Mielőtt rövid jegyzetemet elkezdeném, előre kell bocsátanom, hogy én sokat köszönhetek az anyaországnak, hiszen ott szereztem egyik diplomámat és tudományos fokozatomat; tiszteleti tagjává választott a Magyar Néprajzi Társaság, köztestületi tagjává a Magyar Tudományos Akadémia, megkaptam a Magyar Kultúra Lovagja megtisztelő kitüntetést. Több pályázati díjat nyertem az egyes alapítványoknál, támogatták kutatási programjaimat és egy-egy könyvem megjelenését.
Nagyon sok jó barátságot kötöttem még az ilyen-olyan fordulatok, forradalmak előtt több anyaországival: egyszerű adatközlőkkel, kutatókkal, muzeológusokkal, tanárokkal és írókkal, akik felsorolására itt nincs mód, mert igen hosszú lenne a teljes lista. Ők aztán nem a rácsodálkozók körébe tartoztak és tartoznak; a Felvidékről szinte mindent tudtak és tudnak, számos hazánkfiánál többet is. Ujváry Zoltán, Kósa László vagy Mohay Tamás nevét mindenképpen meg kell hát említenem, mert ők tanszékükön a hallgatóktól is számonkérték az alapvető és mélyebb, felvidéki magyarsággal kapcsolatos tudást.
Nemrégiben Balassa Zoltán egyik írására reagáltam, melyben a szerző az anyaországi fiatalok határon túliakkal kapcsolatos magyarságismeretének alapvető hiányosságait bírálta. Főleg az általános és középiskolás gyermekekről volt szó. Sajnos, azt is el kell itt most mondanom, hogy mindezek hiánya a felnőtteknél is felüti fejét. Ráadásul a diplomás embereknél is, ami az oly gyakran feltett naiv, tájékozatlanságra valló kérdésekből, rácsodálkozásokból derül ki elsősorban.
Idősebb lányomnak (aki mindkét diplomáját az anyaországban szerezte), tették fel a következő kérdést az egyik főiskola előadótermében: „Ugye te most szlovákul jegyzetelsz?” Kapta hát a kérdést az a hallgató, aki ideát magyar óvodába, magyar tannyelvű alapiskolába és gimnáziumba járt, aki magyarból kitűnően érettségizett, akinek igen jó a szókincse (igaz, a palóc tájszólást nem iktatta ki), s elfogadható a nemzetünkkel kapcsolatos tájékozódása is.
De nem is csodálkozhatunk ezen, hiszen tőlem meg azt kérdezte az egyik egyetemet végzett ismerősöm, aki mellesleg a hajdani Hont megye Duna parti kisvárosának polgármestere is volt, hogy „Ugye te először szlovákul írod könyveidet, aztán fordítod le magyarra?” Erre nekem torkomon akadt a szó, ám feleségem akkor jól megmagyarázta neki a dolgokat. Én akkor azért sem szóltam neki semmit, mert ő egy magyarországi szlovák származású polgár, s biztosan abból indult ki, hogy ő ott jobban érti a magyart, mint a szlovákot.
Egy másik alkalommal, amikor diplomás emberek túráját vezettem és az iskoláinkról is beszéltem, az egyik megyei jogú város könyvtárosa meg azt kérdezte, mit tanítunk vajon magyar irodalomból? Válaszoltam neki, hogy az egyetemes magyar irodalom régi és jelenkori nagyjait, no meg a felvidéki magyar irodalmat. Erre jött gyorsan a következő kérdés: „És vajon van felvidéki magyar irodalom?” Szerencsémre volt türelmem, és elmagyaráztam neki egyet s mást.
A következő gyakran feltett kérdés: „Felvettem-e a magyar állampolgárságot?” Mindez egyesek részéről provokatív szándékú. De nem szégyenlem bevallani, hogy Magyar igazolványom ugyan van, de nem vagyok magyar állampolgár. Hogy miért, azt most itt nehéz lenne elmagyaráznom. Talán azért, mert nem vagyok elég bátor a partizánakciókhoz, nincs elég energiám a harcokhoz, nem akarom magam kitenni az újabb jogfosztásnak, zaklatásoknak. A hetedik évtizedemben, különböző testi nyavalyákkal, kórságokkal viaskodva ez már nem bevállalható.
Egyébként magyar vagyok így is: hivatalosan magyarul van bejegyezve mindenütt a nevem, magyar nyelven végeztem valamennyi iskolámat, akárcsak gyermekeim, s valószínűleg így teszik majd ezt unokáim is.
Hosszan sorolhatnám még eme meghökkentő kérdések sorát, de nem teszem. Mert látok jó irányba haladó dolgokat is, melyek talán átlendítik a tudatlan felnőtteket egy jobb ismeretkörbe, hogy aztán a fiatalabb nemzedéknek is átadhassák a tájékoztatást. Ezért örülök az újabban megjelent szép képes albumoknak, a színvonalas, egész magyar nyelvterületre kiterjedő történelmi és földrajzi térképeknek.
Javasolnám, hogy több jó, ránk is vonatkozó összefoglalót jelentessenek még meg az anyaországban. A szerzők közt legyenek természetesen határon túliak is. Az sem ártana, ha az itt megjelent alapvető, fontosabb összefoglalókból, monográfiákból többet is átvennének, eljuttatva azokat az iskolákba, könyvtárakba. Valamikor a közös könyvkiadási egyezmény keretében megtették mindezt a kiadók.
Aztán következetesebben be kellene építeni az ottani tankönyvekbe a rólunk szóló irodalmi, történelmi, honismereti, néprajzi ismereteket. Esetleg fakultatív tantárgyként oktatni is lehetne a határon túli magyarság szellemi termékeit, sorsának alakulását. Mindez talán hozzájárulhatna az összetartozástudat erősítéséhez, egymás jobb megértéséhez, egyenrangú partnerként való kezeléséhez is.
