Hangzik a kérdés a címben, s mondhatnám, a válaszom igen, mert Bugár, meg árulók, stb. Igen. S vége is lenne a cikknek, viszlát. De engedje meg a Kedves Olvasó, hogy – meglepő módon – pár összetettebb mondattal még kiegészítsem a mondanivalómat.
Először viszont egy kis történet. A minap a volt közlekedésügyi miniszter egy kitűnő faasztalt posztolt a közösségi oldalán (mivel már nem miniszter, egy kis reklámot megérdemel). Őszintén mondom, jó munka, jó anyag, külsőre is szép asztal.
Na, mondom, ne mindig negatívat kommenteljek az Árpi bácsi bejegyzése alá, így megdicsértem az asztalt, miszerint az szép, pontos munka, s több igazi szakember is megirigyelhetné. Majd hozzátettem, hogy ezt őszintén mondom. S kiegészítettem annyival, hogy lehet ennél a mesterségnél kellett volna maradnia, a politika helyett – írtam szintén őszintén.
Persze, a nagy ex-miniszter nekem is esett – úgy látszik, nincs tisztában azzal, milyen jó asztalt is készített –, s persze leírta, hogy én senki vagyok, meg hogy semmit nem értem el. De ezzel nincs semmi probléma, még igazat is adok neki, én egy egyszerű somorjai gyerek vagyok. (Ilyenkor a Voltaire-nek tulajdonított mondatot szoktam idézni: „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.“ De nem idéztem.)
Szerintem, aki ismer, tudja, hogy mi a véleményem a Most-Hídról, s azt is: nem szeretem a hazugságot, sem az árulást. Ezt a kis történetet is azért mondtam el, hogy az elmúlt 10 évet nem lehet elfelejteni, az ott történteket meg nem történtté tenni: az ezer sebből vérző, identitását egyre gyorsabban elvesztő felvidéki magyarságot megosztották – a főkolompos nem is Érsek Árpád volt – ezek tények. De bizony, ha orvosolni akarjuk a közösségünk problémáit, meg kell próbálni túllépni rajtuk.
Aki ismer azt is tudja, hogy sosem bántam kesztyűs kézzel sem a párt volt elnökével, sem a Most-Híddal. A 8 éve, Bugár Bélához – még nem MKP tagként – írt nyílt levelem minden gondolatával ma is egyetértek, és azzal is – az MKP előző elnökéről írtakat leszámítva -, amit 4 évvel később, egy velem készült interjúban mondtam.
Legyünk konkrétak: mik a Most-Híd bűnei?
- Hogy felelőtlenség volt az alig ötszázezres felvidéki magyar közösség megosztása.
- Lehetetlen úgy hatékonyan kiharcolni a nemzeti közösség jogegyenlőségét, hogy azt egy vegyes párt programjában fogalmazzuk meg, mert akkor a legfontosabb követelésekből is eleve engednünk kell.
- Bugár kongresszusi veresége és a visszavonulása belebegtetése után a belső továbbküzdés helyett a megosztást választotta, visszaélve azzal a 8 év alatt megszerzett népszerűséggel, amit az egységes magyar párt elnökeként megszerzett.
- Hogy aprópénzért lépett be a SMER kormányba – még ha az általa elért dolgok kis eredmények is – de nagyon kis kompenzáció a felvidéki magyarság számára cserébe azért, hogy Ficoék tovább működtették az alvilághoz hasonló rendszerüket.
S persze folytathatnám, az igazságügyi miniszter, Gál Gábor ügyeivel, Solymos László környezetvédelem terén történt „félrenézéseivel“, az Érsek Árpád tárcájához tartozó autópályák alá hordott szeméthegyekkel, stb. De most nem ez ennek az írásnak a célja.
Hát akkor mi? Kérdezhetné a Kedves Olvasó. Gondolkodni a problémákról.
Kezdjem azzal, hogy eltelt 10 év, tíz rohadt év, és mi, itt élő magyarok „szétgyűlölködtük“ egymást – munkatárs a munkatárssal, barát a baráttal, családtag a családdal –, miközben a felvidéki magyar közösség ügyei nem, vagy csak minimálisan jutottak előre.
De a Felvidék déli részén élő tót vagy cigány barátaink problémái ugyanúgy adottak, mert ha nem épül út keleten, ha nincs jó minőségű vasút délen, ha nincsenek beruházások a főleg magyarlakta területeken, az nekik sem jó.
A közösségünk pedig megosztott. Pedig azok, akik megosztották anno, már csak nagyon kevesen vannak jelen közvetlenül a Most-Hídban. Ennek ellenére például engem személy szerint kiver a víz Agócs Attila Orbán-fóbiájától, vagy Rigó Konrád nagyképűségétől, de még Ravasz Ábel egy-egy fontoskodó nyilatkozatától is. S bizony, amit ezek az emberek, és én gondolok a világról, az nagyon távol van egymástól.
De, és itt jön a de, ők abban nőttek fel, hogy a Most-Híd kormánypárt volt 2010 és 2012, valamint 2016 és 2020 között. S igen, bizonyára jobb lett volna, hogyha ezek az emberek úgy nőnek fel, hogy egy 2006-hoz képest nemzetibb magyar párt van kormányon ezekben az években, mert akkor ők is, de a többi fiatal is ebben szocializálódott volna politikailag.
Ráadásul én nagyon haragszom az előbb név szerint említett emberekre azért is, hogy a Kuciak-gyilkosság után – bárhogy is történt az eset –, szinte szó nélkül hagyták, hogy a vegyespárt bennmaradjon a kormányban.
Tehát több tucat okom van arra, hogy jogosan morogjak a teljesítményük miatt az elmúlt 10 évben. S teszem is, fogom is. Ahogy teszem a sajátjaimmal is, természetesen belső körökben. Viszont fel kell tenni a kérdést. Akarjuk-e, hogy legyen hiteles parlamenti képviselete a felvidéki magyarságnak?
Akarjuk-e, hogy a 30 éve megoldatlan dolgainkat legalább megpróbáljuk megoldani? Ha akarjuk, és ha a megfogalmazott jogos igényeinkben meg tudunk egyezni, akkor szükség van mindenkire, aki tenni akar a közösségért.
Lehet, páran tudják rólam, hogy egy csallóközi falu fociklubjának elnöke és játékosa is vagyok egyben. Hétről hétre mérkőzünk meg az ellenfelekkel, s megyünk sokszor „mosztos“ falvakba is, a meccs hevében leordítjuk, sőt el is rúgjuk itt-ott egymást, de utána le tudunk ülni egymással és konstruktívan el tudunk beszélgetni bármiről. S bármennyire nehezemre is esett, tavaly Nemesócsán, mikor a három párt tagjaiból alakult csapat a helyi öregfiúkkal meccselt a helyi műfüves pálya avatóján, Solymos Lászlóval is beszéltem elég sokat, s szembesítettem pár dologgal.
S igen, a mi, sőt a nálunk még fiatalabb generációk dolga lesz majd, hogy a 10 év alatt felhúzott falakat ledöntsék.
De ha akarunk valamit, akkor el kell kezdeni keresni a közös pontokat. Nem pedig az arányokkal, meg a pozíciókért vívott csatákkal fárasztani az embereket. Ha meglesznek a felvidéki magyarok, és a magyar régiók számára fontos témák, akkor igenis érdemes egy pártban gondolkodni. (Ha nem, akkor nem. Az MKP regionális szinten erős, ezt a munkát lehet folytatni.)
Vannak azok a dolgok, melyek inkább a nemzeti oldalnak fontosak – válasszunk ki mondjuk ötöt (pl. autonómia, kettős állampolgárság, dekrétumok, bocsánatkérés a kitelepítésekért, jogfosztottságért, városaink régi neveinek visszaállítása, stb.) – és vannak, melyek a nem annyira a nemzeti szempontot, mintsem az anyagit, megélhetésit veszik figyelembe. Itt is válasszunk ki ötöt (pl. munkahelyek, utak a déli régiókba, vasútvonalak-fejlesztése, fiataloknak lakásokat, gyerekek után támogatást).
Ezek mentén kell megfogalmazni az együttműködést, és nem az arányokon lovagolni, mert a politikusok tolakodása másodlagos, ez senkit sem érdekel a választók közül.
Aztán külön téma lesz a helyi szintű politika, mert főleg keletebbre ismerek jó pár települést, ahol az eddig, 10 évig az MKP-ban a közösségért ingyen dolgozó képviselők nem fognak tudni szót érteni az eddig ellenük, sokszor a közösség ellen, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy a közösséget nem figyelembe véve a saját zsebre dolgozó mosztosokkal. De ezeket a problémákat helyi szinten, talán úgy lehet majd megoldani, hogy a leendő párt helyi szintű tagjai is nyilatkozatot írnak alá arról, hogy támogatják azokat a pontokat, melyek mentén a a pártok megfogalmazzák az egy pártba rendeződést – kerülöm az egyesülés szót, nagyon elcsépelt lett.
Kérdezheti a Tisztelt Olvasó, hogy miért írok ilyen cikket. Kinek akarok imponálni. Senkinek. Sőt, jelezni szeretném, hogy az ellenszenv, melyet a magyarság megosztása – s igen, ne kerüljük el a szót –, elárulása miatt érzek, bennem van, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. S ne tévedjünk, ennek az érzésnek van létjogosultsága. De úgy érzem, hogy erről a problémáról is kell beszélni. Mert nehogy már, hogy egy hamis jelige alatt megalakult 5. párt mondja meg, mi hogyan legyen. Ráadásul olyanok, akik vagy soha nem dolgoztak közösségben, illetve nem vezettek azt, vagy pedig ha kerültek is valamilyen pozícióba, azt az MKP-nak vagy a Mosztnak köszönhették. S ami ennél is fontosabb, nehogy már, szlovák pártoktól, vagy esetleges magyar platformjaiktól várjuk a 30 éve nem megoldott problémák megoldását. Magunkba kell szállnunk, de nem magunkért, hanem a közösségünkért.
Ne legyenek kétségeink: mi, akik fiatal választóként megéltük, majd a léket kapott, süllyedő anyahajóra csatlakozva végigküzdöttük ezt a mocskos időszakot, egy jó ideig nem fogjuk elfeledni, mi történt.
(S igen, a politikai pártok és a felvidéki magyar közösség elmúlt 30 évét mindenkinek mélyrehatóan kell ismernie, mert abból lehet a legtöbbet tanulni, és építkezni.) De azoknak, akik fiatalon, őszinte (vagy kevésbé őszinte) szándékkal lépnek be a politikába, már nem szabad megtapasztalniuk az ilyen szintű ellenségeskedést, s az erejüket a felvidéki magyar közösség felemelkedéséért kell egyesíteniük.
Az erőket, melyeket mi a közösségért végzett munkába fektettünk helyi szinten, víz felett, sokszor vezető pozícióban tartva ezzel a léket kapott anyahajót, de azokat az erőket is, melyek a parlamentben dolgoztak vagy magukért, vagy a közösségért az elmúlt 10 évben.
Mert a választókat nem lehet átverni. Csakis hiteles emberekkel lehet új cirkálót építeni. Erre kell törekednie mindenkinek (S igen, ennek az írásnak a végére is passzol egyik kedvenc, s számomra iránymutató Márai-idézet): „Az embernek csak egyetlen rangja van: a jelleme!”
(Méry János/Felvidék.ma)
