A jeles napok sorában április utolsó vasárnapja a testvérvárosok világnapja. Az anyaországi Tata városának kilenc testvértelepülése van, köztük három település az elszakított országrészeken: Felvidéken Szőgyén, Erdélyben Szováta és Vajdaságban Magyarkanizsa.
Huszonnégy év. Ennyi időn keresztül ápoltuk, éltettük a kapcsolatot, mely mára igazi testvérbarátsággá vált Tata és Szőgyén között.
A vírus okozta zárlat miatt az utóbbi, közel két évben nélkülözni kellett a kapcsolatot, a közös rendezvényeket, a találkozásokat, a kedves ismerősök és barátok közelségét.
Pedig mily’ jó érzés azt mondani, ha a tatai élményekről, közös dolgainkról beszélünk: tudod, akiről beszélek, ő, a tatai barátném, a tatai kolléganőm, a tatai ismerősöm, a tatai barátom….
A tatai „Szőgyéni kereszt”, a Mindszenty téren (Fotó: Tata Város archívuma)
A barátok, kedves ismerősök sora az elmúlt évek folyamán újabbakkal bővült. Azóta, így, ilyen formán emlegethetjük egymást a szovátai és magyarkanizsai nemzettestvérekkel is, amikor a közös együttlétekre gondolunk.
Bajban ismerszik meg az igaz barát – tartja a közmondás. Ezt tapasztaljuk most, ezt az igaz barátságot, a Tatáról érkező testvéri gesztust, a korlátozások idején.
A fizikális találkozásokat egyre jobban beárnyékolta és szűkítette a vírus, de szerencsére online formában elértük egymást. Sokféleképpen és több alkalommal. Fiatalokat, iskolásokat, idősebbeket szólított meg az a sok ötletes program, melyet a tatai önkormányzat indított útjára a virtuális térben s mely mögött ötletgazdagént Osgyáni Zsuzsanna, a tatai önkormányzat külkapcsolatokért felelős munkatársa állt és áll.
Hogyan is találkoztunk a vírus árnyékában?
Voltak beszélgetések, interjú-sorozatok, üzenetek, ünnepi gondolatok a százéves elszakítottság kapcsán, melyek folyóiratokban, és a virtuális térben jelentek meg. A közéleti kerekasztal-beszélgetés keretében Michl József tatai, Méri Szabolcs szőgyéni, Fülöp László Zsolt szovátai és Fejsztámer Róbert magyarkanizsai polgármesterek osztották meg ünnepi gondolataikat, melyet a Tatai Televízió is rögzített.
Volt, amikor a Kárpát-haza történelmi helyszíneit fotókon keresztül kerestük fel, Ez a föld címen.
Kihasználtuk a képzőművészet adta lehetőségeket, amikor online mutatták be munkáikat a fiatal képzőművészek, és egy közös kiállítás is megvalósult Tatán, melyen a határon kívüli alkotók már nem vehettek részt.
Közös feladatokat oldottak meg a gyermekek a magyar irodalom ifjúsági regényein keresztül, költemények kötöttek össze minket a versmondásban, volt közös éneklés, majd furfangos játékos vetélkedők sorozata szólította meg a tatai, a szőgyéni, a szovátai és a magyarkanizsai nemzettestvérek alsó tagozatos iskolásait, a legutolsó alkalommal a játékos vetélkedőbe családok is bekapcsolódtak. A Meseláncot Rigó Balázs tatai alpolgármester indította útjára, melybe bátor bravúrokat szőttek a gyerekek, hisz „Közelfölde” nem adta fel! Áthidalta a távolságokat, keresztül-kasul kötött össze bennünket a Kárpát-hazában, szavakkal, rajzokkal, videókkal.
Egy keretben a két kereszt fotója, a szőgyéni polgármesteri hivatalban (Fotó: Berényi Kornélia)
Amikor a közös testvériségre gondolok, Tata nevezetességei mellett, feltűnik emlékeiben mindaz, amit a Tata-Szőgyén kapcsolat adott nekünk, szőgyénieknek.
Mert a tatai testvériség kiterjesztette a határokat a történelmi Magyarország területeire, ami által új kapcsolatok születtek.
Most, a korlátozások idején, ha gondolatban sétálok a tatai Öreg-tó partján, párhuzamosan felsejlik emlékeimben az erdélyi sóvidék városa, Szováta és az alföldi rónák gyöngyszeme, Magyarkanizsa. Hegyek, tavak, erdők, rónák és emberek. Barátok, nemzettestvérek. Emlékek a nagy közös hazáról. Az ezeréves határról, közös imáról a csíksomlyói Szűzanya lábainál, a vajdasági városok megannyi történelmi nevezetességeiről, a Tisza parti találkozásokról.
Sajó Sándor, a felvidéki költő, E rab föld mind az én hazám című verse emlékeztet az ezeréves közös hazára, melyet a költővel együtt, lélekben megtartunk, s nem adjuk.
„Északon, erdős, kies völgyben,
Ott, ott van az én szülőföldem.
Jaj, azt a földet nem adom!
Délen, kalászos rónaságon,
Ott, ott születtem, oda vágyom.
Nem, azt a rónát nem adom!
Keleten ős föld kínja jajgat,
Erdély szült engem bús magyarnak.
Oh Erdélyt soha senkinek!
Északra, Délre napkeletre
Nézek nagy búsan, keseredve:
E rab föld mind az én Hazám!
Születtem síkon, völgyben, halmon,
Egy kis rögért ha meg kell halnom,
Hát meghalok, – de nem adom!”
Minket, szőgyénieket, a volt szőgyénieket és azok leszármazottait, valamint tatai barátainkat szorosan tart a közös múlt, mementóként állnak az ikerkeresztek, Tatán, a Mindszenty téren, és Szőgyénben, a Nagyboldogasszony-templom előtti emlékparkban.
A keresztek tövében – akárcsak a nemzettestvérek szívében – most virágok nyílnak, hisz békévé oldotta a múlt fájdalmas történéseit a közös emlékezés, a számtalan találkozás, az egymást segítő megannyi rendezvény.
Akiket a sérelem ért, azok már a Jóisten előtt állnak, és talán választ kaptak arra a kérdésre: miért? A leszármazottak is megbocsájtottak, még akkor is, ha nem történt meg a bocsánatkérés.
Kérem a Gondviselést, hogy legyen még sok szép találkozás Tatán, Szőgyénben, Szovátán és Magyarkanizsán. Mert a levél nem elég, a telefon sem, és az online kapcsolat sem.
Kell a közösség, az érintés, a mosoly, a kézfogás és az ölelés. Kellenek a tekintetek, kellenek a pillanatok, melyekből összeállnak az évek és emlékekké nemesülnek. Kellenek a közös ünnepek és kellenek a közös hétköznapok, hogy ismét teljessé váljon a testvériség, melyben az összekötő kapocs szerepét az anyaország nevében Tata városa képviseli, magához ölelve ezáltal a Felvidéket, Erdélyt és Vajdaságot. Barátsággal, testvériséggel és nagy szeretettel. Köszönjük.
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
