A minap P. Szabó Ferenc jezsuita szerzetestől „Egyházunk szemben a kihívásokkal – Két pápa az új evangelizálás szolgálatában” címmel előadássorozat hangzott el a Vatikáni Rádió magyar adásában, illetve jelent meg cikke több médiafelületen. Gondolatait szívesen osztom meg a kedves olvasókkal. A jezsuita teológus szerint a kereszténységen belüli egyenetlenség és a katolikus egyházban tapasztalható válság voltaképp a hit válságára vezethető vissza. Az egyház belső egységét megbontó felelőtlen viszály, beleértve a Ferenc pápa személyével és nem, vagy félreismert tanításával szembeni igazságtalan és romboló kritikát – a hit válságára utal.
2019 áprilisában nagy feltűnést keltett egyházi körökben is az emeritus Benedek pápa cikke, amely a Klerusblatt című német folyóiratban jelent meg, s amelyben többek között elhangzott a nagyon időszerű figyelmeztetés: „Vissza kell térnünk Istenhez, hogy kilábaljunk a válságból!”.
Az olvasók különféleképpen értelmezték Joseph Ratzinger / XVI. Benedek pápa kései megnyilatkozását, amelyben újra összefoglalta korábban többször is hangoztatott nézőpontját: A mai világ és benne az egyház válsága lényegében a hit megfogyatkozására, Isten „távollétére” vezethető vissza. Burkoltan utalva a nietzschei „Isten meghalt” metaforára: Isten meghalt a lelkekben.
Az emeritus pápa cikkének III. részében a következők is olvashatók: „Azt mondhatjuk, a hit először is azt az ajándékot nyújtja nekünk, hogy bizonyosak lehetünk Isten létezésében. Isten híján a világ az értelemnek is szükségképpen híján van. Ha ugyanis nem létezik Isten, honnan ered minden, ami van? Szellemi alapja legalábbis biztosan nincs. Egyszerűen csak úgy van, és sem célja, sem értelme nem állapítható meg. Így pedig olyan mérce sincs, amely megszabná, mi jó és mi rossz. Pusztán az érvényesül, ami erősebb, mint mások. Ebben az esetben a hatalom az egyetlen mozgatóelv. Az igazság nem számít, voltaképpen nem is létezik. Az emberi életnek viszont csak akkor lehet értelme, ha a dolgoknak szellemi alapjuk és okuk van, ha valaki akarta és elgondolta őket, ha létezik teremtő Isten, aki jó és jót akar.”
Mindezt megsejtette és felismerte a II. vatikáni zsinat és az azt követő püspöki szinódusok nyomán a pápák meghirdették az új evangelizálást, főleg a kereszténység gyökereit feledő, szekularizált „Nyugat” (Európa és Észak-Amerika) számára. A helyzetfelmérések kétségtelen tanúsága szerint ugyanis a keresztény világ, és benne az egyház egyre mélyülő válságának alapvető oka a hit megfogyatkozása, a gyakorlati ateizmus, és következésképpen az erkölcsi relativizmus terjedése minden szinten, az egyéni és családi életben, a papság körében, a társadalmi/politikai élet minden szektorában. A hit válságára vezethető vissza a kereszténységen belüli egyenetlenség és a katolikus egyházban is tapasztalható válság: a belső egységét megbontó felelőtlen viszály, beleértve a Ferenc pápa személyével és nem vagy félreismert tanításával szembeni igazságtalan és romboló kritikát.
Az utóbbi időben sokszor lehetünk tanúi annak, hogy gyakran jelenik meg a médiában az a sarkító, felületes nézet, amely szembeállítja az emeritus XVI. Benedek pápával Ferenc pápát. A témát jól ismerők szerint azonban ez a meglátás világos tájékozatlanságról árulkodik.
A tények ugyanis XVI. Benedek és Ferenc pápa tanításában a folytonosságot bizonyítják, mégpedig éppen a hit megfogyatkozását és az egyház missziós jellegének sürgősségét illetően. Ezt világosan jelzi az a tény is, hogy a Ferenc pápa által kiadott első, Lumen fidei kezdetű enciklika valójában „négykezes” munka volt. Az emeritus pápa által lényegében megfogalmazott, de lemondása miatt be nem fejezett körlevelet – egy bevezetéssel és néhány kiegészítéssel – már Ferenc pápa tette közzé „A hit világossága” (Lumen fidei) kezdőszavakkal 2013. június 29-én. Ez a dokumentum is tanúsítja mindkét pápa kapcsolódását a II. vatikáni zsinat tanításához és az új evangelizálást sürgető korábbi, ma már szentként tisztelt pápák: VI. Pál, és II. János Pál lelkipásztori törekvéseihez.
Ismeretes, hogy XVI. Benedek a 2012 októberében tartott 13. rendes püspöki szinódus témájául az „Új evangelizálás a keresztény hit továbbadására” témát jelölte ki, és Porta fidei kezdetű apostoli levelével 2012-2013-ra meghirdette a hit évét. Maga Benedek pápa 2012 októberétől 2013 februárjáig a szerdai általános kihallgatások alkalmával a hitről tartotta katekézissorozatát.
Ferenc pápa első körlevele, a Lumen Fidei (=LF) 6. pontjában világosan jelzi az említett folytonosságot elődjével. „A hit éve a II. vatikáni zsinat megnyitásának ötvenedik évfordulóján kezdődött. Ez az egybeesés felhívja a figyelmet arra, hogy a II. Vatikánum a hitről szóló zsinat volt, mert arra buzdított, hogy Krisztusban újra Isten elsőbbsége kerüljön az egyházi és a személyes élet középpontjába. Az egyház ugyanis soha nem befejezett tényként tekint a hitre, tudja, hogy Isten ezen ajándékát mindig táplálni és erősíteni kell, hogy továbbvezéreljen a maga útján. A II. vatikáni zsinat felragyogtatta a hitet az emberi életen belül, végigkísérve a mai ember útjait. Így láthatóvá vált, hogyan gazdagítja a hit az emberi élet összes dimenzióját.”
A következő, 7. pontban pedig Ferenc pápa kifejezetten az emeritus XVI. Benedek pápához kapcsolódik: „E hitre irányuló reflexiók – folytatva mindazt, amit az egyház tanítóhivatala erről a teológiai erényről tanít – csatlakozni kívánnak mindahhoz, amit XVI. Benedek a szeretetről és a reményről szóló enciklikáiban elmondott és a szinte már teljesen elkészült, a hitről szóló enciklika első fogalmazványával. Mélységesen hálás vagyok neki érte, és a Krisztusban élő testvériségben átveszem értékes munkáját, hozzátéve néhány kiegészítést. Péter utóda ugyanis mindig – tegnap, ma és holnap – arra hivatott, hogy „erősítse meg a testvéreit” a hit azon mérhetetlen kincsében, amelyet Isten világosságként ajándékoz minden ember útjához.”
Még e 7. pontban Ferenc pápa – pár hónappal péteri szolgálatának kezdete után – rávilágított a keresztény hit lényegére: „A hitben, amely Isten ajándéka, a tőle belénk árasztott természetfeletti erény, felismerjük, hogy igen nagy szeretetet kínáltak fel nekünk; hogy egy jó szót mondtak ki felénk, s ha befogadjuk ezt a Szót, aki Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, a Szentlélek átformál minket, megvilágítja a jövő útját, kialakítja bennünk a remény szárnyait, hogy örömmel járhassuk végig utunkat. A hit, a remény és a szeretet csodálatos egybefonódással adja a keresztény élet dinamizmusát az Istennel való teljes közösség felé. Mi ez az út, amelyet a hit nyit meg előttünk? Honnan származik hatalmas fénye, amely képes világosságot árasztani egy sikeres és termékeny, gyümölcsökben gazdag életre?”
Ezekre a kérdésekre keresett választ Ferenc pápa első körleve, amelyet az emeritus Benedek pápa lényegében már kidolgozott.
Senki sem próféta a maga hazájában, tartja közmondás. Ezt nemcsak Jeremiásnak (Jer 26,1-9), hanem az Úr Jézusnak magának is meg kellett tapasztalnia (Mt 13,54-58). Sőt, napjaink prófétáinak is. Aki nem elég készséges, hogy mindenben kiszolgálja környezete ízlését, elvárásait, az hamarosan gyanús lesz, és idegesítő jelenséggé válik. Ellenlábasai mindjárt keresni kezdik, mibe köthetnének bele, s ha nem találnak mást, akkor a családjával hozakodnak elő: „Jól ismerjük az apját és az anyját, egész rokonságát, mi csak tudjuk, hogy mit lehet várni tőle.” (vö. Mt 13,54-58).
Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a világ minden látszat ellenére öntudatlanul is az életszentségre vár és vágyódik. Sokan vannak, ugyan akik bírálják, szidják, gúnyolják az egyházat, amiért kitart kétezer éves öröksége mellett, ám titokban, a szívük mélyén vágyják az egyház által tisztelt és becsült értékhűséget.
A bűnbe esett emberiség rejtett, önmaga elől is eltagadott, eltitkolt vágya mutatkozik meg az igazi életszentség után.
És azt is be kell látnunk, hogy mivel az egyház nem emberi mű, ezért Krisztus ígérete szerint az utolsó napig fennmarad. Persze ez az ígéret nem az épületekre és a birtokokra, nem a címekre, rangokra és az evilági hatalomra vonatkozik, hanem egyedül arra, ami Jézus Krisztus személyével van összefüggésben: amiből a krisztusi szeretet árad, és ami ebből a szeretetből születik, él és jövőt adva és formálva fejlődik.
Meggondolandó az is, ha úgy képviseljük Krisztus evangéliumát, hogy elhallgatjuk belőle mindazt, ami esetleg irritálhatja a modern embert, akkor éppen azokat áruljuk el, azokat károsítjuk meg, akik öntudatlanul is várják az Örömhírt. A házasság felbonthatatlansága, az élet szentsége a fogantatás első pillanatától annak utolsó pillanatáig, a férfi és a nő Istentől rendelt különbözőségének és egymást kiegészítő voltának tiszteletben tartása, a kizárólag férfiakból álló szentségi papság vagy az örök kárhozat reális lehetősége nem túl kelendő portékák a mai Európa különböző vallásokból összegyúrt lelki elixírjeinek és ezoterikus tanainak piacán. Ám ha nem ragaszkodnánk következetes, konok hűséggel a krisztusi hitletéteményhez, akkor sem térnének meg tömegek az egyházhoz, ellenkezőleg, látva gyöngeségét és állhatatlanságát, még inkább támadnák. Ugyanakkor Krisztus tanításának, a hitletéteménynek és az evangéliumi erkölcsnek felhígításával azokat is elbizonytalanítanánk és félrevezetnénk, akik eddig hűséges hívei voltak (Barsi Balázs).
Vagyis – ki ne látná? Az egyház minden egyes tagjának az új évezredben nincs más választása, mint hogy egyre jobban egyházzá formálódjon a radikális megtérések sorozatán keresztül.
A mélyből kiindulva a felszínig, a külső megjelenési formákig kell, hogy áthassa Jézus Krisztus misztériuma, s ellentmondva a Sátán különféle furfangos csábításainak, megalkuvás nélkül ragaszkodjon a Krisztus hirdette hit tisztaságához, életmagatartása szegénységhez, az Atya szüntelen imádásához Jézus Krisztusban.
Ne engedjük, hogy kortársaink elutasítása visszariasszon bennünket attól, hogy mindig a teljes igazságot képviseljük és a csorbítatlan evangéliumot hirdessük, még ha olyan ellentmondást kell elviselnünk is, mint Jeremiásnak, vagy akár életünk odaadásával úgy kell tanúskodnunk az igazságról, mint Keresztelő Jánosnak (Mt 14,1-12).
Adja Isten, hogy kegyelmi erejéből egyre jobban azzá legyünk, amik csírájában már keresztségünk óta vagyunk, s amivé mindnyájunknak az Ő akarata szerint egyénileg, és közösségileg is az egyház élő tagjaiként kell lennünk ebben a világban.
