A keresztény katolikus egyház január 23-án emlékezik meg Mária eljegyzéséről (festum desponsationis Beate Mariae Virginis), mely Jézus anyjának, a Boldogságos Szűz Máriának és Szent Józsefnek az eljegyzését ünnepli.
A 15. század elején Chartres (Franciaország) városában kezdték ünnepelni, majd pápai jóváhagyással (1537) a ferencesek terjesztették. Buda felszabadításakor (1686) egy kapucinus barát emelte magasra dárdahegyén Mária és Szent József képét.
Ettől kezdve a nép és az arisztokraták körében is igen megerősödött a tiszteletük. XI. Ince pápa – Lipót császár kérésére – január 23-át a Monarchia területén ünnepi rangra emelte a szent pár menyegzőjének ünnepét.
Mária eljegyzését mint ünnepet, a II. vatikáni zsinat óta több olasz területen, néhány szerzetesrendben és a jeruzsálemi patriarchátus területén ünneplik. Magyarországon Bálint Sándor kutatásai alapján 1714 óta van jelen, mint fogadalmi ünnep, az asszonyi sors megdicsőüléseként, a parasztlakodalom égimásaként tekintették az ünnepet, s néhány oltárt is szenteltek a tiszteletére, köztük Máriaradnán, és ilyen Jászberényben a Szentkút-kápolna oltára.
Már a szűkebb értelemben vett keletkezési idő is jelentést hordoz, január, a XV. századtól használatos magyar hónapnevek közül a Boldogasszony hava néven volt ismeretes. Azért nevezték így, mert ez a jelentős egyházi ünnep, vagyis Mária eljegyzése volt a hónap kiemelkedő eseménye.
A Makula nélkül való tükör (1712) című kegyességi könyv, melynek szerzője a klarissza rend nagyszombati kolostorában élő és tevékenykedő nemesi származású Újfalusi Judit, kiváló fordítói érzékkel ültette át cseh nyelvből magyarra a barokk kor egyik leghíresebb népkönyvét, mely Jézus és Mária életrajzát vetíti az olvasó elé.
Az említett lelkiségi irodalom így ír az eljegyzés előkészületéről:
„Szent Anna a maga leányának tehetsége szerént legszebb ruhát készített. Mi csodás volt pedig az ő menyegzős ruhája, Szent Brigitta jelenéséből kitetszik, mivel oly formán jelent meg néki az Isten Anyja. Vala pedig az ő fején igen drága korona, és abban hét drágakő vala helyheztetve. A haja leeresztve vala, a szoknyája drága vontarany, a palástja égszínű selyem vala. Ily szép ruházattal vala Mária fölékesítve kívül, de sokkal jobban természet szerént való szépséggel meg vala ékesülve belől. (…) Az ő teste búzaszínű vala, és a haja aranyszínű, szemei igen kegyes és barna színű valának. Orra valamennyire vékony, ajkai pirosak, ábrázata hosszas, kezei és ujjai is hosszak valának. Szavai nyájasak és kedvesek. Járása lassú és szemérmes vala. Egyszóval mindenben kedves és ékes. Kiment azért e szent menyasszony lefüggesztett szemmel, kedves ábrázattal, szemérmes lépéssel. Fején lévén ékes korona, és az égszínű palástban felöltözve. Az ő vőfélye volt maga a Szentlélek, szolgák az angyalok”.
Magyarországon az ünnep a XVI. század végén kezd különösen népszerűvé válni. I. Lipót (1640–1705) német-római császár és magyar királynak sokáig nem született fiúgyermek utódja. Amikor megszületett a kis József (1678–1711), Szent József iránti hálából január 23-án kereszteltette e névre, amellyel virágzó névkultuszt teremtett a térségben.
A katolikus dinasztia háláját tanúsítja a schönbrunni kastélykápolna (1745), és a bécsi Hoher Markt ún. Menyegző-kútja (1765), mindkettő Mária és József eljegyzésének állít emléket. Az utóbbi kút ősibb formáját – Bécs legrégebbi terén – az említett I. Lipót emeltette 1702-ben, annak örömére, hogy fia, József épségben tért vissza a spanyol örökösödési háború ütközeteiből. A Habsburgok hatására hazánk területén először 1714-ben Somlóvásárhelyen ünnepelték meg Mária menyegzőjét.
A népi ájtatosságban is nagy szerepet kapott az ünnep.
Magyarországi hagyományvilágát tekintve keveredik a kánai menyegző vasárnapjának szokásaival. A Jászságra különösen jellemző volt (de más tájegységeken is ismert) Mária menyegzőjének népi ájtatosságok formájában történő megünneplése. Jászberényben ezen a napon a szentkúti templomban még ájtatosságot is tartottak, ami ritkaságszámba ment.
Jászladányban a hívő „fehérnép” a XX. század elején ezen a napon az egyik Mária-tisztelő asszony házába tért be. A tisztaszobában körülültek egy földíszített Mária-szobrot, majd énekeltek, végezték a Mária-hét öröméről szóló ájtatosságot, elolvasták a Szűzanya eljegyzéséről szóló történetet, végül borral és friss kaláccsal lakodalmat utánzó mulatozásba kezdtek.
Az idősebb asszonyok is összekapaszkodtak, és Mária tiszteletére táncolni kezdtek. Manga János A kánai menyegző változatai című tanulmányában idéz meg egy, a fentihez hasonló szokást a felvidéki Gútáról. A megemlékezést a községben egyszerre négy-öt helyen is megtartották, így menete nem volt teljesen egységes. Résztvevői a rendezésre vállalkozó „istenes asszony” vagy „istenes ember” házában gyűltek össze, néha annyian, hogy a szobában is alig fértek el. Az élelmiszert már előre összegyűjtötték, amiből a felfogadott asszony készítette el az ételeket, a bor árát külön pénzben adták össze. A vendégek leültek a terített asztal mellé, majd egymás után nyolc-tíz iskoláskorú ún. nyoszolyóleány lépett be a szobába.
Az első lányka Szűz Mária fátyollal és koszorúval felékesített szobrát hozta, és elmondta Szűz Mária eljegyzése versbe szedett történetének első versszakát.
A második és a többi folytatta, majd az utolsó befejezte. Ezután az előénekes vezetésével elénekelték a Szűz Mária menyegzőjéről szóló éneket, majd magát a kánai menyegzőről szólót is.
Az énekek után elimádkozták a Miatyánk és az Üdvözlégy imádságokat, majd felszolgálták az ételeket, miközben a lakodalmakban szokásos versek is elhangoztak. A hosszú, jámborsági lakodalom éjféltájban ért véget – olvasható Balla János váci piarista gyűjtése nyomán.
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon, Piarista.hu, Mária Rádió
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
