Marek Vagovič, az Aktuality.sk portál főszerkesztője Saját fejjel címmel írt könyvet. Lebilincselő történet a Smer színfalai mögül az oknyomozó újságíró szemével, aki több fontos botrányt is leleplezett. Ebben a fejezetben a szerző arról ír, hogyan jártak túl Fico eszén a Jozef Migaš körüli öreg kommunisták.
Egy ideig eltartott, amíg Fico az SDĽ 1996-os közgyűlésén zajló furcsa manőverek után újra visszaszerezte a csalódott kommunisták bizalmát. Amikor aztán megbocsátottak neki, olyan energiával vetette bele magát a parlamenti munkába, amit már évek óta irigyelnek tőle még a legnagyobb politikai ellenfelei is. A legkeményebb mečiarizmus idején Fico az SDĽ egyik arca volt. Egyenes szóhasználata miatt előszeretettel kérdezték az itthoni, de a külföldi újságírók is. S bár sohasem feledte, honnan jött, az SDĽ új elnökétől, Jozef Migaštól eltérően sohasem ingerelt feleslegesen az olyan típusú kijelentésekkel, mint: „Eljött az ideje, hogy leporoljuk Marxot”.
A probléma az volt, hogy az SDĽ a politikai gyakorlatban mindig két oldalra játszott. Mečiar idején formálisan ellenzékben volt, de a szavaival és a tetteivel gyakran a koalíciót segítette. Amikor például az a veszély fenyegetett, hogy az SNS a Szlovák Állami Biztosítóval való összetűzése után kilép a kormányból, az SDĽ volt az, aki azonnal együttműködést ajánlott fel a HZDS-nek. Hogyan másként, mint a stabilitás jegyében. Nem véletlen, hogy az „önálló baloldali ellenzéki politizálás” egyik vezetője Robert Fico lett, a hatalomhoz betegesen vonzódó politikus, aki a kormányfői posztról álmodott. Valószínűleg Fico kiszámíthatatlansága is oka annak, hogy a csúcsra csak 2006-ban jutott el.
Az 1998-as választások során, amelyek a mečiari időszak lezárását jelentették, az SDĽ a lavírozások ellenére, újra visszatért az első ligába. 1992-höz hasonlóan ezúttal is majdnem 15 százaléknyi szavazatot szerzett. A magabiztos Fico bizakodó volt, mivel az SDĽ politikusai közül a legtöbb preferenciaszavazatot kapta. Logikus volt tehát a várakozása, hogy pártja valamelyik tárca élére helyezi őt. A színfalak mögött a legfőbb ügyészi poszt is szóba került. A kormányfői székre még nem tarthatott igényt, mivel a kormánykabinetet Mikuláš Dzurinda állította fel.
Ám Fico hoppon maradt, nem lett belőle sem miniszter, sem pedig legfőbb ügyész. A miniszteri posztok esetében az SDĽ a tapasztaltabb kádereket részesítette előnyben, legfőbb ügyész meg elsősorban azért nem lett belőle, mert nem felelt meg a korkövetelménynek, fiatalabb volt annál. A főügyészi posztra végül Milan Hanzel került. „Az új kormánykoalíció nem akarta miatta megváltoztatni a törvényt” – állította Hanzel.
A koalíciós partnereknek azonban gondjuk volt Fico álláspontjával is a Gaulieder-ügyben, akit Mečiar idején alkotmányellenesen megfosztottak a képviselői mandátumától. A jogász Fico, aki 1994 és 2000 között Szlovákia főtárgyalója volt az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt, ugyanis a Gaulieder-ügyet kifogásolható módon félvállról vette. Szerinte ugyanis Gaulieder nagyrészt saját maga okozta magának a gondokat. Mi több „tipikus szlovákiai panaszosnak” nevezte őt.
De a jogszabályokért felelős miniszterelnök-helyettesi poszt sem lett Ficóé, ami kétszeresen is bosszanthatta. Helyette ugyanis az SDĽ Ľubomír Fogaš ültette be a kormányba, azaz azt a politikust, aki 1996-ban röviddel az SDĽ elnökválasztó közgyűlése előtt meggyőzte őt, hogy mégse jelöltesse magát a párt élére.
„Egyéb tisztségek keresése (Fico számára) csak a helyzet megmentésére irányuló sikertelen igyekezet volt” – fogalmazott Milan Ftáčnik. Milan Hanzel szerint az SDĽ szándékosan állította félre Ficót. „Szakmailag, de a nyilvánosság előtti fellépését illetően is jobb volt, mint a párt tisztségviselőinek a többsége. Egyszerűen veszélyeztette a pozícióikat.” Pedig Fico az 1998-as választások után nyilvánvalóvá tette, ha nem kap semmilyen köztisztséget, lemond a párton belüli tisztségéről. „Az az érzésem, hogy Jozef Migaš nem vette elég komolyan ezt a felszólítást, egyszerűen alábecsülte a helyzetet” – állítja Ftáčnik.
Fico már 1999-ben beváltotta a fenyegetését, amikor lemondott az SDĽ első alelnöki posztjáról. Formálisan mindezt azzal indokolta, hogy szeretne inkább a „szakmai munkával” foglalkozni. Kevesen kételkedtek csak azonban abban, hogy a valódi ok az a tény volt, hogy a párt a tisztségek elosztásáról szóló választás utáni tárgyalások során kibabrált vele. Ettől a pillanattól kezdve Fico elkezdett kizárólag csak a maga oldalára játszani. Végül is a csillapítatlan érvényesülési vágya már a diákéveitől kezdve elkísérte. Egyre nyíltabban elhatárolódott attól a kormánykoalíciótól, amelynek az SDĽ is a része volt. Idő kérdése volt csupán, mikor alapít saját politikai pártot.
1999 szeptemberében aztán az SDĽ elnökének, Migašnak is elfogyott a türelme, és a különutas Ficónak megüzente: „Már idegesít bennünket ez az SDĽ-en belül. Állandóan erről van szó. Fél éve elment, a megfelelő időre vár, hogy jöjjön a megrendelés. Mint amikor az űrhajós az űrbe készülődik. Miközben elég hosszú idő ez már a döntésre. Megtárgyaltuk a dolgokat az SDĽ-en belül, s a helyzet az, hogy ha úgy döntött, hát menjen.”
Fico már néhány nap múlva ki is lépett az SDĽ-ből, és bejelentette egy új politikai párt megalakítását. A pártmezváltásra szimbolikus napot választott, 1999. szeptember 15-ét, a harmincötödik születésnapját.
Nagyjából abban az időben ismerkedett meg Bohumil Hanzellel, Alexander Dubček barátjával és a Charta 77 egyik aláírójával is, aki a szocializmus idején Svédországba emigrált. Trencsénben akkor a régió néhány jelentősebb embere találkozott. A főszónok Fico kiváló benyomást keltett. „A beszéde nagyon szimpatikus volt. Szlovákia csatlakozásáról beszélt az Európai Unióba és a NATO-ba, a szociáldemokráciáról, de a vállalkozás támogatásáról is” – emlékezik Hanzel. Szerinte olyan pártot akart alapítani, amely a „gazdasági szabályok szempontjából” úgy működik majd, mint egy cég. A korához képest nagyon érett volt. Tipikus vezető.”
A szívós Fico annyira elvarázsolta, hogy Hanzel már másnap úgy döntött, bekapcsolódik a Smer megalapításába. „Testileg és lelkileg is Fico embere lettem.” Az új párt számára Hanzel remek szerzemény volt. A múltja, a normalizálás időszakában tanúsított kritikus hozzáállása éles ellentétben voltak a konform-kommunista Fico történetével. Hanzel kapcsolatai egyúttal megnyitották Fico előtt az ajtókat a jobb társaságokba is. Fokozatosan találkozókat közvetített neki a jelentősebb vállalkozókkal, bankárokkal, külföldi nagykövetekkel. De segített neki a jelentősebb emberek és szakemberek kiválasztásában is a pártba.
A gond az volt, hogy a Smer alakulásánál azonban nemcsak olyan tiszta lappal rendelkező emberek álltak, mint Hanzel, hanem ügyeskedők és opportunisták is. Kezdettől fogva két ember bírt nagy befolyással Ficóra, akik csúnyán összefonódtak Mečiarral. A „marketingguru” Fedor Flašík és a Rádio Koliba volt igazgatója, Mónika Beňová. Flašíkkal 1998-ban ismerkedett meg Fico, a halálbüntetésről szóló könyve bemutatásakor. Beňovával a Smer megalapítása során kezdett el intenzívebben kommunikálni. „Ficóval együtt jártak a találkozók többségére, a külön tárgyalások néhány kivételtől eltekintve gyakorlatilag lehetetlenek voltak” – panaszkodott Hanzel.
(Aktuality.sk/Felvidék.Ma)
