Száz évvel ezelőtt ezen a napon, 1919. január 27-én a budapesti Liget szanatóriumban meghalt Ady Endre, sokak szerint a legnagyobb magyar költő, ami csak azért lehet vita tárgya, mert a magyar költészet dúskál a zsenikben – ki-ki az ízlése szerint választhat közülük kedvencet.
Halála akár jelképesnek is mondható, mert együtt halt meg azzal a régi Magyarországgal, amelyet publicisztikáiban és verseiben annyit ostorozott – még megérte a hőn áhított forradalmat, ami azonban már későn jött, hogy a haldokló költő érdemben részt vegyen benne.
A bevezetőben azt írtam, hogy Ady Endre az egyik legnagyobb magyar költő, de a hírlapírói teljesítménye semmivel se marad el a költői mögött. Mostanában olvasom Ady cikkeinek gyűjteményét, és nagy a kísértés, hogy ezt az írást csupa tőle vett idézettel töltsem ki, amelyek nemcsak Ady korának Magyarországára voltak érvényesek, de a mai napig is aktuálisak.
Szóval, mint írtam, nagy volt a kísértés, hogy ezt az írást Ady idézetekkel töltsem meg,
én most mégis inkább néhány visszaemlékezést közlök kortársaktól a költő utolsó heteiről és a haláláról.
Elsőként a barát Tabéry Géza cikkéből idézek: „A költő 1918 őszén, még Csucsán értesült az országban és a fővárosban történt eseményekről, és minden erejével, igyekezetével azon volt, hogy a sorsdöntő napokban ott legyen Budapesten. Ott akart lenni azoknak az eseményeknek a középpontjában, amiről kicsivel később így vall: „Az én forradalmam!” Azonban az ősz „ráuszítja” az akkor javában tomboló spanyolnáthát. Betegen, rendkívül mostoha közlekedési viszonyok között mégis eljut Budapestre, de az út viszontagságai még jobban aláássák amúgy is gyenge egészségét. Azonnal ágynak esik. A Veress Pálné utcai lakásban felesége, Boncza Berta ápolja éjt nappallá téve. 1919 januárjáig többnyire ágyban feküdt. Bár néha felkelt, de nem sokáig bírt talpon lenni. Barátai segítségével egyszer a Nemzeti Tanács egyik ülésére is elment, de gyengesége miatt hamar hazavitette magát. Októbertől a végzetes januárig ötször esett át tüdőgyulladáson, ezért Bertuka úgy döntött, hogy beutaltatja férjét a Liget szanatóriumba. A hozzá eljutó hírek is rontották amúgy is rossz állapotát. Ekkor tudta meg azt is, hogy a közeli falu lakói kirabolták és feldúlták a csucsai kastélyt. „Csinszka, már Te sem tudod megfordítani a dolgokat” – mondta egyszer feleségének. És valóban így volt.
Az agónia január 27-én hajnalban kezdődött el. Ady ágyánál ekkor csak egyetlen ápolónő, Papp Mariska tartózkodott. A költő halálának másnapján, Nagy Andornak, a Pesti Napló újságírójának elmesélte, hogyan teltek az utolsó órák, percek. Elmondása szerint este Ady megvacsorázott, aztán elszenderedett. Az egész napos magas láz (harminckilenc fok) ekkorra alábbhagyott. Éjféltájt köhögnie kellett. Azután újra elaludt. Reggel nyolc körül már nehezen lélegzett. Az inspekciós orvosnő, Reiss doktornő kámforinjekciót adott be, de már semmi nem segített. Reggel negyed kilenckor beállt a halál.”
„Az első, aki az ágynál megjelent, Móricz Zsigmond volt. Ő munkához is látott azonnal. A lebírhatatlan erejű barát mindig dolgozott ugyanis. Akkor is, ha temetett. Most is: jegyzettömböt vett elő, ceruzát, és a még ki sem hűlt, felkötött állú holttest felett nekilátott a riportnak, amely Ady Endre a halottas ágyon címmel jelenik meg majd a Nyugat Ady-emlékszámában. Kora délután Móricz elment, hogy intézze a temetést Jászi Oszkárral, Babits Mihállyal és a kultuszminisztérium tanácsosával… Aztán karján a költő sötétszürke ruhájával visszatért Móricz, kizavart mindenkit, és az ápolónő segedelmével felöltöztette a holtat. Majd elköszönt, kilépett, bezárta az ajtót maga után, s ment intézni a temetést tovább.”
Ady Endre halálával egy korszak zárult le, és ezt talán a kortársai is megérezték.
