Megrendítően szép Lukács evangéliumának vége ( 24,50-53). Feltámadott Urunk túl már mindenen: nagyhét kínjain, árulásokon és tagadásokon, szögeken és töviskoronán, üres síron és a „békesség néktek” lelkületével történt számos megjelenésén a tanítványok között. Túl már Tamás kételyén, és népe, a római hatalom, meg a papi vallási uralom sok cselén, a kegyesek kegyetlenségén, azokén, akiket övéinek nevezett (Jn 1,11), s akik nem fogadták be. Mennybe emeltetésének pillanatát örökíti meg az éles szemű evangéliumi riporter, Lukács, aki orvosi látásmóddal minden mozzanatra figyelt. Azt a pillanatot, ami nélkül torzó lett volna a megváltói életmű, megtört volna az alászállás és felemeltetés Istentől elrendelt, Krisztusban egyérintős parabolája (Fil 2,5-11), ami nélkül nem lett volna pünkösd, s ami nélkül csak emberi mű lett volna az egész Jézus-történet.
De megtörtént. Érettünk, javunkra, az egész világ és a jövő javára. Ahogyan a szöveg latin fordítása kifejezi: factum est, tény, kétségbevonhatatlan. Atyai pecsét a fiúi végrendeleten és az életmű áldásözönt jelentő tartalmán.
Ahogyan az előttünk járó hívő nemzedékek énekelték szép hallelujájukban: „Záporként hull majd az áldás, Jézusé lesz ez a föld. Szent neve és diadalma Halmot és völgyet betölt. Várjuk a záport, Atyánk, Csöppekben hull csak az áldás, Küldj áldászáport reánk”.
Az az első és egyetlen mennybemenetel áldászáport jelentett a tanítványokra, az Őt kirekesztő földre, az akkori és az eljövendő tanítványi seregre az idők végezetéig. Valóban áldás-zápor volt és maradt Jézus áldásra emelt keze alatt.
A lelki elsivatagosodás ellen áldásözön
S mit látunk ebben az üzenet- és áldásgazdag pillanatban és lukácsi tudósításban? Bennem így fogalmazott a Lélek:
ez a betániai áldásözön és nyomában a jézusi, betániai áldásetika megszületésének szent pillanata. Betániai áldásözön – áldásetika? Igen, mert Urunk felemelte kezét, s megáldotta a tanítványokat.
Miközben áldotta őket, felvitetett a mennybe (24,50-51). Olyan Urunk van, aki nem sötét erőkkel szövetkezett, s nem a bosszú vallását hagyta itt a Földön, hanem az áldások keresztyénségét. A meg nem érdemelt, de mégis annyira áhított áldászáport. Ami nélkül sem a teremtett világ, sem a teremtmények, a Te szíved sem tud élni. Kiszáradás ellen jézusi mennybemenetel, áldó Urunk felemelt keze. Nem kioktató kéz, nem ökölbe szorult kézfej. Ahogyan a kiváló amerikai keresztyén szakpszichológus, Robert J. Lifton írta: psychic numbing – lelki elsivatagosodás ellen áldó kéz. Aminek hiányában fogalmazása szerint: halálba merülés – „death immersion” várna ránk. Érzés nélkülivé válás, kiszáradt lelkülettel, elfásultsággal.
(Fotó: pixabay.com)
Rettenetesen nagy és valós veszély. Például a Covid-pszichózisban, amikor az egyébként is csekély toleranciájú mai nemzedékek sok-sok tagja vagy agresszívvé válik a szükséges és belátható célú karanténban, korlátozásban, vagy abszolút beletörődővé, fásulttá, gyakran cinikussá. Volt ilyen egykoron Jeruzsálemben is. A félelem okozta bezártság miatt a felházban, mert hogy a Mestert megölték. De nem a fóbiáé, félelemé lett az utolsó szó!
Tanulgassuk az áldás-, és hálaetikát – a tiszteletadás mindennapi formáiért
Aki Őt követi, mindenek felett ezt a mozdulatot, ezt a lelkületet tanulja meg Tőle. Az áldás mögött pedig a megbocsátás 33 éve, Urunk Jézus lelkülete, erkölcse, etikája áll: Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek (Luk 23,34). Itt a tettel igazolt válasz a történelem végéig a péteri dilemmára: Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is (Mát 18,21-22).
Az áldás jézusi etikáját a megbocsátás jézusi etikája teremti meg, igazolja és lépteti történelmi léptékben érvénybe.
Mekkora hiánygazdálkodásban élünk ebben a tekintetben. Egyénileg, közösségileg, egyházként, nemzetként, 15 millió magyarként. A mennybemenetel ünnepe emlékeztet: van mit pótolnunk Isten és magyar felebarátaink felé. Kicsivel több áldást, kicsivel több csöppekben hulló hálát adni Istennek mindenért, és egymás felé a gyűlöletből, kirekesztésből, a klikkesedés nemzet- és közérzetrontó ártásából kilépve, némi tisztelettel a másik iránt.
Abszurdum, hogy századokon át, első királyunk, István óta a vendégszeretet és a tisztelet népét hogyan kifordította önmagából az áldozócsütörtök-nélküliség. A mázkeresztyénség, a kívül tiszta, belül csupa rothadás képmutatás. Ma már világméretű felismerés, hogy csak a tiszteletadás, a tiszteletben tartás erkölcse és kultúrája tudja megőrizni Földünkön a békét.
A belülről jövő tiszteletadás, a nagykorú, belülről vezérelt, nem kívülről manipulált keresztyénség! A Leben und leben lassen, az élni és éltetni, élni hagyni evangéliumi áldásetikája, az Albert Schweitzer által Afrika- és embermentő szolgálattal igazolt egyetemes erkölcsi elv személyes gyakorlása. Különben megesszük egymást. Kiberkorszakbeli kannibálokként. Neurotikus és agresszív nemzetté süllyesztjük magunkat. Miért engednénk meg az önrombolásnak, az önsorsrontásnak (Benedek István) ezt az ingyenes győzelmét? Mit tesz az áldásosztásért, az áldáscsöppekért az egyház, gyülekezetünk, az oktatás, a családunk, nemzeti közösségünk? Ez legalább akkora kérdés, mint az, hogyan jövünk ki majd a Covid-válságból. Nem tűr sokáig válasznélküliséget.
Egymás tiszteletében megújító mennybemenetel ünnepet!
A napok végéig, Jézus végső és második eljöveteléig az áldásetikára és áldáscselekedetekre kötelez minket Ő, kinek keze akkor és ott láthatóan, most és az idők végéig a mennyei Atya előtt láthatatlanul felemelve van. Tévedés ne essék, ez nem a gyengék erkölcse, lelkülete, sokkal inkább ehhez kell igazán az erő. A mennyei többleterő.
A felemelt kézből ránk hulló, belénk áradó. Hogy megtanuljuk életünk végéig a nagy jézusi benedictust: ne fizessünk rosszal, bosszúval semmiért, hanem a rosszat jóval győzzük meg és le? Amiként Urunk betániai, etikus példája tovább hatott és győzött a kereszténygyűlölő, keresztényüldöző Pálban is: Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval (Róm 12,21). Lesz-e ilyen jézusi, páli, betániás áldáserő a 21. századi magyar kereszténységben? Vegyük észre, és véssük a szemünkbe, szívünkbe, hogy Feltámadott Urunk távoztában, mennybe vitelekor egyre magasabbról áldotta a Földet: népére, hazájára, az egész világra benedictust mondva, áldást záporozva.
Csodálatos az isteni kegyelem, mely amit elkezd, véghez is viszi, s nem hagyja az Ő Szentjét rothadást látni, sem váltságművét torzóban maradni. Jézus áldó keze alatt üdvösségünket építő, egymás tiszteletében megújuló, gyűlöletepétől tisztuló mennybemenetel ünnepet és Őbenne megtartott magyar jövendőt kívánok mindenkinek!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
