Volt egy fiatal politikai tisztünk, a „politruk”, egy intelligens és tudásvágyó ember, aki belőlünk, az értelmiségiekből valamiféle szakkört alakított ki, s mindenre rákérdezett saját tudományos ágazatunkból, amit nem tudott. Bár csak hadnagy volt rangját tekintve, mindenki félt tőle, még a magasabb rangú tisztek is.
Ezt akkor még nem fogtuk fel, de mára már megértettük a rendszert. Szenvedélyes turista és hegymászó volt, s vele sikerült párszor feljutnunk a jéghegyekre 3500 méter magasan.
Az előzőekben elmondottaktól eltérően Apám arra emlékezett, hogy a második-harmadik évben – legalábbis ők – szabadabban mozoghattak, a tábort is elhagyhatták, hiszen elmagyarázták nekik, hogy nincs hova szökniük. Így történt, hogy ritka szabad idejükben esetleg kirándulhattak is, hegyi túrákat csinálhattak, de természetesen mindig vissza kellett térniük a megadott időben a táborba.
Mindig azt hittük, hogy ilyen magasságban már síri csend uralkodik, hogy a természet teljesen megdermedt. De amint megfigyeltük a felettünk tornyosuló hegyeket egy kiálló nagy szikla alól, azt vettük észre, hogy szinte állandóan zuhannak le a völgybe a sziklák, a hó és jég tömegei, ami erős dörejjel és zajjal járt. A nagy sziklák és bércek zuhanását, ütközését és töredezését éjjel olyan szikraeső kísérte, hogy úgy nézett ki, mintha valaki egy nagy tűzijátékot gyújtott volna meg.
Gyönyörű volt a jégmező látványa is az ezer meg ezer magasba törő „sziraxszal”, 10-15 m magas, hegyes képződménnyel, amelyek úgy néztek ki, mint jéggé vált indián sátrak. Tátrai hegymászóink kíséretében, hosszú kötéllel összekötve néhány tíz lépést tettünk a 80 m mély szakadékok felett is, amelyek a jégmezőn keletkeznek, s amelyek – mert gyakran vékony hó- és jégréteg fedi őket – nagyon veszélyesek. Aki oda beleesik, az már nem tér vissza. Leengedtünk egy égő lámpást kötélen a szakadékba, de a fényt már rég nem láttuk, s a kötél már nem volt elég hosszú. A jégmező oldaláról, a magas hegyekből állandóan zuhan lefelé egy-egy elszabadult szikla vagy jég, ami szörnyű dörejjel jár, mint egy dörgés vagy ágyútűz. Mi meg azt hittük, hogy itt fönt csend és nyugalom van. A zuhanó szikla vagy jég már pár méter után lavinát okoz, amely aztán irdatlan elemi erővel magával visz mindent, ami útjába kerül. Így rekesztette egyszer el egy 200 m széles hó-, szikla- és jéglavina az Ardon folyó teljes völgyét, eltorlaszolta az utat ház nagyságú kitépett fákkal és sziklákkal, földdel, kaviccsal és mindennel, amit magával sodort.
Úgy dolgoztunk, mint a kínaiak a gátépítésnél, csak az embertömegekkel
Veszedelmes volt ez az egész völgyre, hiszen ez a tömeg azzal fenyegetett, hogy elzárja a folyó útját, elsodorja az utat, egy óriási tavat hoz létre, s itt az árvíz. A lavina felett élők el voltak vágva a külvilágtól. A mi táborunk vezetősége lett volna az egyetlen, aki megpróbálhatta volna eltávolítani a lavinát, de napokig tartott, míg engedélyt kaptak hozzá a felsőbb szervektől Moszkvából. Mert hiszen arról volt szó, hogy a lavina egész hossza és szélessége mentén kellett volna dolgoznunk szétszóródva, s ehhez nem volt elég őrkutya meg katona. A völgy mindkét lejtőjén gyorsan őrbódékat építettek, lezárták a völgyet a lavina felett és alatt, s végre elkezdődhettek a mentőmunkálatok. A bányakombinátból mindnyájunk számára hoztak lapátot, csákányt és fűrészt, de az autókon kívül nem volt semmilyen gépesítés. Úgy dolgoztunk tehát, mint a kínaiak a gátépítésnél, csak az embertömegekkel. A nagy sziklák eltávolítására robbanóanyagot használtunk a bányából. De látták volna, hogyan ellenőrizték a robbanóanyag minden egyes darabját, nehogy egy darabkát is megtarthassunk belőle, amit elvihetnénk a táborba, s netán szökést kísérelhetnénk meg vele. Hetekig tartott, míg szabaddá tudtuk tenni és ki tudtuk javítani az utat.
Néhány kilométerrel a lavina helye felett állott állítólag a háború előtt a moszkvai színészek üdülőközpontja. Úgy képzeltük el, mint a mi szakszervezeti üdülőinket, mert az emberek sokat meséltek arról, milyen kitüntetés az, odajutni üdülésre. Örültünk neki, mikor embereink közül kiválogattak kőműveseket, ácsokat, lakatosokat és más szakembereket, s felvitték őket ebbe a központba, hogy mielőbb helyezzék üzembe. Amit aztán ezek meséltek róla, az több volt, mint elképzeltük. Földszintes faépületek, félig lebontva a háború előtti és utáni évek alatt, kitépett padló és letépett mennyezet, az ágyaknak, szekrényeknek, székeknek nyoma sincs. Gyalulatlan deszkából ütöttek össze embereink minden szükséges „bútort”, szekrény helyett kampósszöget vertek a falba a ruhák felakasztására és hasonlókra. Mint mindenütt a szovjet táborokban, itt is kihagytak az ajtókon kis ablakokat, hogy ellenőrizni lehessen, mi történik a szobában. Hasonló berendezéssel szerelték fel a közös étkezdét is, és kezdődhetett az üdülés.
Fiedler doktor élete legnehezebb műtétje
Néhány nappal az üdülővendégek érkezése előtt azonban megbetegedett a kombinát igazgatója, egy NKVD-s ezredes. Az orvosunk oszét kollégájával egyetemben megállapította, hogy azonnal műteni kell, különben nem éri meg a reggelt. Az oszét orvos elutasította a műtét elvégzését, így egyetlen lehetőség maradt: Dr. Fiedler fogja elvégezni. De ettől a lehetőségtől megrettent az NKVD egész vezetősége, mert ki tudja, nem fogja-e akarni a műtét alatt megölni.
Végre engedélyt kaptak Moszkvából, hogy operálhat, de az orvosunk minden tiltakozása ellenére ott álltak a műtőasztal mellett az NKVD pisztollyal felfegyverzett katonái, hogy lelőjék, ha netán megpróbálná megölni az ezredest. Mint azt nekünk Fiedler doktor a műtét után elmondta, ez volt élete legnehezebb műtétje. Már maguk a piszkos, nem sterilen öltözött katonák is komoly veszélyt jelentettek, s emellett még pisztolyok fenyegetése mellett operálni szörnyű érzés volt.
A műtét befejezése után az orvosunk egész testét kiverte a halálos veríték, s egész testében reszketett. Az ezredes csakhamar meggyógyult, s háláját azzal fejezte ki, hogy orvosunk kiválaszthatta három barátját, s velük együtt meghívták az említett üdülőközpontba. Mind a négyen gondba estünk, hogyan menjünk oda, hiszen munkaruhánkon kívül egyebünk nem volt. Jött egy megváltó ötlet, mert nyár volt. Az elhalt magyar parasztok után ottmaradt hosszú, fehér vászon alsónadrágjuk, ebből varrónőink – saját európai meggyőződésünk és ízlésünk szerint – elegáns rövid tenisznadrágot, sortot varrtak nekünk. Nem sokkal ez előtt utaltak ki a tábornak egy adag új „Rommel”-inget, ezekből kaptunk egyet-egyet. Úgy képzeltük, különlegesen elegánsak vagyunk, de még hiányzott a megfelelő cipő. De a cipészünk autógumi abroncsból és vékony szíjakból szandált készített nekünk, s így felszerelésünk teljes lett.
A megadott napon az ezredes teherautót küldött értünk, s így jelentünk meg az üdülőközpontban, ahová már napokkal előre hozták a színészeket Moszkvából, természetesen szintén teherautókkal, akárcsak minket munkába. Az ezredes személyesen fogadott, de látszott az arcán, hogy kellemetlenül meglepte öltözékünk. Ő maga nem szólt semmit, de a botrány rögtön kirobbant, ahogy beléptünk az étkezdébe, ahol egy orosszal együtt asztalhoz ültettek minket. Mintha parancsra tették volna, a színészek mind felugráltak, ujjal mutogattak ránk, s egymásnak mondták: „Aha, alsógatya van rajtuk!” Csak az ezredes tekintélye mentette meg a szituációt, de ennek ellenére minden szem ránk szegeződött.
Az asztalon előttünk oda volt készítve négy kanál, négy villa, de csak egy – feltehetőleg közös – kés. Vártuk, hogyan fog viselkedni asztaltársunk. A levest mindnyájunknak külön hozták ki, ezzel nem volt gond. Csakhogy a húsát az orosz a közös késsel vágta fel, s nyugodtan továbbadta nekünk, tegyünk mi is úgy. De mi kivettük zsebünkből odarejtett kis késeinket, kivettük a húsdarabunkat, s nyugodtan ettünk késsel-villával, nem, mint a többiek, csak villával, esetleg kanállal. Újra nyugtalanság támadt, most már körülálltak minket, s úgy néztek ránk, mint valami jelenésre, még jó, hogy nem kommentálták, mint a viccekben: „Kak vo fiľme“ (mint a moziban). Amikor az ezredes elmagyarázta nekik, kik vagyunk, miközben láttuk, nagyon imponálnak nekik akadémiai titulusaink (az egyik orvos, a másik jogász, a harmadik mérnök), megnyugodtak a kedélyek és végül sokukban kellemes embereket ismertünk meg. Kiderült, mikor ideszállították őket, s jól őrzött táborunk mellett mentek el, azt mondták nekik, hogy „háborús bűnösök, hitleri fasiszták” vagyunk.
