Kalandozások a tűz és a jég földjén
Bár a szerzőpáros többek közt Ghánában, Indiában, Thaiföldön, Vietnamban is járt, és útleírásaikat, fényképeiket időközben számos folyóirat megjelentette, „képes kalandjaikkal” először a Namíbia sivatagjai és szavannái című kötetben találkoztam, amelyet az AB-ART Kiadó jelentetett meg 2011-ben. Bár nem vagyok különösebb rajongója az útleírásoknak, és nagy világutazónak sem mondhatom magam, átlapoztam némi Zikmund és Hanzelka kötetet gyermekkoromban (az 1950-es évek abszolút médiasztárja volt két cseh férfi, Jiří Hanzelka és Miroslav Zikmund, a Tatra autógyár megbízásából és kocsijával beutazták az egész világot), és fotelban ülve ma is szívesen utazom, bármelyik világtájról legyen is szó.
Kádár István és Pénzes Tímea namíbiai kalandjait nem feledve, érdeklődéssel vettem tehát kezembe az izlandi folytatást, amely a tűz és a jég földjére kalauzolja el olvasóit. A szerzőpáros egy rövid bevezetővel üdvözli az olvasókat, amelyben többek közt összefoglalják, miért is volt oly emlékezetes ez az utazásuk: „Izlandon megleltük mindazt, amitől hevesebben dobban a szívünk: végeláthatatlan gleccsereket, gőzölgő lávafolyásokat, a Föld gyomrából magasba szökő gejzíreket, túlvilági tájat elénk varázsoló kénes iszapfortyogókat és színpompás szivárványokkal játszó vízeséseket. Úgy éreztük, a Föld gyermekkorába csöppentünk, és átélhetjük az idők kezdetét. A kristálytiszta levegőjű, szélfútta országban végtelen horizontok nyíltak meg előttünk.”
A nagy kaland 2011. augusztus 3-án kezdődik a világ legészakabbra fekvő fővárosában. Reykjavíkból kelet felé veszik az irányt, hogy kirándulásuk végén egy nagy kört leírva érkezzenek majd vissza. Pénzes Tímea profi idegenvezetőként kalauzol bennünket egyik turistalátványosságtól a másikig úgy, hogy közben véletlenül sem érezzük száraznak vagy unalmasnak az egyes megállók kapcsán kapott történelmi és geológiai információkat, mindezeket szemléletes leírásokkal, személyes élményeinek pontos, érzékletes megfogalmazásával vegyíti, no és persze ott vannak a gyönyörű, színes fényképek, csak odébb kell lapozni a könyv második felébe, és megkeresni, hol is járunk éppen, hiszen a kötet több mint felét fotók díszítik, maga a szöveg 33 oldalt tesz ki.
Az ember kicsit leragad a pazar felvételeknél, elnézegeti a gejzírek magasba törő vizét, a Gullfoss vízesést, a porzó vulkánporos utakat, a kimondhatatlan nevű gleccsereket, Jökulsárlón jégvilágát, az óceánba „csúszó” hegyeket, a lundákat, a bálnákat, a delfineket, a napsütésben fürdő világítótornyokat, aztán visszaugrik a szövegtengerbe (tényleg, miért is van különválasztva a szöveg a képektől?, hiszen a könyv papírja végig egységesen kitűnő minőségű…) , ahol még süt a nap.
Az időjárás persze nem mindig kegyes a két utazóhoz. Ám sem szél, sem eső, még a legádázabb vihar sem riasztja vissza őket attól, hogy útitervüktől eltérjenek. A természet elemeivel dacolva, fáradságot nem ismerve kapaszkodnak fel a dombokra és a sziklákra, hogy minél közelebbről vehessék szemügyre az általunk ismert legnagyobb képzőművész, a földi természet által létrehozott csodákat.
Többször előfordul, hogy a víz és a szél behatol a vízhatlan kabát alá is, és még a fényképezőgép sem akar szót fogadni, ami a körülményeket ismerve nem is meglepő. Pihenés, szárítkozás csupán az autóban lehetséges, útban a következő célállomásig. A gleccserek, a lagúnák, a jégmezők és kőrakások szigorú szépsége mellől természetesen a mosoly sem hiányozhat. „Az izlandi humor összekötötte a gazdasági és természeti katasztrófákat, s így született a következő vicc: Az izlandi gazdaság végakarata, hogy hamvait szórják szét Európa fölött.” Az utazók veszélyes helyzeteknek sincsenek szűkében, a gleccserjárás például csak sisakkal a fejen, hágóvassal a cipőn képzelhető el, s bár megbízható vezetők irányítják lépteiket, lábuk alatt pillanatról pillanatra keletkezhetnek újabb hasadékok, és „láthatatlan” lyukak tátonghatnak a vékony jégréteg alatt.
Augusztus 7-én már a keleti fjordokban suhannak az óceán partján. Ha egy helyhez (pl. Húsvét-barlang) valamilyen legenda vagy monda kapcsolódik, természetesen Tímea máris meséli. Megtudhatjuk azt is, hogy mindegyik vízesésnek megvan a saját jelleme, az egyik zömök és lomha, a másik kecses és fürge. Érdekes az is, hogy Izland a világ vezető kólafogyasztó állama, ezenkívül számos „leg” köthető hozzá: a szigeten alakult meg a világ első parlamentje, Izland büszkélkedhet az első női elnökkel, itt születik a legtöbb gyerek Európában, és Izlandon olvasnak a legtöbbet. A bálnalesen a napsütés már csalóka, később didergős napok következnek, csontig hatoló hideg ködben, átfagyva, dideregve, kimerülten haladnak tovább, hogy aztán kijusson nekik a melegből is: elkápráztató iszapfortyogók között, a kövek közül feltörő gőzben sétálnak, s még megannyi szemkápráztató látvány vetül szemük és fényképezőgépük lencséjére, míg megérkeznek ahhoz az 1446 méter magas hóhegygleccserhez, amelynek lábainál Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé című regényének cselekménye indul. Az ő utazásuknak pedig ez jelenti a végét.
A marosvásárhelyi születésű Kádár István az ELTE Természettudományi Karának alkalmazott matematika szakán végzett, szabadidejében fényképez és fest. Pénzes Tímea Érsekújváron született, az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett magyar nyelv és irodalom, valamint német nyelvtanári szakon, majd fordítástudományból doktorált. Kötetüket jó szívvel ajánlom figyelmébe kicsi és nagy, világutazó és csupán fotelban álmodozó, csodaszép felvételekben szívesen gyönyörködő olvasónak egyaránt.
(AB-ART Kiadó, 2012)
Z. Németh István, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”51593,51120″}
