„Ideje bizony”- mondhatnánk Fábryval, ideje, hogy Tóthpál fotói így összegyűjtve, egybefogva megjelenjenek. A fotóművész, a képeivel alkotó, mélyen érző Tóthpál Gyula életében hiába várta éveken át: akadna kiadó, aki felvállalná életműve kötetbe foglalását. Nem érte meg. Most, itt hagyva szűkebb pátriáját, Bodrogközt, már csak az égiekkel tekintheti meg a rangos kiadást az Art Danubius Kiadó /AB-ART/ jóvoltából.
A kötet összeállítója és a bevezető előszó avatott írója Kulcsár Ferenc, aki a művész munkáit ismertetve, értékelve elmondja róla, hogy: „Tóthpál következetesen megvalósította ars poeticáját: szemben a széllel, az arcába csapó esővel, a „kálváriák kimerítő kaptatóján” felfelé haladva is végig a kultúrát, nemzetét szolgáló művész maradt”…
Így, fekete-fehérben – a maga teljes mezítelenségében, kendőzetlenségében, háttal a múltnak, jövőnek szemközt. Igen, fekete-fehérben. A maga igazi valóságában. Rizspor, kencefice, álcázás nélkül. Vártunk erre az összegező magamutogatásra – magunk mutogatására. Íme, ilyenek voltunk, vagyunk – múltunkkal a hátunkon, cipelve a jelen terheit, jövőtlenül, odavetve a Sorsnak, vagy Isten kezének ránk nehezedő súlya alatt.
Múltunk: a kihalt, jószág, pásztor nélküli legelőn düledező, tört karú kútágas kiáltozó felkiáltójel. Nincs ostorcsattogás. Állatok tülekedése a kútból merített friss víz után. Hisz nincs veder sem, amivel meríthetnénk. Csak valahol mélyen, képzeletünk még meglévő horizontján feltolódik Tóthpál Gyula képeit nézve múltunk egy darabja. Bennünk él. Akaratlanul is. Ezek voltunk. Innen indultunk. Mi, akiknek még van mire emlékezni. Azt mondják: akinek nincs múltja – nincs jövője se! Nekünk van. Vannak emlékeink: súlyosak, húsba vágók, fájón visszajárók, akár a levágott kéz, a behegedt seb, idők múltán is.
A képaláírások. Igen, azok szimbólum-rendszere. Hasonlót láttam évekkel ezelőtt Amerigo Toth szobrász kiállításán Pécsett: egy füstös, égett deszkacsomót összefogó, összeszorító satu alatt az aláírás, Erdély. Bennem felrémlett a területre jellemző boronaházakat – a székely népet sújtó sors. Tóthpál is mondhatta volna a hóból kiálló száradó bogáncsra, hogy: Kóró. De nem! Ő így látja, láttatja velünk a Don-kanyarban odaveszett 200 ezer magyar katonát. A képzettársítás így – vagy éppen ezért – elementáris erővel művészi magasságba emelte a fotográfiát a hozzácsatolt képaláírással.
Nem tudom, nem tudhatom, hogy ezek az ihletett képaláírások kitől erednek. Együtt született a képpel, vagy a pillanatnyi rácsodálkozás hozta létre. Maga Tóthpál mélyen érző képzelőereje, vagy Kulcsár Ferenc költői ihlete diktálta, hogy általuk belekiabálja a világba akárcsak Picasso hatlábú ménjei, Márai 1956-os karácsonyi siratója: mit éltünk át. A doni 200 ezer – a szikár, fehéren csillogó hóból messzire integető ökörfarkkóró kereszt szimbolikája máig hordozza a II. Magyar Hadsereg tragédiáját.
Legutolsó találkozásunk alkalmával Helmec Főutcáját róva futottunk össze, s ajándékozott meg a képpel. Nosza, nézzük meg: a képaláírás már akkor is rajta volt? Igen, ott van: A Don-kanyar hőseinek emlékére!
Örömmel újságolta: végre – ha nem is itthon, Szlovákiában, a hazai képzőművészek, a média képviselői különleges képi világa, alkotói mássága miatt erős vetélytársat láttak benne – de a közélet hétköznapi munkásai felfigyeltek munkáira, fekete-fehér képei igazi mondanivalójára, – ha megélhetésre, gondtalan alkotói tevékenységre ugyan nem is alkalmas,- de legalább a már régen kijáró erkölcsi elismerést megkapta.
A Berlini Világkiállításról 1971-ben ezüstéremmel tért haza. 2003-ban a Csáky Pál miniszterelnök-helyettes által adományozott ezüst plakettet vehette át. Majd 2007- ben a Posonium Művészeti Díjat, 2013- ban pedig a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét kapta meg. Számos hazai és magyarországi kiállítást tudott maga mögött. Ennek ellenére, -1975-től „politikai magatartása miatt” az Új Szó-ból való kiakolbólintása, menesztése után kegyvesztett lett, bezárult előtte minden ajtó.
Mellőzése, ellehetetlenítése, kitagadása a médiából 1975 után – művészi oeuvréje feladását ugyan nem, de életminőségének megtartását lehetetlenné téve (Pozsonyban műtermét hatóságilag lezárták, lelakatolták) – visszavonul a szülőfaluja (Perbenyik) melletti kisvárosba, Királyhelmecre. A művészi beérkezést felkínáló, kibontakozást ígérő jövő helyett a bezártságba, a magányba. S így, a kényszerből erényt formálva dolgozik – az asztalfióknak. Mert ugyan mit tehet egy alkotó fotóművész, egy szobrász, ha munkássága előtt a fenséges hatalom nyomása légüres teret teremt körülötte?
Képeit akár szociofotóknak is tekinthetjük. Láttatja velünk, – József Attila után szabadon – „amit mi nem láttunk, mert kapáltunk,/öltünk, öleltünk, tettük, amit kell/”. Lement az emberi életek bugyraiba, lerázva róla a rárakódott port, szennyet, s tisztán, sallangmentesen, hogy „tudjunk egymásról, mint öröm és a bánat”. Mert ez az életcélja, ezért járta minden zegzugát a Bodrogköznek, a Palócföldnek, a Csallóköznek: megmutatni a körülöttünk zajló, kavargó élet minden rezdülését, egyszóval mindennapi életünket, hétköznapjainkat.
Hihetetlen, de nincs képe, fotója az ünnepekről, hacsak nem tekintjük ilyennek a könyvben szereplő esküvői fotót. Bár, ha jobban megfigyeljük, itt is az ellentétek ütköztetését láthatjuk: a vonuló násznép mellett az útról félredobva, egy, a II. világháború idején, s majd utána a falusi élet mindennapos kellékét, az orosz kordét, deszkaszekeret lopja a célkeresztbe a művész.
Életemben először akkor láttam ilyen tákolmányt. A visszavonuló német vert hadsereggel együtt menekülő rövid életű ukrán állam vlaszovistáival, apró lovaival. Nekik már nem jutott más jármű a „szövetségesek” részéről. Mellette az öröm, a Lakodalom. Az ünneplő vonulás. Vele szemben a túloldalon a Temetés. Lakodalom- és Temetés. Micsoda kontrasztja, ellentétje az életnek! Mi ez? Véletlen ütköztetése a körülöttünk zajló hétköznapoknak? Inkább azt merem hinni: a művészi szem felismerése az élet adta fonákságainak. Igen! Ez a többlet Tóthpál képeiben.
A vasárnapi képeket felvonultató szocialista médiának ez a gondolatokat ébresztő művészi megfogalmazás nem volt az ínyére. Nem ezt várták tőle – s amit kértek, arra nem volt hajlandó. Kegyvesztett lett, munkanélküli fotóművész.
A fotók tudatos szembeállítása – a pillanatok döbbenete – maga a helyzet minősége hozza magával a gondolatok, érzések különleges világát, láttatja velünk magát az élet egyes szakaszainak fonákságát, tragikus emberi sorsokkal való szembenézését. Ugyanakkor szinte természetes velejárója a fotós Tóthpál Gyula belső világának megmutatkozása, szeretete, az elesett, az élet „napos” oldaláról kirekesztett emberi sorsokkal való együttérzésének. Az ellentétek szembesítése, például a szemetes talicska szélén pihenő, gondjaiban elmerülő ember, – és a mögötte álló bogárhátú Volkswagen autó, saját korában a jómód, a rang jelképe. Micsoda képzettársításra kínál lehetőséget.
Tudom, más szempontból is vizsgálhatnánk a fotókat, például a puszta mezőn álló kereszt szimbóluma hogyan jelenik meg a képekben, vagy az: hogyan láttatja velünk zenei megfogalmazásban a trianoni tragédiát öt szál szögesdrót és egy szomorú, árván, egyedül gubbasztó madár kíséretében, stb., de egy könyv ismertetésének határa ezt nem teszi lehetővé. Maradjunk csak annál: szolgáljon ízelítőként a képek nyomán felvetett gondolat: lapozzuk át ezt a tömény mondanivalóval terhes szép kiállítású könyvet.
Nemzeti Pantheonunk ugyan nincs – de ha egyszer ráébred a szlovákiai magyarság, hogy nemzeti létünkben ilyenre is szükség van, hacsak virtuális világunk megtestesítéseként is – erőt meríteni további fennmaradásunkhoz, hogy legyen hova visszanéznünk, ahol nagyjaink pihennek – Tóthpál Gyulának ott mindenképpen helye van.
