Elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot.
Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!
5 Mózes 30,1
Azon a napon, amikor a két felhőkarcoló, az emberi teljesítmény, gazdagság, befolyás, hatalom New York-i jelképei lángba borultak, sokakkal együtt nekem is borzalomérzet támadt a lelkemben, a gyomrom összeszorult.
2001. szeptember 11.
Túl az itthoni békés rendszerváltáson, túl a véres temesvári napokon és Tőkés László győztes ellenállásán, a közép-kelet-európai diktatúrák dominóelvű bukássorozatán. S akkor görcsbe rándult a lelkem is, magamban pedig ezt kérdeztem:
– Uram, megkezdődött a 21. század? De így? Ilyen égből berepülő pusztító borzadállyal? S mi jöhet még eztán? Mi vár a lányaimra, az unokáimra, Uram?
És jött sok minden, alig 19 év alatt
Jöttek az elképesztő viharok, cunamik, s egyéb természeti katasztrófák. És jött Charlie Hebdo vérfürdője Párizsban, majd egyre többször ilyen és hasonló terrorakciók. Állig felfegyverzett biztonságiakkal az Eiffel-torony alatt, a Vatikán közelében, Versailles és Schönbrunn gyönyörű kertjeiben, a görög mitológiák athéni fellegvárában, és a Stefánián, meg a Balaton partján. Megváltozott az idő díszlete 19 év alatt! És ömlött a migránsok áradata Budapest, Budaörs és az ország utcáin. És láttuk a szétdöntött déli határkerítést, előtte az agyonbombázott Szerbia golyóktól sebzett kolostorait és a vajdasági módos magyar parasztok rettenetét szemükben, Horvátország, Koszovó agyonaknázott szép tájait, meg a tömegsírokat. A számomra is egykor oly kedves mostari Neretva hídját maga alá omolni a gránátvetők tűzében, történelmi idők néma őrének a térdre hullását, az álomzöld folyó vérrel festett szivárványszínét – és végezetül, de úgy tűnik, nem utolsósorban: megérkezett a COVID-19, hogy a horrorfilmek és pszichodrámák ne a képernyőkön folytatódjanak. Biztosítva van a borzongató folytatás? S közben még annyi minden más is, amit ki-ki közülünk saját élettörténetének lapjairól felidézhet, akarva-akaratlan.
Hát megérkeztünk…
2020 9/11-et írunk. Ma még írunk. Emlékezünk és talán már nem is tekintünk előre. De fölfele?! Befele?!
Mindezzel a lélekégető, jövőhomályosító közelmúltbeli törmeléktömeggel, szemünket maró füsttel és lánggal, szétszaggatott gyermekek és háborút nem élt vagy lassan felejtő milliókkal a mostoha történelem vándorútján.
Megérkeztünk, ide a mához, a 19. évfordulóhoz. Amikor már láttuk, hogy a Szabadság-szobor fölé magasodhat a terror füstje, és a lelkekre nehezülő félelem.
Milyen emlékek ülepednek le generációink emlékezete mély tudattalan óceánjának rejtett mélységeibe? Csodálkozhatunk, ha a vadság kora is visszaköszön, ha jóléti ifjaink kiszámíthatatlan érzelmi és életsorvasztó tettekkel állnak elő naponta? Amikor a mindennapi élvezetünket adjuk meg magunknak dekadens bulijainkban, az egykor Róma-pusztító belső romlást messze felülmúló élvezetmámorban lábujjhegyen közénk, István intelemhagyó, intelemtagadó utódai közelébe lopakodik a brutális halál? Az önpusztítás apokaliptikus szörnyetege ezernyi kábító módjával? Amikor azt kérdezik unokáim:
– Mondd, hol van még olyan sziget, hegycsúcs ezen a világon, ahol béke, csend van? Már a szent csúcsokon is megrettent a nyugalom?
Mégis… mégis azért írom e manhattani mementóm sorait, mert hiszek abban, hogy a legvadabb és a legvakabb gyűlölet, önveszejtő élvhajhászat felett is van még egy emberibb és emberségesebb szint. S talán önmaga fölé, rettenetei fölé képes emelkedni az ember, az emberiség. Legalább egy-két boldog pillanatra, tiszta levegővételre, s ebből élhet kicsit tovább. Élhet túl, érhet túl önmagán. Mert vannak vallások, melyek önmaguk fölé húzzák, emelik, segítik híveiket, vagy önmagukba süllyesztve a multiuniverzumos, sok csillagrendszeres mérhetetlen kozmosz harmóniavilágába feledtetik pár pillanatra a lelkeket. Mert hiszem, s nem tehetek másként, hogy hiszem: a világteremtő értelem, a kozmosz Ura, akinek egyetlen szavára a tohuvabohuból, az irgalmatlan sötét energiakavargásból, a felfoghatatlanul sötét lyukból, ősrobbanásból is létrehozta kegyelmes akarata azt a kis világot, a mikrokozmoszt, Földünket, meg Téged és engem, ami törvényeknek, belső acéllogikának, a növekedés és a megmaradás parancsának, a pozitív logikának engedelmeskedik. És mert a legnagyobb emberi, történelmi tohuvabohu, a sok ezer háborút megért emberiség egén feltűnt a bethlehemi csillag, s azon a gyönyörű, megváltásfényű éjszakán belopakodott Isten az emberiség istállójába. S még a legvéresebb keresztes nagypénteken sem maradt magára ez a milliószor megváltatlannak tűnő világ – mert Megváltója, az Isten Egyetlenje és az emberiség Páratlanja, a Csoda-Jézus önmaga fölé emelte ezt a világot. A kereszt nagy felajánlásában – kozmikus szent liturgiában. És az örökkévaló Atya elfogadta ezt a hatalmas és gyönyörű, tiszta, szeplőtelen elégtételt és felajánlást. S azóta is ebből, Őbelőle él a remény. Olykor nagyon soványan, mert kicsi az étvágya a bajtól, kíntól összezsugorodott gyomrú emberiségnek, máskor meg gyönyörű erőssé izmosodva-táplálva.
Ezen a hétvégén az USA-ban és szerte a világon sokféleképpen emlékeznek arra a 9/11-re, ennek a roppant fura századnak a mindennél észbontóbb kezdetére.
De Jézus fölötte áll a manhattani felhőkarcolóknak és a berepülő terrorista gépeknek!
Ő ma és amíg vissza nem jön, képes fölemelni lelkünket a rettenet befele szakasztó, szédítő romlásmélységeiből a remény magasába. Mert legalább ennyit talán megtanultunk, megtanulhatunk 9/11-ből is: a embervilág igaz és igazi történelme önmaga fölött kezdődött és önmaga fölött végződik.
És hogy nem a két felhőkarcoló felé kanyarodó halálrepülőgépek bombáié az utolsó szó, hanem az újraépítkezésé, a reményé. New Yorkban és Budapesten, Wuhanban és Sao Paolóban is.
S bármi rettenet jön is még ránk ebben a tervezetten-tervezetlenül szörnyű században, Valaki nem engedi el a kormányrudat. Pártok és nemzetek, nyelvek és hitek, kultúrák és vallások, vakhitek és hitetlenségek fölött:
Velünk az Isten, a világkormányzó nagy Úr, aki éppen a könnyek és vércseppek alantas történelmében helyezte el az üdvtörténet, az üdvözítés történetének aranyszálát. A mélyben is értékadó lélekszálat, értelemszálat, mert Neki drága, aranyat ér minden teremtménye. Még ha ez csak olykor-olykor jut is eszünkbe. A kegyelem létigazsága ez, Isten ontológiai értékigazsága, mert Ő nem selejtet alkotott – sem emberből, sem Földből, sem a végtelen univerzumból.
Ezért az emlékezésnek ezen a napján együtt mondjuk a mai manhattani emlékezőkkel a remény és a gyógyítás imáját, a 9/11 Prayer of Hope and Healing-et:
Szerető mennyei Atyánk!
Megállunk mindennapi rohanásunk közben és szünetet tartva emlékezünk 2001. szeptember 11. nagy veszteségeire és a bátrak tetteire. Felemeljük Hozzád azokat, akiket továbbra is érint a 19 évvel ezelőtti borzalom – az áldozatok családjait, a rendőröket, a tűzoltókat, az elsősegélynyújtókat és az összes lesújtottat. Imádkozunk azért, hogy Krisztus világossága, szent józansága mindenhol árassza el az emberek szívét. Hisszük, hogy minden teremtményedet meg akarod váltani, és bízunk abban, hogy a szépség, a gyógyulás továbbra is legsötétebb napjaink hamvai közül támad fel. Kérve kérünk, végy körül minket hatalmas őrangyalaiddal, ajándékozz népünknek és a világ népeinek együttérzést egymás iránt minden életkörülmény között, hogy bátran válaszoljunk békességre szólító hívásodra megbékéléssel Teveled és egymással. Ámen.
