„A muzsikusnak dalból van a lelke” – énekelte, hej, de sokszor énekelte Bodonyi Bandi, s talán arra is gondolhatott ilyenkor, hogy ezt a nótát, s vele még oly sok más szép magyar népdalt, valójában önmagáról énekli. Mert neki valóban dalból volt a lelke, s a dallal együtt lelkét is szétosztotta az őt hallgatók között.
Elmaradhatatlan gitárjának és a hóna aló csapott, „száraz fának” becézett hegedűjének megszólaltatásával olyan aurát vont maga köré, amellyel képes volt a vadságot megszelídíteni, a jót pedig még jobbá, nemesebbé tenni. Bízom benne, hogy szerteágazó zeneszerzői, népművelői, színházi (csemadokos) kultúraszervezői, valamint énekmondói, tevékenysége, melynek ősforrása a valahonnani „honti igricek” forrásvidékéről származott, s mielőbb olyan szakszerű feldolgozást és értékelő elemzést kap, amely egyedülálló személyiségét, s belőle fakadó alkotóművészetét méltó módon örökíti majd meg az utókor számára is.
Épp ezért én csupán néhány személyes emlék felidézésével szeretném leróni kegyeletemet, búcsúzva a közülünk oly váratlanul eltávozó és hiányával pótolhatatlan űrt maga után hagyó Bodonyi Andrástól.
Bandit nem volt nehéz barátnak nevezni, hiszen e „széles Felvidéken” ő is szinte mindenkit a barátjának tekintett. Másokra vonatkozó haragos szót ritkán hallhatott tőle az ember. Találóan írta (önmagáról is) Felvidéki himnuszában, „hogy magyarul dobban a szív, de ha kell, a barátod a világ”. Az biztos, hogy az Ipoly mentén vagy inkább Ipolyságon megkezdődő eszmélődésem és világlátásom kialakulásának hátterében mindig ott volt az a muzsikaszó, ami Bandi húrjaiból, pontosabban szólva lelkéből fakadt.
Egyedi zenei világával előbb a Csáky Károly vezetésével működő Madách Imre Irodalmi Színpad által előadott „versekhez komponált népi hangvételű zenéjének, hangszerszólóinak” sokszínű formáiban találkozhatott az ember, majd az általa alapított „Kincskeresők” és más kisebb nagyobb együttesek, zenekarok által előadott szerzeményei (köztük a már emlegetett, s méltán híressé vált Felvidéki himnusz), magyar költők megzenésített versei, zenés-irodalmi összeállításai kísérték utamat.
Bandi páratlan népszerűségének titka talán abban rejlett, hogy az a hamisítatlan és csodálatos gazdagságú népdalkincs, amelyet gyermekkora óta itt, az Ipoly mente hagyományvilágából őseitől származó örökségként kapott, a személyiségének is kitörölhetetlen részévé vált.
S itt nemcsak magára a dallamvilágra vagy a népdalok szövegére, hanem azok mélyebb filozófiai tartalmára, értékvilágára kell gondolnunk, úgymint az élet tiszteletére és szeretetére, a (szülő)földhöz való hűségre, a nehézségeket legyőző törhetetlen hitre és reményre.
Ezt az értékrendet élte és sugározta muzsikájával és egész lényével Bandi. Ezzel gazdagította a felvidéki magyarság kulturális tárházát és erősítette annak megmaradásért folytatott immár évszázados küzdelmét. Az ősöktől kapott zenei anyanyelvet, dallamvilágot a saját maga által végzett népdalgyűjtések és feldolgozások darabjaival bővítette és színesítette. Ennek eredményeként tehetett szert egy olyan páratlan tudásra és empatikus készségre, melyhez hasonlóval (talán nem veszi zokon, ha így mondom) csak a leghíresebb cigányprímások rendelkeztek tájainkon.
Egy alkalommal, közeli barátom kerek születésnapjának megünneplésére az ő muzsikálását szántam ajándékul. Bandi az első szóra igent mondott a felkérésre, majd megkérdezte: „És mégis milyen zenét, milyen nótákat kedvel az a te barátod?” Fogalmam sincs, válaszoltam. „Na jól van –mondta. Akkor ti csak beszélgessetek, én meg majd közben játszom nektek.” Nos ennek az „összestimmelésnek” az eredménye az lett, hogy a barátom máig emlegeti, milyen nagyszerű ajándékot kapott, persze nem tőlem, hanem Banditól, aki úgy muzsikálta végig a születésnapját, hogy sorra eljátszotta barátom legkedvesebb dalait.
Emlékszem, falunkban, Ipolyfödémesen röviddel a rendszerváltást követően került sor az I. és a II. világháború áldozatai emlékkeresztjének felavatására. Az ünnepi beszédek átfogó módon emlékeztek az áldozatokra, akiknek vére valahol idegen földön folyt el, s akikre méltó módon emlékezni sem lehetett a kommunizmus időszaka alatt. De amikor az ünnepi műsorban hegedűjével Bodonyi Bandi lépett a mikrofonhoz, s zenéjével megidézte a harcterek szenvedéssel teli világát, ott bizony szem nem maradhatott szárazon.
E történethez az is hozzátartozik, hogy az emlékünnepség után a szülői házban egy-két pohár bor után Bandi szokása szerint megkérdezte anyámat: „Aztán emlékszik-e valamire, amit a régi öregektől hallott énekelni?” S mindannyiunk meglepetésére anyám akkor elénekelte a nagyanyjától gyermekkorában hallott „A drégöli nagy vár alatt” című népdalt. Bandi azonnal papírt vett elő, s előbb feljegyezte a dallam kottáját, majd fejét csóválva hegedűjén mindjárt el is játszotta azt. Mi több, egy pár hét múlva magával Ág Tiborral állított be hozzánk, a talált kincset megcsodálni, aki meghallgatva a dalt, igazolta, hogy Bandi „A csitári hegyek alatt” című népdal egy ősi, eddig nem ismert dallamváltozatát találta meg jó anyám jóvoltából a falunkban.
Feleségemmel, Mónikával együtt életre szóló élményünk marad az is, hogy lakodalmunkban is Bandi húzta a talpalávalót ki tudja már melyik zenekara kíséretében. Mondanom sem kell, reggelig tartott a vidám mulatság és a véget érni nem akaró énekszó.
Öröm volt látni itt is, s számtalan más esetben is, hogy Bandi számára az igazi boldogságot az jelentette, hogy zenéjével (ha rövid időre is, de) boldoggá tudott tenni másokat.
Egy mondatban talán ezzel lehetne összefoglalni immár véget ért földi életének hivatását: Értéket mentve, alkotva és továbbadva boldoggá tenni másokat. Ezért is kötelességünk emlékezni Bandira, akinek közösség iránti elhivatott szolgálata példát kell, hogy jelentsen mindannyiunk számára.
Temetése napján az ipolysági temetőben égig szállt zenészbarátainak reá emlékező muzsikaszava. Hiszem, hogy Bandi lelke is muzsikaszóval szállt fel az égbe, ahol az égi karok és szeráfok seregével zenélhet tovább Isten nagyobb dicsőségére.
Nyugodj békében Bandi, s köszönjük, hogy barátaid lehettünk e barátságtalan világban!
