Hetvenöt esztendeje, 1944. szeptember 5-én indult meg az erdélyi magyar 2. hadsereg azon támadása, amelynek hadműveleti célja volt a dél-erdélyi hágók lezárása, mielőtt azokon keresztül betörhetnek a szovjet csapatok. A hadművelet azonban elkésett, csakúgy, mint a magyar 3. hadsereg 1944. szeptember 13-án megkezdett aradi offenzívája, hiszen addigra a szovjetek és a románok már beözönlöttek Erdélybe. 1944. szeptember 13-tól Tordánál heteken át tartó, súlyos harcokban tartóztatta fel a Magyar Királyi Honvédség a szovjet és román áradatot, s e hősies küzdelemből a Felvidék fiai is derekasan kivették a részüket.
A magyar 2. hadsereg – amely a Romániából nyugatra menekülő német 6. és 8. tábori hadsereg maradványaival együtt Hans Friessner vezérezredes Dél-Ukrajna Hadseregcsoportjába tartozott – és a német Gruppe Siebenbürgen támadása 1944. szeptember 5-én indult meg Kolozsvártól délre és hadműveleti célja a Déli-Kárpátok hágóinak lezárása volt. A hadműveletekben a kecskeméti 2. páncélos, a miskolci 7. és a kolozsvári 9. gyalog tábori póthadosztályok, valamint a besztercei 1. és a munkácsi 2. hegyi pótdandárok vettek részt, s a nagyváradi 25. gyaloghadosztály vasúti szállítás útján beérkező élszállítmányai is bevetésre kerültek. A támadás jobbszárnyán (Kolozsvár–Gyalu) a 7. és 9. gyalog tábori póthadosztályok súllyal Torda–Gyulafehérvár felé nyomultak előre, a román 4. hadsereg 20. kiképző gyaloghadosztályának védőállásait leküzdve átkeltek az Aranyoson, elfoglalták Tordát, majd szeptember 6-án a Marosnál létesítettek hídfőállást, míg a balszárnyon Marosvásárhely térségében támadtak a honvédek.
A magyar előrenyomulás azonban megakadt, amikor 1944. szeptember 7-én nyilvánvalóvá vált, hogy a Vörös Hadsereg nagy erőkkel átkelt a Déli-Kárpátok hágóin, s részei a Maros felé nyomultak,
így a Kis-Küküllő vonaláról a magyar páncélos éleket vissza kellett vonni előbb a Maros vonalára, majd Torda térségébe, a tordai magaslatok nyújtotta természetes védőállásába. A Rodion Jakovlevics Malinovszkij marsall vezette 2. Ukrán Front csapataival szemben a magyar védelmet a Maros és az Aranyos mentén próbálták kiépíteni, miközben a német hadvezetőség és a Honvéd Vezérkar is elrendelte az ún. „székely zsák”, vagyis a Székelyföld katonai kiürítését, hogy a Székely Határvédelmi Erőket és az ott küzdő többi honvéd seregtestet kimenekíthesse az ellenség kelepcéjéből.
1944. szeptember 10-én már román és szovjet támadás érte a 7. gyalog tábori póthadosztály állásait, páncéltörőik két nap alatt 11 ellenséges harckocsit lőttek ki, míg a 25. gyaloghadosztály beérkezett részei megkezdték a tordai védőállás megszállását, amely 25 km kiterjedésű volt Torda-nyugat és Gerendkeresztúr között. A védelem súlypontja Tordánál és Aranyosegerbegynél volt, ahol az Aranyos folyó túlpartján kellett két hídfőt képezni és azokat megtartani. A nagyváradi seregtest védelmi vonalán keresztül szivárogtak vissza a póthadosztályok alakulatai, amelyeket az arcvonal mögött gyülekeztettek és pihentettek.
1944. szeptember 13-án a déli órákban a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg 5. gárda-harckocsihadtestének 12 db páncélosa ezrederejű gyalogsággal támogatva Alsószentmihálynál ért ki a tordai hídfőhöz.
A 25. gyaloghadosztály 7,5 cm-es páncéltörő lövegeinek kezelői 7 szovjet harckocsi kilövését jelentették aznap. A szovjetek első, nagyobb szabású támadása 1944. szeptember 14-én indult meg. Először Tordától nyugatra próbálkoztak, majd támadásuk sikertelenségét követően a déli órákban a tordai hídfőt kísérelték meg lerohanni. Böszörményi Géza ezredes, a nagyváradi 25. honvéd gyalogezred parancsnokának harccsoportja azonban szívósan tartotta a várost, s 4 db szovjet T-34 közepes harckocsit ki is lőtt. A szovjetek támadása összeomlott.
A 2. páncéloshadosztály egyik gépjárműoszlopa. Kolozsvár, 1944 szeptembere (Babucs Zoltán gyűjteménye)
Délután a Szent János patak mentén, Sósfürdő irányába próbálkoztak újra, de ott sem jártak sikerrel. Ennek ellenére a szovjet 4. gárda légideszant-hadosztály egyes harccsoportjai a magyar arcvonal közepén, a meredek parton megvetették lábukat. 1944. szeptember 15-től rendkívül heves harcok zajlottak a tordai hídfő és környékének birtoklásáért, ahol vitéz nemes gertenyesi Hollósy-Kuthy László altábornagy 25. gyaloghadosztálya és vitéz nemes Zsedényi Zoltán vezérőrnagy 2. páncéloshadosztálya állta a sarat és védelmüket 1944. szeptember 23-tól a német 23. páncéloshadosztály részei is támogatták.
A szovjet túlerő végül győzedelmeskedett: 1944. szeptember 30. és október 4. között a szovjet 180. lövészhadosztály és a 2. (1944 októberétől: 18.) gárda-gépesítettdandár támadásainak eredményeként kiszorították a 2. páncéloshadosztály részeivel megerősített budapesti 1. honvéd gyalogezredet a tordai hídfőállásból,
így a magyar csapatok az Aranyos északi partjára szorultak vissza. Torda 1944. október 4-én került az ellenség birtokába, utolsó magyar egységként a Siprák László őrnagy parancsnoksága alatti nagyváradi 25/I. gyalogzászlóalj hagyta el a város melletti kulcsfontosságú 429-es magassági pontot. A következő napokban a magyar balszárny hiúsított meg több román áttörési kísérletet, de 1944. október 8-án megérkezett a parancs és elrendelték az általános visszavonulást Kolozsvár előterébe.
A honvédek véres vesztesége megközelítőleg 10 ezer főre tehető, közülük 2500-an haltak hősi halált. A tiszti veszteségek is nagyok voltak, e hadműveletekben 88 hivatásos és tartalékos tiszt, tartalékos tisztjelölt adta életét a hazáért.
A tordai hadműveletekben Bozsoki János rohamtüzér zászlós (szigetvári 10/2. rohamtüzér üteg), Rechtzügel Árpád gyalogos százados (aszódi 1/III. gyalogzászlóalj), Siprák László gyalogos őrnagy (nagyváradi 25/I. gyalogzászlóalj) és post mortem Vértes Vilmos rohamtüzér százados (kolozsvári 25/1. rohamtüzér üteg) érdemelte ki a legmagasabb és legritkábban adományozott magyar tiszti kitüntetést, a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet. A jelentős számbeli és anyagi fölényben lévő támadó 2. Ukrán Front részeinek, vagyis a szovjet 7. gárda-, a 6. gárda-harckocsi-, a 27. és 40. összefegyvernemi hadseregek, valamint a román 4. hadsereg veszteségeiről nincsenek adatok, de valószínűsíthető, hogy a védőknél jóval több veszteségük volt.
A Magyar Királyi Honvédség csapatainak Torda melletti helytállásáról primor dálnoki Veress Lajos vezérezredes, a magyar 2. hadsereg parancsnoka az alábbi sorokat írta az általa szerkesztett Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt (1920-1945) című munka III. kötetében: „A magyar 2. erdélyi hadseregnek, miután a kései felvonulása és elindulása, valamint az útviszonyok következtében az oroszoknak a Kárpátok déli szorosain való átkelését megakadályozni nem tudta, az volt a feladata, hogy megakadályozza, de legalábbis késleltesse az oroszt abban, hogy a legrövidebb és legveszedelmesebb irányban, Kolozsváron át jusson a Keleti-Kárpátokat védő német-magyar és az Északi-Kárpátokat védő 1. magyar hadsereg hátába és ezáltal mind a keleti, mind az északi arcvonal visszavételét kikényszerítve a Tiszától keletre fekvő területet birtokába vegye. Ezt a feladatot a 2. hadsereg német segítséggel ugyan, de maradéktalanul megoldotta.
A harcok súlyvonalán előnyomulás alatt a 2. páncéloshadosztály haladt. Védelemben a harcok terhét a 25. gyaloghadosztály és 2. páncéloshadosztály együtt viselték, ami nem azt jelenti, hogy a 7. és 9. póthadosztályok, valamint az 1., 2. pót hegyi dandárok ne vették volna ki az áldozatból – gyöngébb fegyverzetük mértékében – a részüket.
Teljes négy hétig vonta magára és verte vissza a naponként megismétlődő támadásait az orosz 6. páncélos- és 27. hadseregnek, valamint a román hadosztályoknak (…) A tordai csata arcvonala volt a II. világháború utolsó szakaszában az az egyetlen védelmi vonal, mely állásait hosszabb ideig megtartotta és időt szerzett arra, hogy mind a magyar, mind a német hadvezetőség erőt gyűjthessen megfelelő helyeken az orosz előnyomulás lelassítására (…) A hadsereg zöme Észak-Erdély szülötteiből állt, kik szűkebb hazájukat védték és ez megadta a szükséges testi és lelki erőt arra, hogy elviseljék a fáradalmakat és a nagy veszteséget is. Nem a »szövetségesi hűség«, nem az orosz-, vagy kommunistaellenes beállítottság volt a harckészség és szellem éltetője és mozgatója, hanem a 25 éves román megszállás kellemetlen emléke, melyet mindenáron el akart minden egyes ember kerülni.
A magyar gyalogság teljesítménye ezekben a harcokban egyedülálló volt s az is bebizonyosodott, hogy egyetlen nemzet sem támasztott olyan nagy követelményeket csapataival szemben, mint amilyet a magyar és a német hadvezetés a gyengén felszerelt magyar hadseregtől követelt (…)
Ezen okok következtében vált a tordai csata a második világháborúban honvédségünk legszebb fegyvertényévé.”
Az elmúlt évtizedekben a néhai Pataky József vezette Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság volt az az önszerveződés, amely a budapesti HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadisírgondozóival közösen sokat tett a Torda környékén még meglévő 1543 egyéni és közös honvédsír gondozásáért. Habár 2008 óta létezik a magyar-román hadisírgondozási egyezmény, azt „román barátaink” jó balkáni szokás szerint rendre felrúgják és saját, történelemhamisító érdekeik szerint formálják, mint ahogy az úzvölgyi első világháborús magyar hősi temető esetében tették 2019 júniusában. A tordai harcokban elesett honvédek sem pihenhetnek nyugodtan sírjaikban, ugyanis például Kolozsvárott az egyik felszámolás alatt lévő temetőben 2015-ben exhumáltak 93 honvédet, de a román fél a mai napig nem intézkedett hősi halottaink újratemetéséről. „Román barátaink” a magyar múlt neves és névtelen alakjainak elorzásával akarják hamis módon megírni a saját történelmüket, hogy ország-világ előtt igazolhassák, joguk van a tőlünk elvett országrészekre.
A szerző hadtörténész.
