„Az Osztrák-Magyar Monarchia szétdarabolása után 1921-ben alakult meg Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia) részvételével az ún. apró antant vagy kisantant. Szövetségük sokrétű volt, a 17 esztendő során azonban végig komoly gazdasági érdekellentétek húzódtak közöttük, egyedül magyarellenes törekvéseiket tudták megvalósítani. Először megakadályozták a Népszövetségbe való felvételünket, majd meghiúsították a népszövetségi kölcsön felvételét is. Továbbá folyamatosan fenyegették hazánkat, IV. Károly visszatérési kísérleteikor azonnal hadba álltak Magyarország ellen. (…)
Jóllehet a Népszövetség nyomására valamennyi állam ratifikálta a kisebbségek védelmét tartalmazó szerződéseket, a kisebbségek egyenjogúsága sehol sem valósult meg.
A magyarság jogfosztottan élt a kisantant országaiban, tagjai kiszorultak a közéletből, hátrányt szenvedtek a munkavállalásnál, az oktatás ügyében nem vették figyelembe a kisebbségvédelmi előírásokat, továbbá a végrehajtott földreformok is ellenük irányultak.
Magyarország a húszas években a vesztes háború és az igazságtalan trianoni döntés idején szövetséges nélkül maradt, ha tárgyalni próbált határon túlra szakadt honfitársai érdekében, akkor valamennyi alkalommal merev elutasításba ütközött. A csonka ország szívós munkájának és Bethlen István kormányzásának köszönhető, hogy hazánk kitört a külpolitikai elszigeteltségből, felvehettük később a népszövetségi kölcsönt és Olaszország személyében szövetségesre leltünk. A szomszédos országok azonban továbbra sem voltak hajlandóak a párbeszédre, Magyarország viszont nem mondhatott le az igazságtalanul elcsatolt területekről, ezért kényszerpályára került. A Berlin-Róma tengelyhez csatlakozott a revízió reményében és Németország gazdasági és hatalmi térnyerése Közép-Európában meghozta a változást.
A harmincas évek végén a kisantant gyakorlatilag rákényszerült a magyar viszony rendezésére, amely végül a két bécsi döntést eredményezte.
A második világháborúban azonban nagy árat fizettünk a német segítségért, majd hazánk elveszítette több évtizedre függetlenségét. A rendszerváltás utáni kormányok alig foglalkoztak a határon túli magyarsággal, olyannyira, hogy még a 2004. december 5-i csúfos népszavazás is megeshetett.
Mi a magyar most? Hol állunk Európában, milyen viszonyban állunk a környező országokkal? Ha pontosan nem is ugyanaz a helyzet, mint 96 évvel ezelőtt, de a lényeg nem változott, a magyarság ma is kényszerpályán mozog. Egyedül képtelenek vagyunk tenni szétszakítottságunk ellen, határon túli nemzettársaink ugyanúgy jogfosztottságban élnek. Elérhetetlennek tűnik, hogy a Kárpát-medencében minden magyar magyarként élhessen, elsőrendű állampolgárként.
(…)
A nagyhatalmak közül senkit sem foglalkoztat a magyar ügy, az Európai Unió az őshonos kisebbségek helyett egészen másokat vesz védelmébe.
(…)
Amíg a határon túli magyarok ügyében nem tudunk eredményt felmutatni a tárgyalóasztalnál, addig Európában rég nem látott sikereket könyvelhetünk el a visegrádi együttműködés köré formálódó kelet-közép-európai szövetség élén Orbán Viktorral. És a magyar külpolitika ma ezen dolgozik: minél inkább erősíteni ezt az összefogást és minél jobb kapcsolatot ápolni a környező országokkal, bízva abban, hogy egyszer ez elegendő alap lesz ahhoz, hogy egyezségre jussunk az elcsatolt területek magyarságát illetően is. Ezért nem kerül szóba a Szlovákiával való sikeres együttműködés közepette a kettős állampolgárság ügye, ezért támogatjuk feltétel nélkül Ukrajna és Szerbia EU-csatlakozását. Kérdés, hogy helyes-e így ez a politika.
Sajnos a történelmi tapasztalat, az elmúlt 96 év alapján a kisantant országai azonnal kihátrálnak mögülünk, ha a magyar üggyel előhozakodunk. Kapásból lesöprik az asztalról a kérdést, mert megtehetik.
Magyarországnak jelenleg irányt adó a bevándorláspolitikája és rendkívül népszerű a miniszterelnöke, de hatalma csak akkor lesz, ha fel tud mutatni számottevő gazdasági és katonai erőt. Ha majd összekapcsoljuk gazdaságilag a Kárpát-medencét, Erdély vagy a Felvidék kereskedelme Budapest felé irányul, és komoly hadiiparunk lesz, akkor nemcsak népszerűek leszünk, hanem tekintélyt parancsoló tárgyalófél is.”
Märle Tamás: Kényszerpályán 1920-2016 (Forrás: magyarforum.hu)
