Kacsur Andrással, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház igazgatójával, január 13-án a Zoltán újratemetve című darab bemutatója előtt beszélgettünk a Komáromi Jókai Színház kulisszái mögött.
Mint megtudtuk, igazgatói munkáját 2016 szeptemberétől látja el, emellett aktívan részt vállal a színház életében és számos darabban láthatja a színházkedvelő közönség.
Miért hozták el a Felvidékre az előadást?
Szükségszerűség, hogy itt legyünk a Zoltán újratemetve című előadással, hiszen a történelem sajnos úgy alakult, hogy sikerült kevésbé kedvező helyzetben találni magunkat. Itt most Szelmenc lakosságáról beszélek, mert Kisszelmenc és Nagyszelmenc lakossága a lehető legkellemetlenebb történetnek lettek a részesei. Ez a történet bennünket, kárpátaljaiakat éppen úgy közvetlenül érint, mint a felvidéki magyarságot. Ezért tulajdonképpen csak idő és szervezés kérdése volt, hogy mikor hozzuk el ide az előadást.
A Komáromi Jókai Színház öltözőjében (fotó: Hideghéthy Andrea/Felvidék.ma)
Vendégszerepeltek már korábban is a Felvidéken?
Megfordultunk már itt Komáromban, ezért ismerős a színház, a színészek, a kollégák. Volt már a két színháznak közös munkája, ha jól tudom Kassán. Mondhatjuk, hogy nem idegenbe jöttünk, tulajdonképpen itt is itthon vagyunk.
A színházba járás mennyire népszerű Kárpátalján?
Mivel a világ nagy iramban fejlődik, egyre kevesebb régi találmány marad divatos. Én úgy érzem, hogy néha egy kicsit alábbhagy az érdeklődés, van, amikor kis hullámvölgy tapasztalható, ami sajnos a világtörténelmi eseményeknek tudható be. Máskor meg kifejezetten növekvő kíváncsisággal és türelmetlenséggel kérdezgetik, hogy mikor, mit játszunk, készülünk-e új darabbal, miről fog szólni. Úgyhogy én azt hiszem, hogy a színház az aktualitásából nem veszített Beregszászban, mert van rá igény.
Az orvos szerepében a Zoltán újratemetve darabban (fotó: Hideghéthy Andrea/Felvidék.ma)
Igazgatóként miben látja a Beregszászi Színház erősségét?
Változatlanul ma is az, ami a kezdetekben. Nálunk nincsenek szólisták, nincsenek prímhegedűsök, nálunk az egységben van az erő. Bármilyen elcsépelten hangzik is. Közösségi játékot játszunk, egymásra vagyunk utalva, de ténylegesen. Mi egymással játszunk.
Milyen jellegű darabokat mutatnak be az új évadban?
Két kortárs darab bemutatásával készülünk, az egyik már színre került, Zelei Miklósnak a Hubertusa, a másik pedig Verebes Ernő Gerendák című munkája lesz majd márciusban.
Rendezőként vagy színészként részt vesz ezekben a darabokban?
Nem rendezek, színészként vagyok jelen az előadásokban. Gondolom, ez idővel átalakul és kevesebbet leszek foglalt a színpadon, de erre a jelenlegi szereposztások miatt nincs lehetőség.
Véleménye szerint mennyire érinti meg a nézőket a Zoltán újratemetve című darab?
Ez attól függ, földrajzilag hol mutatjuk be a darabot. Budapesten a közönség végignézte az előadást, hálás szívvel megköszönték, megtapsolták. Elégedetten távoztak a színházból, tudomásul vették, hogy itt a színészek lejátszottak egy előadást. Otthon, Kárpátalján a közönség jobban átérzi az előadás mondanivalóját. Ha nem is voltak jelen a 70-80 évvel ezelőtti eseményeknél, attól még mindenki érintettnek érezte magát és megfacsarta a lelkét.
A pap és az orvos a szögesdrót mögött, a határ túloldalán (fotó: Hideghéthy Andrea/Felvidék.ma)
Mennyire érezhető az előadásban az ikerfalu szétválasztásának a tragédiája?
Az előadás fókuszában a második világháború után a szovjet csapatok felszabadító önfeláldozása van, illetve ennek a borzasztó utóhatása. Olyannyira, hogy az azóta felnőtt második, harmadik, talán a negyedik generáció is átérzi annak a kornak, azoknak az eseményeknek a súlyosságát, borzalmait, fájdalmát. Ezek a sebek nem gyógyultak még be. Valószínűleg nem sérelemként kell őket megélni és ébren tartani, viszont elfeledni semmiképpen, soha nem szabad. Ezek a sebek nehezen, sőt szerintem sosem fognak teljesen begyógyulni.
Kisebbségben élő kárpátaljai magyarként van üzenete a felvidéki magyaroknak?
Úgy érzem, egy cipőben járunk. Az ember azt hinné a híradásokból, hogy esetleg valamivel jobb helyzetben lehetnek, de azt tapasztalom, hogy sajnos nem. Úgy érzem, hogy a Szózat bármilyen régen íródott, aktuális ma is, hiszen a „Hazádnak rendületlenül, Légy híve, oh magyar;” arra szólít fel, hogy a mai, európai tendenciák ellenére a jobb élet reményében ne hagyja el senki a szülőföldjét. Azt tartom helyesnek, hogy aki magyarnak született, az ne felejtsen el magyarul beszélni és legyen büszke arra, hogy magyar!
