Ahhoz, hogy egy személyiséget szentté avassanak, csodatételekre van szükség. Nem minden emberi csodatétel számít azonban az egyház szemében is annak. Esterházy János tiszteletre méltó személyiség, ezt többször is bizonyította. Emberszeretete pedig családok életét mentette meg a világháború idején, s mi ez, ha nem csoda?
Turcsányi Zsuzsa édesapját kitelepítették, de ha Szencre látogat, mindig megáll a lourdes-i barlangnál hálaadásra. Ennél a barlangnál Esterházy János is többször megállt imádkozni. Amikor az észak-oroszországi koncentrációs táborból Pozsonyba szállították és Szencnél haladtak el, reménykedve tekintett ki az ablakon, abban bízva, meglátja Mária szobrát. Ehhez a Mária-szoborhoz fohászkodott az oroszországi fogság ideje alatt is, lelki szemei előtt látva azt. Ezért áll meg hálát mondani éppen itt Turcsányi Zsuzsa is, édesapjáért és nagyapjáért. Ők ugyanis Esterházy Jánosnak köszönhették az életüket.
„A szüleimnek 1947-ben kellett elhagyniuk Szencet, kitelepítették őket. Minden évben ellátogatunk Szencre, hiszen az édesapámat ott temettük el, s a nagyszüleink és a rokonaink is a szenci temetőben nyugszanak” – meséli Turcsányi Zsuzsanna kérésünkre családja történetét.
Az Esterházy név Szencen is közismert, hiszen a családnak kiterjedt birtokai voltak a régióban, Szencen kívül több faluban ők voltak a birtokosok. Zsuzsa története az egyik Esterházy-birtokhoz fűződik.
„A nagyapám, Turcsányi Gyula Szencen volt bádogosmester. Gróf Esterházy János Cseklészen lévő kastélyában elvállalta a bádogosmunkákat, ahová az édesapámat is vitte magával segédnek. Így együtt dolgoztak a kastélyon, amikor eljött az ebéd ideje, és a gróf úr hívta őket ebédelni. Odaült a munkások közé, és együtt ettek. Édesapám szerint nagyon emberséges volt velük.”
Cseklész ma a Szenci járáshoz tartozó település, félúton Pozsony és Szenc között. Ma már nem okoz gondot a közlekedés, de a múlt század első felében az emberek többsége még gyalogosan vagy kerékpárral járt. A két település 12 kilométerre van egymástól. Zsuzsanna azt mesélte, hogy amikor rossz volt az időjárás, Esterházy János gyakran felajánlotta a munkásoknak, szálljanak meg nála, ne kerékpározzanak haza az esős időben. A munkálatok befejezése után sem lehetett panaszuk, a gróf rendesen kifizette őket. Úgy tűnt, minden rendben van. „Az élet azonban közbeszólt. Édesapám felesége 25 évesen meghalt. Ott maradt özvegyen, az akkor két és fél éves bátyámmal. De ekkor már javában dúlt a háború.” 1944-ben a hátországból is mindenkit behívtak, Zsuzsa édesapja is megkapta a behívót. Akkoriban már senki nem volt tekintettel semmire, mindenkit szólítottak a haza védelmére.
Turcsányi Zsuzsa így mesélte tovább a történetet: „Édesapám rettenetes lelkiállapotban volt, nem tudta, mit tegyen. Akkor ment el gróf Esterházy Jánoshoz, hogy segítséget kérjen. Ő pedig azonnal adott egy hivatalos mentesítő okiratot, így nem kellett bevonulnia. Ezzel valóban megmentette az életét, hiszen akik akkor bevonultak, közülük csak kevesen tértek haza! Édesapám egész életében emlegette, hogy az ő életét a gróf úr mentette meg és a bátyám nem maradt teljesen árván.”
Zsuzsa ugyan Magyarországon él, de kötődik Szenchez, gyakran járnak ide. Azt mondta, ennek a városnak még az illata is más. Ahányszor Szencre jönnek, megállnak a lourdes-i barlangnál. „Van egy megható történet még gróf Esterházy Jánosról, amit sokan ismernek. Amikor ártatlanul elvitték őt, az utolsó emlékképe az volt, hogy az autó ott suhan el a Szűz Mária-barlang előtt. Ez volt az utolsó emléke! S mi ahányszor gyerekkorunkban Szencre mentünk, mindig először a lourdes-i barlanghoz mentünk. És most is mindig oda tartunk először, ösztönösen.” Turcsányi Zsuzsa többször hangsúlyozta: édesapja minden alkalommal a gróf emberségét emelte ki. Képviselőként is meghallgatta az embereket, természetesnek vette, hogy leüljön egy asztalhoz beszélgetni az egyszerű emberekkel.
