Az őszt úgy kezdtem meg, hogy az öreg iskolába jártam, ahol egy teremben négy osztályt tanított Nyúl tanító úr. Ő vezetett be minket az írás, olvasás, számolás titkos világába – amit utóbb persze mind elfelejtettem, és a nulláról kellett újra mindent kezdenem, de ez majd egy későbbi történet lesz.
Máig emlékszem az első osztályos csetléseimre, botlásaimra. Éppen az A betű írását gyakoroltuk, de nekem sehogy se akart sikerülni, és a végén egy nagy paca lett a füzetlap, mivel nem tudtam bánni a töltőtollal és a tinta mind kifolyt. Nyúl tanító úr, szokásához híven, a padok között sétált, és mikor látta a sírásra görbült számat, beült mellém a padba, megfogta a kezemet, és úgy formáztuk meg az A betűt, ami legközelebb már jobban ment.
Szerettem abba az iskolába járni, ami az út túloldalán volt, egy domb tetején, a Morda oldalába, ahol az erdő csak egy karnyújtásnyira volt, és gyakran jöttek le odáig az erdőből az őzek is. Mondom tehát, hogy az őszt még itt kezdtem, az iskola öreg épületében, de egy hónap múlva már annyit hiányoztam, hogy a tanító úrral történt megbeszélés után kivettek az iskolából, és magántanulóként folytattam a tanulást. Minden délután, a volt osztálytársaim jártak el hozzám, és ők mutatták meg az aznapi leckét.
Kezdetben még örültem a hirtelen jött szabadságnak, de aztán rádöbbentem, hogy ha nincs kivel, egyedül még a játék se az igazi. A nővérem iskolában van, a felnőttek munkában, a nagyanyámmal vagyok egyedül. Unalmamban rákapok az olvasásra. Az első könyv, amit kiolvasok, Petőfi, János vitéze. Kukorica János története annyira megnyeri a tetszésemet, hogy nyomban belevetem magam a Petőfi összesbe. Leginkább Petőfi forradalmi versei ragadják meg a fantáziámat, olyannyira, hogy átszellemülten szavalom én is: „Akasszátok fel a királyokat!”
Folytatás következik…
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”52899,52751,52597,52263,52116,51537,51536,51535″}
