Hetven évvel ezelőtt 1944. október 7-én egyik pillanatról a másikra minden megváltozott Érsekújvárott. Az addig békés mezőváros, a hirtelen jött bombazáporoktól a vasútállomáson kívül a város középületei és számtalan családi ház helyén kráterek tátongtak, lángok csaptak fel, sokan életüket vesztették vagy a törmelékek alatt érte őket a halál. Hetven évvel ezelőtt amerikai gépek összesen három alkalommal bombázták várost. Az első támadást követően október 14-én és 1945. március 14-én. A szőnyegbombázással a vasútállomás teljes környékét megsemmisítették, amely fontos közlekedés és szállítási gócpont volt. Az utolsó bombázás pedig a város központjára az egykori történelmi épületekre mért halálos csapást – mindezt érthetetlen okokból. Érsekújvár a mai szlovákiai városok közül a legbombázottabb város.
A szomorú évforduló napjára az újonnan alakult Érsekújvári Fotóalbum Polgári Társulás megemlékezést szervezett
a Szent József temető fakeresztjéhez. Melecski Lajos, a Polgári Társulás elnök köszöntő szavai után Holbay László Rendkívüli világnap című könyvéből olvasott fel az Egyszer régen még sírásó is voltam… című novellájának egy részletét. Holbay László érsekújvári költő, író, nyugalmazott tanár húszéves fiatalemberként élte meg a bombázásokat és részletesen leírja személyes, megrázó élményeit a tragikus eseményről.
„A pincében töltött percek, mint a siralomházban – évszázadoknak tűntek. A homályos helyiségben nem az embereket figyeltem, hanem az ösztönös menekülés útját. Honnan szűrődök a kevéske fény, mely megrajzolja alakjukat. Volt, aki magában fohászkodott, hangosan zokogtak, valaki szüntelenül mondta a miatyánkot, de az első mondatnál tovább nem jutott. (…) Egy pillanatfoszlányt úgy őriz emlékezetem: a határ felől rémarcú óriás robog felém, ahol leér a lába – bomba robban, eltűnik egy ház, léptei közelednek, mint a gyorsuló szívverés, közelít, már itt van: most mi következünk. A pillanat 
tizedrésze, végtelen, most megtudunk mindent, mi a halál, hogy mi vár ránk azon túl, amire nem készültünk fel. Minden eddiginél hevesebb megrázkódtatás, de már mögöttünk, az óriás átlépte a házat – az utcánk elejére hullott a bomba. Haladékot kaptunk. Mikor jön a következő roham?” – olvasható az Egyszer régen még sírásó is voltam… című Holbay László novellában.
A tragikus nap felidézését követően a résztvevők mécseseket gyújtottak és elhelyezték a kereszt tövében, amit a Három Hidak Után Polgári Társulás állított 2011-ben. Az elhunytakért közösen elmondták a Miatyánk és az Üdvözlégy imádságokat. A résztvevők között ott volt Szabó Anikó is, aki 16 éves lányként átélte ezeket a borzalmakat.
„1944. október 7-én, egy szép őszi napsütéses kora délután hirtelen a több száz amerikai nehézbombázó északnyugatra a várostól megfordult és célba véve a Pirítón keresztül magát a fő célpontot: a vasút állomást, megkezdte városunk első, és egyben legpusztítóbb bombázását.
Az égen százával csillogtak az ezüst gépek és szórták gyomrukból a több tonnányi terhüket, amely eszméletlen sikítással, zúdult a menekülő lakosokra, katonákra, átutazókra és munkásokra.
A becsapódásokkor keletkezett tűztől a vasút állomáson a vonatszerelvények és muníciót szállító teherautók a
levegőbe röpködtek, a muníció és az üzemanyag napokig égett és robbantgatott, a sínek elolvadtak.
A halottak száma itt több forrásból származik – 400 – 2000 emberről lehet szó –, sajnos olyan terjedelmű volt a pusztítás, hogy kevés embert tudtak azonosítani. Más forrás 700 halottról ír, de találkozhatunk írásokban 2000 áldozatról szóló említéssel is. Tudni kell, hogy nagyon sokan nyugszanak még talán ma is betemetve az állomás környékén az akkoriban megbúvásként kiásott futóárkok mélyében” – írta összefoglalójában Melecski Lajos.
A megemlékezésről készült képeket ITT tekintheti meg >>>
Ando Krisztina, Felvidék.ma
Fotók: nzalbum.sk, AK
