A minap elcsíptem egy beszélgetést. Ritkán szoktam odafigyelni mások párbeszédére, de ezt, sajnos, akaratlanul is meghallottam. Az egyik anyuka arról beszélt, hogy a gyermeke óvodába jár, és mivel a szülőfalujában nincsen magyar óvoda, szlovák nyelvűbe adták a kicsit. Ezzel semmi gond – mondja, hiszen a többi magyar szülő is így döntött, tehát van kivel játsszon a kislánya.
A beszélgetésből végül megtudtam, hogy ugyan hivatalosan ez egy szlovák óvoda, de a gyerekek hatvan-hetven százaléka magyar, vagy magyar származású. Ám amióta az intézményben egy kizárólag szlovákul tudó pedagógus is van, a gyerekek nem szívesen járnak oda.
A másik hölgy visszakérdezett, hogy az okát is tudják-e ennek. Az anyuka szerint a pedagógus hozzáállásával van gond, mert bár a gyerekek nagy része tud szlovákul, mégis nehezen tudják megérteni őt. A felháborodás okát – az anyukáét és az enyémet is – csak ezután tudtam meg. Elmesélte, hogy a legutóbbi óvodai rendezvényen a magyar gyerekeknek a „ja som slovák, ty slovenka” (szlovák vagyok, te is szlovák) kezdetű dalt tanította be. A költői kérdésre, vajon miért volt erre szükség, persze választ nem kaptak.
Ilyenkor több kérdés felmerül az emberben. Többek között: hol volt ilyenkor az intézmény vezetője? És hol vannak a szülők, akik szólhatnának gyermekeik érdekében? A válasz nyilván egyértelmű lenne: ez egy szlovák népdal és a magyaroknak nem szabad ellene tiltakozniuk. Kérdés, hogy akkor ők miért tiltakoznak a magyar ellen? A közösségi portálok tele vannak az olyan esetekkel, amikor a szlovákok az ellen emelik fel szavukat, ha egy településen betartva a törvényt, két nyelven kommunikálnak a polgárokkal. Az ellen is, ha egy falunapon van magyar program (is). Tehát az együttélés szabályait megint csak nekünk, magyaroknak kell betartanunk a békesség kedvéért, ami az ő olvasatukban azt jelenti, nekik mindent, nekünk semmit sem szabad. Ehhez pedig – sajnos – nagyrészt mi, magyarok szoktattuk hozzá őket.
Számtalan példát tudok arra, hogy a szlovák társadalom képtelen viszonyulni az őslakos nemzet, a magyar szokásaihoz. Helyette elvárják, hogy mi igazodjunk hozzájuk.
Van egy gyermekkori emlékem, amely nem halványul, és amellyel, vagy hasonlóval egyébként azóta is többször találkoztam, vagy személyesen, vagy ismerőseim elbeszéléséből.
Nagyjából 9-10 éves lehettem, amikor anyák napjára a Csemadok helyi elnöke magyar programot állított össze. Az akkori polgármester arra kérte őt, hogy ne külön ünnepeljük meg az édesanyákat, hanem egy közös programmal, amelyet a szlovák iskola udvarán tartottak, lévén nincs magyar iskola. A polgármester így szeretett volna kedveskedni a még magyar nagymamáknak, és annak a pár édesanyának, aki magyar iskolába adta gyermekét. Ha azt mondom, a rendezvény borzalmasra sikeredett, nem túlzok. Előbb a szlovák gyermekek léptek fel, amit a mi szüleink (és mi is) is tisztelettel hallgattak. Majd mi következtünk, és ekkor jött a hidegzuhany, a közönség nem figyelt ránk, a szlovák gyerekek zavarták a programot, sokan pedig el is mentek.
Csalódott voltam, mindannyian azok voltunk. Tudtam, ha mi így viselkedtünk volna a szüleink és a pedagógusaink előtt, nem tettük volna zsebre, amit kaptunk volna. De nekik szabad volt. Azt láttam, hogy míg bennünket a magyar iskolában tiszteletre nevelnek, őket talán éppen arra, hogy a másikat nem kell elfogadni. De nem ingatott meg, sőt, még büszkébb lettem magyarságomra és a pedagógusaimra is.
Hasonló történetet hallottam a minap is. Az egyik település karácsonyváró rendezvényére a magyar hagyományőrző csoport nem ment el fellépni. Amikor kérdeztem, miért nem vállalták a fellépést – holott általában minden fellépést elvállalnak –, azt a választ kaptam, hogy mivel a szlovák szülők általában a gyermekük szereplése után hazamennek, illetve a többi fellépő programja alatt szórakoznak, nem látták értelmét a szereplésnek.
Ezt hallva felmerült bennem a kérdés, miért tanítják évtizedek óta arra a szlovák iskolába járó, magyar gyökerekkel is rendelkező gyerekeket, hogy nem kell kíváncsinak lenni a másik kultúrájára, pontosabban a saját őseik kultúrájára?
És ekkor eszembe jutott Grezsa István kormánybiztos egy mondata, melyet az Önkormányzati Szabadegyetemen – és talán másutt is – elmondott az óvodai program kapcsán: nem mindegy, hogy egy óvodás a magyar népmeséken, vagy a Jánošíkról szóló történeteken nevelkedik. Tényleg nem mindegy.
