Kőrös Zoltán, családi indíttatásból kezdte kutatni a második világháborús hadifoglyok történetét. Nagyapja orosz hadifogságban sínylődött, ahonnét 1945-ben érkezett haza. Gyermekként sok történetet hallott tőle azokról a nehéz időkről, de akkor még nem jutott eszébe, hogy hangfelvételt készítsen. Később, amikor nagyapja már nem élt, felkereste annak barátját, Tóth Karcsi bácsit, akinek hasonló sors jutott. Ő azután hosszú órákon át mesélt a fiatal történésznek, aki ezúttal már diktafont is vitt magával. Így kezdődött a kutatás, történelmünk egy alig ismert szeletének jobb megismerése.
A Fórum Intézet fiatal kutatója az elmúlt években kétszáz itteni magyar emberrel beszélgetett el, akik megjárták a nyugati vagy az orosz hadifogolytáborokat, amiből megszületett két könyve is, és nemrég indultak országjáró turnéra a Nyugati fogságban című dokumentumfilmmel, amelyben egykori nyugati hadifogolytáborosok vallanak a több mint hetven évvel ezelőtti eseményekről. Nem volt egyszerű dolguk a film készítésekor, mert az egykori hadifoglyok, leventék nem mindegyike vállalta, hogy valljon erről a sötét korról. A legtöbben mélyen eltemették magukban azokat az éveket, hónapokat…
Az utolsó szalmaszálba kapaszkodtak a németek
Az első kérdés, ami az emberben felmerül, a filmet látva és az előzményeket némileg ismerve, hogy vajon mi értelme volt 1944/45 telétől tájainkról katonákat küldeni nyugatra és fiatal fiúkat elszakítani családjaiktól?
„Nemcsak a nyilasok vittek ki külföldre katonákat, de előfordult az is, hogy a leventék odacsapódtak valamelyik helyi katonai alakulathoz, hogy kivárják a háború végét, de ezeknek az alakulatoknak is nagy része Németországba került. A leventéket, vagyis a még nem katonaköteles 14-18 év közti fiatal fiúkat többnyire 1944/45 telén, 1945 kora tavaszán hurcolták el. Számítások szerint 600-700 ezer magyar katona (ezek között több tízezer levente) kényszerült ki a német birodalmi területre. Valójában nincs észszerű magyarázata annak, miért hurcolták el a katonákat és a fiatalokat. Talán az utolsó szalmaszálba kapaszkodtak a németek és Szálasi, akik 1944 őszére már tisztán kellett lássák, hogy a háborút elvesztették. Adolf Hitler ekkorra egy paranoiás, beteg elme volt, aki uralkodása utolsó két évében valóságos őrültként, teljességgel kiszámíthatatlanul viselkedett, s aki próbálta húzni-halasztani, amíg lehetett, az elkerülhetetlent. Várt valamiféle csodát, s ennek érdekében minden szálat megmozgatott” – próbált válaszolni kérdésünkre Kőrös Zoltán.
Hozzátette azt is, hogy akikkel az elmúlt években erről beszélgetett és katonaként voltak kint, elmesélték, hogy többnyire már csak kerülgették a frontot, olyan, aki harcolt is volna, nem nagyon akadt közöttük. Sokan az oroszok elől menekültek nyugatra. Főleg a tisztek között akadtak olyanok is, akik kivitték feleségüket és családjukat is. Számítások szerint 1945 utolsó hónapjaiban csak a polgári személyekből kb. 1 millió magyar ment ki nyugatra. A hadifoglyok és leventék többsége a háború után hazatért, de akadtak olyanok is, akik a jobb élet reményében kint maradtak.
Két, nyugati hadifogságot megjárt visszaemlékező a filmvetítésen (Fotó: Laky Erzsébet)
Egyáltalán nem volt mindegy azokban a vészterhes időkben, hogy ki hova került hadifogságba, hiszen az orosz volt a legkegyetlenebb, a nyugati tűrhetőbbnek számított.
„Az adatgyűjtés során a legkevesebb tanút a brit hadifogolytáborokból találtuk, s úgy tűnik, amerikai hadifogolytáborokban voltak talán a legtöbben, de a francia lágerekben is sokan sínylődtek. Ez utóbbiban volt egyébként a legkegyetlenebb bánásmód. Az amerikai táborokban élők nagy része viszonylag jó koszton és körülmények között volt tartva – legalábbis a fogságuk későbbi szakaszaiban, sőt, voltak olyanok is, akik élelemmel, ruházattal megrakodva próbáltak hazatérni. Általában azonban a csehszlovák vagy a magyar határon elvették mindenüket. Háborús időkben is ment az adok-veszek, az üzletelés” – tudjuk meg a történésztől, aki szerint a sorsukat elmesélő túlélőkre a sztoikus hozzáállás jellemző. Mintha az átélt borzalmak – az éhezés, a nélkülözés és a kilátástalanság – nem hagytak volna bennük olyan mély nyomot, mint például a holokauszt túlélőkben. Viszont az is igaz, hogy a nyugati hadifogság közel sem volt olyan rettenetes, mint például az orosz. Sok bajon átsegítette őket, hogy humorukat még a legnehezebb körülmények között is megőrizték, és nem igazán fogták fel akkor a helyzet súlyosságát. Működött a bajtársiasság is. Ahány fogoly, annyi sors, nincs két egyforma történet, Zoltán szerint sem.
Csak tengtek-lengtek az emberek
Hogy mennyien maradhattak ott, vagyis haltak meg a nyugati hadifogságban, arról sincsenek pontos adatok, feltehetőleg olyan 5 000-10 000 ember. A hadifoglyok többsége hazatért, egy részük pedig kint maradt.
„Merőben más volt a helyzet az orosz hadifoglyok esetében. Stark Tamás szerint kb. 150 ezer magyar ember veszett oda az 580 ezerből a Szovjetunióban, tehát nagyjából az elhurcoltak egynegyede. Hogy mennyire katasztrofális volt a helyzet a keleti lágerekben – egy olyan országban, ahol akkoriban embermilliók éheztek – arra példa, hogy sokszor orosz civilek keresték fel a hadifogolytáborokat, hogy kenyérhez, zsiradékhoz, cukorhoz jussanak, mert tudták, hogy a hadifoglyoknak ebből megvolt a napi fejadagjuk. Más dolog, hogy a szovjet hadifogásban dolgozni kellett, ami eleve nagyobb energiafelhasználással járt, amit ha a foglyok nem tudtak kellően pótolni, legyengültek. A nyugati hadifogságban pedig inkább csak tengtek-lengtek az emberek, a leventéket se igazán tudták mire használni. Esetenként a gazdaságokban segítettek. Az angolok viszonylag gyorsan felismerték, hogy a hadifoglyok terhet jelentenek, ezért hamar szabadon engedték, hazaküldték őket” – szövi tovább a történelem szálait a Fórum Intézet kutatója.
Persze, a visszatérés sem volt egyszerű, mert 1945-ben már olyan hírek keltek szárnyra, és nem voltak teljesen alaptalanok, hogy a felvidéki magyarokat kitelepítették szülőhelyükről. 1945 őszén már vittek Csehországba magyarokat, méghozzá betakarítási munkákra. Voltak olyanok, akik hazaérkeztek a hadifogságból, és pár hónap múlva már mentek is a férfiakkal Csehországba. De olyan is akadt, aki alig jött haza 1946-ban, már deportálták is Csehországba, egész családjával együtt. A magyarok számára tehát a háború végével még egyáltalán nem értek véget a megpróbáltatások.
A dokumentumfilm kezdő filmkockái (Fotó: Laky Erzsébet)
Az amerikai hadifogolytábort megjárt emlékezők közül többen is arról számoltak be, hogy magyar ajkú amerikai katonatisztekkel találkoztak, néhány visszaemlékezőt szebb jövőt ígérve próbálták Amerikába csábítani. Vajon mivel magyarázható, hogy ilyen sok magyar szolgált akkor az amerikai hadseregben, kérdeztük Kőrös Zoltántól.
„Magam is elgondolkoztam ezen. Talán az amerikai hadsereg szándékosan osztott be magyar származású tiszteket, de az a valószínűbb, hogy ez csupán a véletlen műve és az első emigrációs hullámban Amerikába kitelepült magyarok utódai kerültek az európai harcmezőkre, akik még tökéletesen bírták a magyar nyelvet, és a háborús helyzetben megkaphatták a behívót az ottani magyarok is”– próbál választ adni felvetésünkre.
Kiemeltebben kellene foglalkozni a 20. század történelmével az iskolákban
Az egyik visszaemlékező a filmvetítésen elmondta, az unokája már nem hiszi el, hogy mindez megtörténhetett velük. A mai fiatalok számára már ilyen messze, ilyen távoli múlt lenne a második világháború?
„Nagyon-nagyon messze van… Pedig a történelem arra tanít, hogy nem szabad megismételni azokat a hibákat, amelyeknek háború lett a vége. Itt elsősorban a két szélsőséges ideológiára gondolok, a hitleri nácizmusra és a szovjet kommunizmusra, de az egyes kisebb nemzetek nacionalizmusára is (beleértve a magyarokat is). A nyugati hadifogolytáborokat megjárt emberek egyébként nem kaptak kárpótlást a sok szenvedésért, míg az orosz hadifogságból hazatértek igen” – mondja a történész, aki szerint az iskolai tananyag csupán néhány tanórán keresztül tárgyalja a második világháborút. S ebbe, érthető módon, aligha fér bele a hadifogság, vagy a háború utáni magyarellenes intézkedések tárgyalása. Úgy véli, talán kiemeltebben kellene foglalkozni a 20. század történelmével az iskolákban is, mert ez olyan viharos és tanulságokkal teli volt, mint kevés azelőtt.
Szavaihoz talán csak annyit tehetünk még hozzá, hogy érdemes volna rendkívüli történelemórákon levetíteni ezt a legutóbbi, nyugati hadifogságról szóló filmet is. Mert a múltat nem szabad feledni.
