Szaniszló János nem tartozik a neves személyiségek közé. Mégis közzéteszem beszélgetésünk lényegét, mert életútja a szlovákiai magyarok sorsa is.
Huszadik századi felvidéki magyar sors. Márcsak azért is, mert most ünnepelte 95. születésnapját. Nagyidán látta meg a napvilágot. „1919. augusztus 5-én születtem. A községházán 7-ét írtak be.” Ezt a települést Arany János tette híressé a Nagyidai cigányok c. hőskölteményében. Az egyik csavaros eszű zenés cigányról, Koreáról, aki tehénpásztor volt is megőrzött egy anekdotát. Megellett a tehén, de a borjú eltűnt. Ennek Korea azt a magyarázatát adta, hogy az anyja addig nyalogatta, míg el nem nyalta.
„Nagyidának nyolc vására volt évente. Tavasszal, ősszel és nyáron is. Csizmákat ősszel, a községházától végig kirakták. Karámok álltak, fönt a malacok vására. Amikor már fölszabadult ez a rész 1938-ban, akkor hozták a mangalicákat. Mézeskalácsot árultak, jöttek a cukrászok és facipősök. Fazekasok, akik a hátukon hozták a portékát. Nehezen beszéltek magyarul, mert bosnyákok voltak, a népek sógornak mondták őket. Megyünk a sógorhoz vásárolni. Minden volt, ami kellett és létezik. Borotvaszappan, borotva, esernyő… Három négy zenekar, feketében játszott. Jó zenekarok voltak. A csizmák ki voltak rakta, senki nem lopott. Egy krumpli nem hiányzott. Eljöttek pénzért venni. A cigányok akkor még nem loptak. Kukorica, zöldség, egy szem sem hiányzott.”
Fiatal korára így emlékezik. „Én 10-12 éves koromban lovakat vittem ki az úri legelőre, 3 kilométernyire. Hazajöttem kora reggel és azután 8-ra iskolába mentem a szomszédba, mink följebb laktunk. Amikor délben hazajöttem szaladtam kivinni az ebédet apámnak és nagyapámnak. Azután délután 2 órától iskolában voltam 4-ig. Az állatok alá szalmát hordtam s mentem a legelőre a lovakért. A lovakat őrizték, de értük kellett menni. Két csikó és négy igásló. Ménes is volt. Ilyen volt gyermekkorban az élet.
Felnőttem, jártam a fonóba. A lányok fontak és mi kártyáztunk. Ferblit játszottunk, gyufaszállal fizettünk.” A ferbli magyar kártyával játszott hazárdjátéknak számított, így nyilvános helyen tiltották.
Néhány politikai esemény is kitörölhetetlenül megragadt emlékezetében. „1937-ben Esterházy Jánosnak kellett jönnie Nagyidára. Én is tréningeztem a lovat, hogy lovas bandériummal fogunk menni elébe, de a csehek nem engedték. Azért szekereken mentünk elébe a határig, de Esterházy nem jött. Helyette Jaross Andor jött Nagyidára. Zászlószentelésre. Magyar zászlót szenteltünk 1936-ban.
1938-ban, az első bécsi döntés után én is lóháton mentem, fogadni a bevonuló magyar katonákat a buzitai határon. Kétéves csikón mentem, lovas bandériumban, árvalányhajjal, széles gatyában és ingben. A későbbi feleségem, mint lány mondott egy verset, azt már nem tudom mit. Tobákos Jani fogadta a magyar katonákat. Boros Miklós református kántor tanító mondott olyan beszédet, hogy az egész falu álmélkodott. Nem kellett mikrofon, semmi. Hangosan beszélt.” A háború után református lelkész lett. „A főbeszédet Csáji Pál, leendő apósom mondta.
Amikor jött Horthy Kassára. Én is mentem biciklin és egész közelről néztem. Amikor Horthy lóháton érkezett és azután üdvözletét szlávul is elmondta. A kormányzó mellett ott állt gr. Esterházy János, aki átadta neki Kassa város címerét, hiszen ő képviselte a várost a csehszlovák parlamentben. Itt fogadta egy református és katolikus pap, a rabbi, a Legényegylet és a Leányegylet.
Az első világháború elesettjeinek szobrot állítottunk. Ott is Csáji Pál mondta a beszédet. Színdarabokat tartottak, amelynek bevételéből állították az emlékművet.” Néhányan arra is emlékeznek, hogy az egyik előadás alkalmával tűz ütött ki. A szobrot Löffler Béla kassai szobrász készítette.
Habár most az első világháborúval kapcsolatos emlékek kerülnek előtérbe, az ő életét a még borzalmasabb második világégés határozta meg. A háborús emlékek, olyan eseményeket is rögzítenek, melyekre korábban senki sem fektetett hangsúlyt. Emberek éltek egymás mellett, akik akaratlanul is kapcsolatba kerültek egymással. Az emberség sem veszett ki, minden viszontagság ellenére.
„Eljött a katonaidő. 1940 októberében bevonultam a tüzérekhez. Horthy elrendelte, hogy a 19-eseket le kell szerelni. Így leszereltettek. Itthon gazdálkodtunk. Így nem töltöttem ki a két évet. Barátaim nem voltak otthon, mert katonák voltak. 1944. március 15-én bevonultam a frontra Kassán keresztül. SAS behívóval. Kimentünk a frontra. Sztaniszlauban szálltunk ki. Nadvorna következett, mentünk a vonalba, ahol Koloemáért folyt a harc. Amikor bevonultam, az én korosztályom tagjai tisztesek voltak már. Nekem nem tudtak foglalkozást adni. Ide-oda küldözgettek. Kisütötték, hogy bunkerokat, fedezékeket fogok építeni. Rám bízták, hogy közlegényként húsz embert szedjek össze. Szlovákokat és ruszinokat választottam, akik értettek a famunkához. A civil házigazdánál Sadzacka faluban Demeternél laktunk. Miért nem borotválkozol? – kérdeztem a házigazdát. – Nyemám britvu. Szebrali Ruszi. [Nincs beretvám. Az oroszok elvették.] – Gyengi jeszt? [Pénz van?] – Jeszty! [Van.] – Gyertek velem. Megyünk a kantinba, fiúk, adjatok borotvát – nem zsilettet -, borotvaszappant. Volt egy másfél éves kisgyermeke, annak cukorkát, az asszonynak meg valami ajándékot vásároltunk. Ez nagy hír volt a faluban. Elterjedt, hogy amit az oroszok elvettek, azt egy magyar katona visszaadta. Kérdezem Demetert, ott van közelben a Szent József-i nagy erdőség. – Van-e ott disznó. Szvinya? Vaddisznó? – Jeszty! Margitfalvi hadapród őrmesternek mondom, megyünk vadászni. Jól van, menjünk. Ez a Margitfalvi a kassai kereskedelmi iskolában volt tanár. Hát vadásztunk volna, de a vaddisznók nem jöttek. Közben Demeternek akartam adni egy puskát, de neki nem kellett, mert akkor azt fogják hinni, hogy partizán. Amikor jöttünk vissza, nem lőttünk semmit. Egy kis nyírfás területen, domboldalban jöttünk, egyszer csak kiugrik egy őzike. Rögtön rálőttem, a zászlós úr is pisztollyal. Ő azt mondta, ő lőtte le. A társaságom ott vágta a fát. Vállon odavittük, föltettük az autóra és bevittük a faluba. Ott nagy volt a fejhajtás, hogyan fogják elkészíteni. Az egyik tejfelesen akarta, a másik borban pácolva. Végül mindkétféle módon elkészítették. Másnap eljött az ebéd ideje, de csak a tiszteknek. Kint volt az ütegparancsnok az udvaron. – Szaniszló, gyere csak ide! Mondd el, hogy volt az lelőve. – A zászlóúr pisztollyal én meg puskával. Odahívta egyik emberemet. – Gyere csak ide! Lehet 500 m-ről egy őzet lelőni pisztollyal? Tudod ki lőtte le? Szaniszló! Parancs volt a szakácsoknak, két porciót nekem adjanak.”
„Minket szerettek a parasztok. Tavasszal szedték ki a krumplit. Sima helyen úgy el volt vermelve, mint az asztal, hogy ne lehessen észrevenni. Tőlünk nem féltek, mert mi nem loptunk. A magyarok inkább adtak.
Demeterék elmentek a mezőre ültetni a krumplit. Ott állunk az udvaron az ütegparancsokkal, Széló főhadnaggyal. Ahogy ott állunk, egyszer csak Demeter sírva szalad. – Sto jeszty Demeter? [Mi van Demeter?] – Germanyi szebrali kartofku. A németek elszedték a krumplit. A főhadnagy odaszólt: – Szaniszló, mindjárt végy magadhoz még egy embert és megyünk a krumpliért. Elmentünk a német konyhára, még zsákokban volt, nem nyúltak hozzá. A főhadnagy parancsára föltettük a szekérre, nem volt probléma. Betyár ember volt ez a Széló! Felraktuk a szekérre és elmentünk oda, ahol ültették. Azt mondja a főhadnagy. – Szaniszló, te fogsz a föld egyik végén állni, a másik katona a más végén. A civil nyugodtan ültethette, mert addig vigyáztunk, amíg el nem ültették.
Azután engemet kihelyeztek leplező löveggel az erdő szélére. A löveg parancsnoka Bodó zászlós, iskolai tanfelügyelő volt civilben. Ott volt nem messze tőlünk egy patak, azt elzártuk. Ott fürödtünk. Meleg volt, csend volt. Azt mondja a zászlós úr, Szaniszló, vedd át a telefont, megyek fürödni, úgy sem történik semmi. Átveszem s a telefonba a főparancsnokságról bekiáltanak, riadó! Mindjárt kiállok a telefonnal, ismételtem, tűzkészültség! Kiállok a bunker elé és kiáltom, tűzkészültség! A löveg mellett akik voltak, a lövegvezető, szakaszvető, tűzkészültség. Jelentettem tovább a parancsnokságnak. A parancsnokságtól jött a parancs, tűz! Tüzet vezényeltem. A löveg dolgozott, a főnök fürdött. Jelentették, sikeres volt a lövés. Még egyszer kértek tüzet. Én megint kiáltottam, tűz! A lövegvezető, tüzet vezényelt. Egyszer csak jön Bodó csupaszon, kezében a ruha. – Szaniszló, mit csinál? – Lövetek! Ez titok volt. Ha megtudják a főparancsnokságon, hogy egy közlegény lövet, Bodó bajban lett volna. A tisztikar végül megtudta. Így nekem olyan nagy hírem volt, hogy ha köszöntem, leintettek, nem kell.
Eljött a visszavonulás ideje. Az összes löveget nem tudtunk összeszedni, nekünk kellett vinni a lőszert. 48 kg volt egy golyó. Én a kabinban ültem a sofőr mellett, aki cipszer volt és nem tudott magyarul. Engem nagyon szeretett. Amikor mentünk, menekültünk, azt mondta, el fognak fogni az oroszok, ez a Ford kocsi nem bírja a terhelést. És a lövegek mellett még sokan ülnek fönt. Az őrmester az autó tetején. Amikor leérünk a hullámos területre, mondtam, dobjuk le a lőszert. Az őrmester nem akarta engedni, de nem hallgattunk rá. Ők sem akartak már lőni. Be voltunk már kerítve. Estére, beértünk a gyülekezőhelyre, Dórára. Ott voltak az ütegek, az őrmester bejelentette, hogy lehányattam a lőszert. Kigyütt elém Horváth százados, aki nagyon fasza gyerek volt. – Százados uram, megérkeztünk, a lőszert lehányattam. – Jól tetted, első az ember, nem a lőszer!
Még este elindultunk hazafelé, a Tatárhágón át világítás nélkül. Átértünk és az első faluban – nem is tudom hogy hívták – magyarul beszélt velünk az üzletvezető. Mentünk Tiszaborkútnak, Középapsán megállapodtunk egy ruszin faluban. Mindjárt mentünk partizánvadászatra. Kifáradtunk, leültünk. Én külön ültem. Hozzám jött a zászlós úr, kérdi tőlem, Szaniszló, mit csinálnál, ha előtted kiugrana egy partizán? – Zászlós úr, megölelném, és megcsókolnám, mert földönfutó lett, azért lett partizán. Ilyet mondani egy tisztnek?”
Majd a szlovák nemzeti felkelésről (1944.VIII.29.) a következő maradt meg emlékezetében. Akkor éppen pincérként szolgált. „Az volt a helyzet, hogy azt beszélték, le fogunk szerelni, mert Horthy egyezkedik az angolokkal, úgyhogy mi megyünk Kassára. Az volt az ütegünk állomáshelye. Ebből nem lett semmi. Egyszer ebéd közben toporci Görgey százados, azt mondta, leszerelünk, mert Horthy megegyezik az angolokkal. Ő már fölvette a zsávolyruhát, nem a vastag katonaruhát, hanem ünnepit. Görgey százados úr tartott a többi tisztnek előadást. Nem győztem várni mert egy tálca hús volt a kezemben. A pörkölt lé a zsávolyra folyt. A százados úr felugrott, kivette a revolvert, lelőlek! Én elszaladtam, elbújtam. A fiatal tisztecskék, akiket álladóan kommendírozott, jöttek nekem gratulálni. – Holnap már nem jövök, mert lelő. – Ne félj semmit! Ne félj semmit! Másnap elmentem, nevetett rám. – Betyárja, a legényem kétszer mosta ki a nadrágomat! Akkor mondta be a rádió a tiszti étkezdében, hogy a szlovákok fellázadtak. Hogy kormányt alakítottak. A mi tisztjeink is örültek. Mózes zászlós – mondhatni az én barátom -, elkiáltotta magát: Éljen a világszabadság!”
A román kiugrás (1944.VIII.23.) utáni helyzetről is őriz emléket. „Nekünk el kellett menni, mert a románok beengedték az oroszokat. Mi otthagytuk állásainkat és mentünk Nagyváradra, majd Tenkének. Tenkéről a tüzérségünk 125 autóval ment megrakva. Egyszerre feltűnt hét repülőgép. Hadnagyom nézi, német jelzésűek. A vezérgép füstöt engedett ki. Baj van, mindenki bújjon el! Egy közeli nyíresbe húzódtam be, de a repülők lőttek. Mellettem egy kunsági fiú telibe kapta, hogy egész testét fölvitte a fára. Sokáig kerengett a repülő. Úgy féltünk, hogy nem éltünk. Sokan megsebesültek, meghaltak. A német gépeket a románok használták. Másnap vacsora nem kellett senkinek. Visszamentünk Tenkére, bementünk a kocsmába. Azt mondja a pincér, véres a nadrágja hátul. Előző napon a katolikus parókiára voltunk beszállásolva. Ott az alsógatyát, egyebet magamra kellett venni, így a sok ruha a faromon felfogta a repeszt.”
Hosszúpályiban, visszavonuláskor megint egy érdekes esemény történt. „Ott leraktunk 10.000 l benzint hordókban. Parancsot kaptam, hogy a raktárt fel kell robbantani. Ha 1 l benzin fölrobban… Beszéltem a gazdával, ássanak gödröket, hogy ne lássák. Így is tettek, csak már lőttek minket. Gyalogosan szaladtunk. Felkéredzkedtünk a német autókra. A tokaji hídon megállapodott velünk az autó. Kökényessi hadapród őrmester volt megbízva a szökevények összegyűjtésével. Én már akkor az voltam. Levett minket az autóról és visszamentünk Nyíregyházára. Ott engemet becsuktak, mert én vezettem őket, a többieket elengedték. A református templom mellett az iskolába zártak. Akkor minden papíromat, kitüntetésemet, feleségem leveleit elégettem. Riadó volt, nekem nem volt szabad kimennem. Éjszaka bejön hozzám egy idegen zászlós. – Te, reggel, Rédey hadnagy fogja tartani a kihallgatást, és megkértük, ejtse el a vádat. Kőszegi volt. De a kihallgatás elmaradt, mert elfogadtam az ajánlatát. Abban az esetben, ha ez a hadnagy fog rám vigyázni, legyek mellette, mint legény. Azután mentünk, a szülőkön keresztül. Lementünk Pestre a Keleti pályaudvarra, ott azután jöttek értünk, elvittek a Dunántúlra Kadarkára, Veszprémbe. Ott kellet felesküdni Szálasira, de mindenki mást mondott. Parancsot kaptunk, hogy Szlovákia fele a Bakonyba menjünk. Sok viszontagságon estünk át. Én voltam a szálláscsináló. Én jártam a faluba Hanis Pistával, aki Ungváron járt iskolába. Perfektül beszélte a szlovákot és az oroszt. Ütegparancsnokunk Baky Szilárdnak a hadsegédje Hanis volt. Ellenezte a német megszállást, ezért Bakyt a németek eltüntették. Baky fia volt a főhadnagyunk, ott volt már a felesége, a testvére és összekötője, ill. azzal a társasággal. El akartak Nyugatra szökni. Egyszer azt mondja nekem, amikor kint sétálok. Együtt mentünk az úton. Itt van az autótól a parancsnoki kocsitól a kulcs. Ebbe és ebbe a házba hozol egy-egy vacsorára való szalámit, bort és cigarettát. Megvárod míg az illető kimegy vele és eltüntettek mindent. Így is volt. Ha a nyilasok megtalálják, akkor végem. Átmentünk a komáromi hídon és megálltunk Muzslán Mészáros borbélynál voltak. Ott szállást kaptunk. Jó bor van. A háború után, még feleségem is volt ott, leveleztünk sokáig. Közben még Bátorkeszin voltunk Muzsla után. Szállást csináltunk a legénységnek, nekik és a tisztikarnak. Hatvan személy számára. Meghívtak minket disznótorra. Hanist meg engem. Elrendeztük az embereket a faluban, ki hová szálljon be. És visszamentünk a disznótorra. A gazda fia a kocsmából és én is onnan hozattam bort. Elaludtunk a mámortól. Reggel riadó, hogy védeni kell Garamszentkeresztnél az átkelést. Elég messze van. Engemet a hadnagy úr keltett. Nem sikerült, mert részegek voltunk. Csak a nyilas törzsőrmester maradt ott. – Most kezemben vagytok! Fogtok menni a német páncélosok elé! De a nyilas is félt tőlünk. Estére már a kolléga megbeszélte a csónakos motorbiciklistával, hogy elvisz minket Muzslára. Úgyis megyek oda, mert a szőlőben voltak felállítva a lövegek. Mink este felültünk a motorkerékpárra és elvitt minket Muzslára. Szabó Imre bácsihoz bekopogtattam, hogy nyissa ki a kaput. De nem igen szívesen fogadott. Szilveszter este volt. – Imre bácsi, új évet jöttünk köszönteni. Kinyitotta az ajtót, bementünk a szobába. Ott volt az én hadnagyom, Rédey Nándor civilben és Boglyó zászlóst. Ők felugráltak. – Értünk jöttél Szaniszló!? Szabó bácsi meghívott Szilveszter estére és eljöttünk. Letettem a géppisztolyt. A nagykabát alatt ott volt a civil ruha. Azután jöttek ellenőrizni. Felvették a katonaruhát. Előretolt megfigyelők vagyunk. Jött az orosz támadás. Lementünk a pincébe, de a pisztolyt csőre töltve a zsebemben hagytam, kinél volt a másik, nem tudom. Ne adjuk ingyen az életünket! Úgy mentünk a pincébe, hogy védekezzünk. Csak a két pisztoly volt nálunk. Nyitották a pinceajtót. – Nyet germán? – Nyet! Kimentünk. Ide még a németek lőttek. A kapuban állt az orosz parancsnok, őt lelőtték. Akkor jött egy másik csapat orosz, ránk fogták, mink lőttük le. Az volt a szerencse, hogy a kollégája, kimagyarázta. Az volt a dolgunk, hogy temessük el őket. A kertben csináltunk sírt. Fagyos volt a föld, fáztunk. Jön a gazdasszony, Juli néni megijedve. Az oroszok a pincébe mentek a krumpliért és ott vannak a pisztolyok a krumpliban. Úgy csináltam, mintha mentem volna a pincébe a pincéből egyenest kötöttem ki a nadrágomat. Az oroszok nevettek, hogy szaladok a vécére, én meg ott leengedtem a pisztolyokat.”
Majd igyekeztek hazafelé. „Tovább mentünk Ipolyságra ketten gyalog. Az egyik faluvégén egy orosz tiszt megállít bennünket, és kutat. Nekem volt a zsebemben egy notesz, amelybe a fontosabb dolgokat írtam, hol jártunk, hogy volt, mint volt, mikor kaptam levelet. Dátumozva volt. Az orosz ordít, mi ez? A barátom azt mondja, ez bolond, ez mindent ír. Elhitte!” Mindjárt kiderül, mennyire nem! „Az orosz tiszt írt egy levelet, hogy menjünk a szomszéd faluba, ott jelentkezzünk és adnak nekünk egy papírt s mehetünk «damoj». A barátom elolvassa a levelet. az volt benne, hogy veszedelmes kémek vagyunk, akiket rögtön el kell fogni. Hanis összetépte rögtön a levelet. Az volt a szerencsénk. Más úton mentünk tovább. Hol szekéren, hol gyalog. Oroszok is felvettek szekérre. Másik szerencsénk, hogy akkor hajtották a magyar katonákat hadifogolynak. Ha gyalog megyünk, akkor minket is elvittek volna. Így értünk a Sajóhoz. Estefelé mentünk egy faluba szállást kérni, mert ha éjszaka mentünk volna tovább, az oroszok lelőnek.”
„Hát ahogy megyünk be a faluba, sötét volt. Találkoztunk egy öregasszonnyal. Azt mondja, fiaim, hová mentek? Szállást keresünk. Jaj, itt ne keressetek, mert itt minden ház tele van orosszal! Kérdezem, cigányok vannak? Vannak. Bemegyünk a faluba. – Hol lakik a cigányprímás? Megmutatták a cigány rajkók, s bementünk hozzá. Mindjárt vacsorát csináltam, szalonnát aprítottam, amit félre tettem. És krumplit hozzá. Megvacsoráltunk. Leültünk beszélgetni. Ahogy ülünk, az ajtónak ültem, bejött két részeg orosz. Elkaptak engem, „…tvoju maty!” A cigány azt mondja, most jüttek munkából. Majd én muzsikálok. Levette a hangszert a falról. „Víchagyíla na bereg Katyúsa…” – játszotta és nekünk tapsolni kellett. Akkor a prímás elővette a kártyát és jósolni akart az oroszoknak. Az egyiknek a következőket jósolta. – A feleséged a kolhozban dolgozik? – Igen! – A nacsanalnyik, a kolhozvezető beleszeretett a feleségedbe. – „…tvoju maty”, csak menjek haza! Így szabadultunk az oroszoktól. Azután lefeküdtünk. Egy ágy volt. A cigányok átengedték bolhával együtt. Ahogy alszunk, húzzák a harangot a faluban. Kimegyen a cigány, mi van. Hajtják a népet, mert a Sajó-híd beszakadt két gépkocsi alatt. Nem volt maradásunk. A cigány mondja, kivezetlek titeket, ne menjetek be a faluba és így is tett. Mentünk, megkerültük Miskolcot, Zsolcán megálltunk, hogy a falu végén szállást kérjünk. Nem adhatnak, csak ha a bíró ad papírt. Mentünk a bíróhoz. Útközben találkoztunk egy öregasszonnyal. Botocskával mendegélt. Köszönünk. – Hová mentek? – Megyünk a bíróhoz szállást kérjünk. – Jaj gyerekek, csak oda ne menjetek, mert itt van a láger. A bíró mindjárt a lágerba fog titeket küldeni! Így sietve visszafordultunk s a falu végén egy szalmakazalban töltöttük az éjszakát. Januárban. Nem volt hideg, mert féltünk. Csak arra vigyáztunk, nehogy elaludjunk mert megfagyunk. Barátom, Hanis Pista a sátoraljaújhelyi úton ment, mert Ungvárra igyekezett. Én meg a kassai utat választottam és elindultam. Estére megérkeztem Hernádszudokra. Feleségem rokonai laktak ott. A kisnemes unokatestvérei, a Dobaiak. Nagy házuk volt. Ott aztán akkor a rokonok adtak tiszta inget, megborotválkoztunk, tisztálkodtunk, de addig, amíg piszkosak voltunk, az oroszok ránk sem fütyültek, amikor kimentünk mosakodva, „davaj rabotu, …tvoju maty!” Kivittek minket a perényi partra lövészárkot, sarokléniát ásni. Láttuk a kassai utat, tömve van és hallottuk, Kassát az oroszok elfoglalták. Akkor reggel, egy nagyidai fiúval, Kappan Jancsival elindultunk Nagyidára. A telkek alatt hátulról, a temetői útról mentem be az udvarba, mert nem tudtam, mi van. A nyári konyha a kertre néz. Ma is. A feleségem nézett ki véletlenül az ablakon. Milyen öröm volt! Az anyósom bedugott a pincébe. Egyszer jönnek jelenteni, Varga János keresztapám is itthon van.” A felesége orosz volt. Szenya néni drága jó asszonyként él a nagyidaiak emlékezetében. A fiát, ifj. Varga Jánost Sztálin Jánosnak csúfolták, mert a kerületi pártbizottság elnöke lett. „Keresztapám eljött meglátogatni, fegyvert hozott, leírta a számot. A fegyverrel és a papírokkal ki tudtam menni az útra. Ahogy az úton állok, látom, egy csomó orosz jön és köztük három tiszt. És egy fekete lovat vezetett. Előttünk megállnak és hívnak engemet. A kapitány mondja, menjek rögtön Kassára, mert a levelet ami nála van, el kell küldeni repülővel Kijevbe. Ellenkezni nem lehetett, nem is akartam, mert ott volt a titkosszolgálat tisztje. Kihoztam Schell báró lovát, felnyergeltem, felültem. A levél zsebembe volt, hogy vigyem Kassára a kommendatúrára. Gyorsan menjek, mert egy órakor megy a gép Kijevbe. Elindultam és ahogy bírt menni a ló, mert ha nem ér el a levél, akkor a családom ott van, rajta töltik ki a bosszút. Ahogy megyek Lajosháza és Pólyi között egy nagy tömeg orosz katona megy szembe velem. Már messzirűl állítgatott. Felemelte a kezét. Állni nem lehet, átugrottam az árkot és a pólyi oldalon megkerültem az oroszokat. Lehajoltam a ló nyakára, nehogy belém lőjenek. Így értem Kassára. Láttam két oroszt, integet. Kommandatúra? A Szepsi úton, a főszolgabírói hivatalban volt. Leugrottam a lóról. Két orosz megtartotta, bevittem a levelet a tiszteknek. Megköszönték. Vissza a lóra. A fekete ló fehér volt a habtól. Szerencsésen beértem már a kapitány izgult, mi lett a levéllel. A falu végén, a Vásártéren várt. Nagyon örült és meghívott egy vodkára. Mentem örömmel haza ebédelni, mert addig nem ettem.”
Később megint egy érdekes történet részese lett. „Megint jönnek értem, a kapitány hívat. Akkor már főhadnagy. Jelentést kaptam Hidasnémetiből, hogy egy orosz különítmény ott garázdálkodik. A nőket meggyalázzák és a teheneket vágják a faluban. A nép fél tőlük. Mindjárt felültették az orosz csendőrséget – sokan voltak, nem tudom mennyien – és mentünk. Az orosz katonák körülfogták a házakat. A főhadnagy szólt, itt leszel mellettem, és ki fogjuk hallgatni őket. Beterelték az orosz katonákat. – Én fogom az oroszokat kérdezni, ha megmozdulnak, üssed le! Szerencsére nem mozdult meg egy se.” Ekkor döntött úgy, hogy máshol kell munkát találnia, nem neki való munka ez, így a vasútépítésnél helyezkedett el.
„Jött a Demokrata Párt. Értelmes fiú vagy, beveszünk tégedet a pártba. Egyszer szántok a mezőn, jön apám. Menj haza, menj a községházára, ott vár a kisbíró. Ott a kijelölt tagok. Köszönök, jó napot. Mi van? Beszélj szlovákul! Nem szabad magyarul beszélni, mert itt vannak az urak Kassáról. Ha nem szabad magyarul beszélni, akkor nincs itt keresnivalóm és ott hagytam őket.
Kezdődött a kolhozrendszer. Kisöpörtek mindent. Apámat elvitték. A kontingens véget. Elvették a tehenét így nem tudta teljesíteni a tejbeadást. Mindenkire ki volt szabva a kontingens. Akinek 25 hektáros szántóföldje volt, annak 3 mázsát kellett teljesíteni. Kivetették ránk a 15.000 koronás büntetést. Disznóinkat, teheneinket ingyen elvették. Apámnak kellett a vásártérre bevinni azokat. Nem tartoztunk az államnak, úgyis elvették. Apám nem teljesítette a tejbeadást, mert nem volt miből. Így lecsukták.”
Majd a későbbi évekről is szó esik. „Kurátorként dolgoztam a református egyháznál.” Ha nem volt ott a pap, akkor ő prédikált. „A könyvet, amit legjobban szerettem, Somogyvári Gyula: Ne sárgulj fűzfa c. regénye.” A legtöbb kötetet ő kölcsönözte ki a nagyidai könyvtárból. „Minden író-olvasó találkozónál ott voltam. Fábry Zoltán temetésén is.
A Csemadok révén kerültem Fábry temetésére. A Csemadokosok vörös zászlóval nyomultak föl, köpök rá. Dobos László szépen beszélt Fábry Zoltán temetésén.
A pártnélküli kommunista – mondta róla.”
Feleségéről, aki fiatal korában szép lány volt, a következőket mondotta: „A szomszédban nőtt föl egy kislány, Irma, aki a feleségem lett. Amikor növekedtünk, együtt őriztük a libákat. Csáji Irma Kassára a Orsolya-zárdába járt, hogy tanuljon meg szlovákul, mert nagyapámnak kocsmája volt. Megtanult németül is. Egy vasárnap kigyüttünk a templomból. Délután a Vásártéren majális volt és jön a menyasszonyom keresztapja. A nép azt mondta, Irmának most lesz az eljegyzésre. Mentem a majálisra, messziről látom, úgy áll, hogy ne vigyék el táncolni. Egyenest hozzá mentem. – A vőlegényed hol van? – Elszöktem. Azután már elküldtem édesanyámat, hogy kérje meg a kezét. Anyám nem akarta, mert nekem nem kalapos kisasszony kell.” Szeretett ugyanis kalapot hordani. „Apósomnak meg paraszt nem kellett. A hernádszurdoki református pap miatta lett alkoholista. 1943. november 8-án összeesküdtünk. Megvolt a lakodalom is. Irma nem akart máshoz menni, csak hozzám.”
„A frontról írtam egy tábori lapot. Így kezdődött. Szaniszló Jánosné ifj. Szaniszló János tartalékos honvéd a feladó. «Üzenet a föld alól. A föld alól idézlek/ Kívánlak/ mert hozzád hajt a végzet./ Ha rám is gondolsz – ott -/ Megérzed a titkot?// A Kárpátok közöttünk/ De mindegy./ Mi esküvést kötöttünk// Csak hadd hulljon a könnyed/ …csak tudom:/ Így mindkettőknek könnyebb./ Ólomos esőben (érzem) ázom/ Nap éget/ De érted csatázom./ Milliók a rohanásra/ nekem/ Kinek az Úr a társa// Tudom, te is megérted/ itt nincs más/ Mint győzni, győzni érted./ Imádkozz, arra kérlek./ Ígérem:/ Akkor majd vissza térek.» Kelt Kraszna 1944.VII.24.
Feleségem 1996-ban elment, mély szerelem volt köztünk. Azért mert szerettük, megértettük egymást. Ha valami bajom volt, én mentem az orvosnál, ha neki volt, én mentem vele. Amikor haldoklott, azt mondta: János hol vagy? Az utolsó pillanatig eszénél volt. Nyújtotta a kezét. Úgy halt meg, hogy egymás kezét tartottuk. A temetéskor magam maradtam.”
Kedves János bátyánk, további nyugalmas és derűs éveket kívánunk!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
