Ősz van, napsugaras, szép szeptemberi ősz. Ilyenkor nyitnak az iskolák. Szeretem az iskola friss festék, könyv és füzet szagát, szeretnék újra iskolába járni, ülni a padban és figyelni a tanító magyarázatára.
Ülök a Szent Erzsébet park egyik padján, és hallgatom a kis szökőkút vidám csacsogását, a játszótér hintája és homokozója körül tipegő, topogó, sikongató kisgyermekek szívet vidámító lármáját. Belenézek a szökőkút sekély vizébe, ahol piros halacskák lesik, mikor pottyan be a vízbe valami finom csemege. A halak körül fodrozódik a víz, én meg elmerengek az idő múlásán.
Eltűnik mellőlem a szép kis park, és ott magasodik előttem a régi iskola, amelynek udvarán sorra sereglenek az iskolás gyermekek, lányok és fiúk. Hónuk alatt palatábla és egy-két könyv. A szüleim, édesapám, édesanyám iskolás gyermekként, nagy komolysággal ott lépegetnek az öreg iskola udvarán. Kicsordul a könnyem. Az arcomon örömkönnyek peregnek, mert látom őket, amikor én még nem is voltam.
Az iskola országútra néző fő falán ott csillog a szép, kerek tábla a magyar címerrel, amelyet két angyal tart, fölötte az írás: Magyar Királyi Népiskola, alatta Ipolybalog. Tudom, ez az iskola az én iskolám is.
Változik a kép. Katonák jönnek az országúton, magyar katonák, nemzeti színű szalag a sapkájukon, virág a kezükben. Vissza, vissza, mindent vissza! – dalolják boldogan. Aztán szép sorban jönnek a leventék, és egyszerre kiáltják: Szebb jövőt!
A szebb jövő helyett azonban a háború szörnyű képei sereglenek elő, majd ezeket is sorra elviszi a történelem vihara. Nyomukban már ott rohannak a német és orosz katonák, zúgnak a bombázó repülők, gránátok robbanása, aztán csend. A csendből ekkor előkúszik a soviniszta gonoszság, és rostálni kezdi az itt élő őslakosságot. Hatalmas orkán kerekedik, és viszi az embereket, zakatolnak, rohannak a marhavagonok nyugat felé, egy idegen országba, ahol más a nyelv, mások a szokások. Szülőföldem népét rabszolgaként viszik, dolgoztatják, mert háborús bűnösök, mondják az idegenek. A felvidéki emberek búbánata végighömpölyög az elhagyott falvakon, a temetőkön, a templomokon, az iskolákon. A templomok és az iskolák állják az idők viharait, csendben várakoznak, megrongált falaikkal, tornyaikkal, osztálytermeikkel, iskolapadjaikkal, fekete szétroncsolt iskolatáblákkal.
A felkerekedő orkán erejű szél mindent elsöpör, újra csend és béke, de egy teljesen más béke, egy meghunyászkodó, alattomos béke, ahol a szájaknak hallgatni kell.
Nézem, a régi iskola ott áll a helyén. Megtépázva, de áll, és várja, hogy kinyitva ajtaját betóduljon az osztálytermekbe a tanulók hada, hiszen azért építették, hogy gyerekek járjanak oda és tanuljanak. A kis falucska tanulói egytől egyig, mind ott ülnek a padokban, és szorongva hallgatják tanítójukat, akinek nyelvét nem értik, de a tanító sem érti, mit mondanak a gyerekek.
Látom a két nővéremet, amint ülnek az öreg iskolapadokban, szorgalmasan betűzve az ABC-t a kopott könyvek lapjain. Fehér krétával írnak a nagy fekete táblára, de most már magyarul. Én is ott vagyok a nyomukban. A régi iskola udvarán lányok, fiúk ugrálnak, futkosnak, én meg leülök az iskola folyosóján, és a kezemben lévő könyvet, a körülöttem zajló világról megfeledkezve, elmerülve olvasom. Jókai, Mikszáth, Gárdonyi szellemi világába merülök észre sem véve a körülöttem zsibongó társaim világát, mert az én világom a KÖNYV.
Már nem az öreg iskola folyosóján ülök, már becsuktam a könyvet, és végigjártam az osztályokat, hogy felolvassam az osztálytársaimnak a nyári szünetről írt fogalmazásomat. Erre kért az akkori magyar nyelvet oktató tanítóm, Pölhös Imre. Elolvastam, majd fájó szívvel elbúcsúztam az öreg iskolától.
Mentek az évek, 1989-ben megtörtént a rendszerváltás, de az öreg iskola falai még iskolás gyermekek híján is rendületlenül álltak. Igaz, már csak a főfal állt, amely az országút felé nézett, és ahová titokzatos kezek újra feltették a magyar címeres, kerek iskolatáblát. Csillogtak a napsütésben az angyalszárnyak és a magyar Szent Korona a címer fölött, amikor hirtelen megállt a faluba bekanyarodó autóbusz, éppen az iskola fala előtt, ahol a magyar címeres tábla fel volt téve.
Az autóbuszból hirtelen kiugrott egy férfi, és hangos megjegyzéseket tett a magyar címerre szlovákul: „Ešte to, čo si dovoľujú tí Maďari! (Még mit meg nem engednek maguknak ezek a magyarok!) Azzal előkapva fényképezőgépét lefotózta a magyar címeres iskolatáblát. A közeli ház előtt egy férfi állt, és hallotta, látta az eseményeket, hangosan meg is jegyezte: A čo vám to vadí? (Miért bántja ez magát?)
Pár nap múlva megjelent az egyik szlovák újság oldalán a nagy bűntett, a magyar címeres iskolatábla Ipolybalog öreg, rogyadozó iskolájának a falán.
Erre titkos kezek le is vették a magyar címeres táblát, és senki sem tudta, hová tűnt el, hová rejtették.
Vajon hol lehet a magyar címeres iskolatábla? – merengek magamban, amint a Szent Erzsébet park padján a kis szökőkút csobogását hallgatom. Vajon értékelik ezt a magyar címeres iskolatáblát, amely már 100 éves? Értéknek tekinti-e valaki is ebből a magyar faluból itt, a Felvidéken, Szlovákiában? Vajon őrzik a múltat ezek az emberek, akik itt élnek, és magyarnak vallják magukat? Érdekel-e valakit is, hogy ezen a helyen, a falu közepén az országút és a kis patak között, itt, ahol most a Szent Erzsébet park van, valaha egy iskola állt? – merengek magamban mélabúsan.
Istenem, add, hogy megtaláljam ezt a táblát, amely relikviája elődeinknek. Bizonyíték arra nézve, hogyan vallották elődeink magukat magyarnak az első Csehszlovák Köztársaság idején, 1920, Trianon után, 100 évvel ezelőtt. Minden csehesítés és elnyomás dacára ki merték tenni az iskola falára a magyar címeres iskolatáblát: Magyar Királyi Egyházi Népiskola – Ipolybalog.
Istenem, add, hogy mi, az utódok is ilyen bátrak legyünk, mint az elődeink voltak, és mindenkor merjük megvallani magyarságunkat itt, a Felvidéken, Szlovákiában!
