvnek. Míg a magyar nyelvújítók a tájszavakkal gazdagították a köznyelvet, addig ő, kirekesztette, másodrendűvé degradálta úgy az erdőháti, vagy Békéscsaba környéki tájnyelvet, mint a felvidéki szláv nemességet. Ezen túl pedig, csak hazaárulónak tekinthető az a nemesi képviselő, aki letette esküjét a Szent Koronára, s minden cselekedete esküje ellen szólt.”
Megvallom, a nyelvünket is bíró tanítóm ezen tanításai nélkül soha sem tekintettem volna Štúrra ebből a szemszögből. Egy undorral megtanult tananyag gyorsan feledésre ítélt figuráját láttam addig csak benne.
A kitelepítésekért, és a mai szándékos félreoktatásért és félretájékoztatásért sem okolom kollektíven a tót atyafiakat.
Aki nem csak információt tárol, hanem gondolkodik, az tudja, hogy a Szent Korona népeként a tótság nem a Cyril és Metódi pánszláv ortodox kereszténységet vette fel, nem azbukával írnak, és nem a keleti szokásrend szerint éltek. Észreveszik azt is, hogy a Szent István által a Nagyboldogasszonynak felajánlott Szent Korona, annak területeivel együtt így került Szűz Mária oltalma alá, ezért máig Nagyboldogasszonyunk a védőszentje a mai Szlovákia területeinek is.
Rohanó világot élünk, sulykolják belénk naponta a félrevezető gondolatot. De mi álljunk meg egy szóra. Szemünkkel lássunk, fülünkkel halljunk, szívünkkel érezzünk, lelkünkkel érzékeljünk és szellemünkkel tudatosítsunk! A betegnek hozzáértő orvosra van szüksége! A tudatilag megbetegített társadalomnak erős, tudós és tudatos, a közösség által megbecsült tanítókra van szüksége. Az egészséges társadalom alapja az egészséges iskolarendszer. Ne higgyétek el, hogy a tavalyi 2012-es évben sztrájkoló tanítók nagy része csupán alantas anyagi érdekeltségből emelte fel a hangját. Sokuk ma is szabadideje rovására, a családjuktól elcsalt időt fordítja önzetlenül a következő generáció épülésére, fejlődésére különböző irodalmi csoportok, történelmi, tánc, néprajz vagy éppen rovás körök keretén belül. Teszik mindezt zokszó nélkül, önköltségen úgy, hogy legnagyobb fizetségük a kezük alól kipattanó egészséges palánták sikere, mely büszkeséggel tölti el szellemi magvetőinket. Ahhoz, hogy jó orvosaink, mérnökeink, vezetőink legyenek, elsődlegesen jó alapozásnak, megbecsült tanítói társadalmunknak kell lennie, amely irányába aztán jogosak lehetnek minőségi követelményeink, elvárásaink is.
A társadalmi gyógyulás folyamataihoz ugyanilyen súllyal nélkülözhetetlen az egészséges családi háttér. Nem képmutatásra, kifelé irányuló látszatok megtartására, nem hazugságokra gondolok. Magunk tanítjuk meg ugyanis hazudni a gyerekeinket, amikor időnként gyávaságból letagadjuk magunkat, amikor a sokat kritizált felettesünknek, vagy ismerősünknek bájmosollyal adjuk át az ilyen olyan juttatások reményében ajándékainkat.
Ez a hazug, önfeladó elv vezérli azokat is, akik elherdálják legdrágább örökségüket, s megfosztják gyermekeiket ősi, beszédes, játékos, szerével misztikus, szép magyar nyelvük képzetrendszereinek megértésétől, árnyalt világának képrendszereitől.
Én ma, itt Kölcsey szavaival kívánok áldást adni minden magyar szóra, mely szerint „Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mivelni kötelesség.”
Polgár Hajnalka
Elhangzott az „Áldást adj minden magyar szóra!” nemzeti rendezvénysorozaton, Dunaszerdahelyen, április 6-án.
{iarelatednews articleid=”38828,38880″}
