A Femine Fortis – Erős Nők szervezte Példakép-díjat alapított, amit olyan nők kaphatnak meg, akik valami kiemelkedőt, megbecsülésre méltót tettek. Az első díjazottat, Cséfalvay Ágnest, a dunaszerdahelyi Mentálisan Sérülteket Segítő Társulás megálmodóját, létrehozóját és motorját kérdeztük.
Hogyan fogadtad az elismerést?
Nagy meglepetés volt, amikor felhívtak, hogy jelöltek erre a díjra és meghívtak a füleki díjátadóra. Ott derült ki számomra, hogy én lettem a díjazott. Előtte napokig azon gondolkodtam, hogy miért vagyok én erős? Az egyik barátnőm szerint azért, mert nem roppantam össze, pedig mennyi mindenen keresztülmentem már. S mindent meg tudtam oldani. Soha sem gondolkodtam azon mit, miért teszek, csak éreztem, hogy valamit tennem kell.
Hogy érzed, kötelez téged ez a díj valamire?
Talán erőt ad ahhoz, hogy amit már régóta halogatok, abba belevágjak. Nagy álmunk a támogatott munkahelyek és lakások létrehozása. Szándékosan nem a védett jelzőt használom, hiszen akkor a sérült embert védenénk-óvnánk, helyette mindent elvégeznénk. A támogatottal viszont kifejezem, hogy nem hajolok le és nem kötöm be a cipőjét, hanem ahhoz fogom hozzásegíteni, hogy tanulja meg bekötni. Ezeknek a fiataloknak nem arra van szükségük, hogy megmondják nekik, mit csináljanak, hanem támogatásra. Bennünket, szülőket egyre inkább foglalkoztat az, mi lesz gyermekeinkkel, ha mi már nem leszünk itt. Németországban már láttuk és megtapasztaltuk, hogy igenis működőképes a támogatott munkahelyek és otthonok rendszere. Előttünk a jó példa.
Hogy lehetne itt, akár Dunaszerdahelyen is megvalósítani hasonlót?
Sok minden kellene hozzá. Természetesen legfőképpen pénz. De piacot kellene találni azoknak a termékeknek is, amiket gyermekeink a műhelyekben készítenének. Ami viszont már adott, hogy közülük szinte mindannyian nagykorúak és dolgozni akarnak. Saját szemükkel látták 2010-ben, hogyan dolgoznak a hozzájuk hasonlók másutt. Látták a mintát, tudják, hogy erre ők is képesek lennének. Az évek óta működő készségfejlesztő osztályban rengeteget tanultak. S ami nagyon fontos, megszoktak egy rendszert, ami esetükben még fontosabb, mint egészséges kortársaiknál. Gyermekeink iskolákat végeztek, tudnak életrajzot írni és dolgozni szeretnének. A családban nem tudnak kibontakozni, és nem tudnak a társadalom hasznos részévé válni. Bennük is él ez a vágy. Talán az anyukáknak, a szülőknek is az lenne a jó, ha lenne egy külön életük, netán dolgozhatnának. A változást, a leszakadást nehéz megszokni, főleg a szülőknek. Pedig saját érdekünkben önállóságra kell nevelni a gyermekeinket.
