Római tartózkodásom során a Vatikáni Rádiónak az Angyal-vár oldalán található nagy épületénél találkoztam testvéri beszélgetésre a magyar adások felelős szerkesztőjével, Vértesaljai László jezsuita atyával.
Átadtam neki Léterő-Erőnlét című könyvemet, amelynek már olvasta több hazai és felvidéki recenzióját. Miközben mosolyogva lapozgatta, nekem az jutott eszembe, hogy a Covid-járvány miatt is, de ezen keresztül legfőképpen Urunk Lelke erőteljes összefogó munkálkodása nélkül létre sem jöhetett volna ilyen egymásra figyelő, a felekezetiségen túl Krisztusra tekintő személyes találkozás,
a minél közelebb Krisztushoz, annál közelebb egymáshoz kölcsönösen vallott gondolata megvalósulásaként.
Beszélgetésünk témája volt a mai világ számos gondja, nyomorúsága, a keresztyén ébredés súlyának és hangsúlyának eltolódása Európából más kontinensek felé, az orosz–ukrán feszültség és még sok minden más. Beszélgettünk a nagy oroszokról, Dosztojevszkijről, Tolsztojról, az orosz vallásos lelkületről és kultúráról. Meg a szerbek ugyancsak elmélyült ortodox vallásosságáról. Közben bennem két gondolat motoszkált folyamatosan. Nemcsak a közeli Szent Péter-bazilika történelmi-lelki kisugárzásának köszönhetően, hanem a velem járó, itt, a Via Conziliazione milliók és generációk garmadája koptatta kövein a másik közös, katolikus–protestáns sajátosság miatt: a communioviatorum, az úton lévők, vándorok, földi zarándokok közösségének valóságaként.
Hiszen ott lapult hátizsákomban a Losung, a herrnhuti evangéliumi testvérközösség 292. éve kiadott bibliaolvasó kalauza napi ima- és Ige-kenyérként, meg teleírt jegyzetfüzetem Pilinszky János köteteinek jegyzeteivel. Gondolatakkordok, Ige-akkordok, imaakkordok suhantak át lelkemen.
Ezekből osztok meg néhányat a Kedves Olvasóval. Különös pneumatikus vezetésként napok óta római katolikus szerzők imái jönnek sorra az evangéliumi, protestáns Losungban, igazolva a „minél közelebb-tétel” igazságát.
Például a holland katolikus írótól, teológustól, Henri J. M. Nouwentől: „Uram, arra kérlek, légy útitársam, nyisd meg életem bezárt ajtaját, lépj be kérlek hozzám is, s vedd el tőlem gyarlóságaimat. Kérlek, nyisd meg a szívemet és értelmemet csodálatosan hatékony jelenléted meglátására, a mindenség, mások, és a magam életében. Add meg nekem a bátorságot, hogy másokban is felfedezzem és rámutassak a Te hatékony jelenlétedre”.
Imaakkordok szólalnak meg a Losung lapjain továbbra is, Hildegard von Bingentől, aki az 1140–50–60-as évek rajnai Szibillájaként, énekes költőjeként, filozófusként, zeneszerzőként, látnokként, prófétanőként szőtte imaszőttesét gyönyörű sorokkal, s aki csak ennyit kért az Úrtól a maga számára: „Uram, Isten, hadd legyek a Te szereteted hárfája és citerája”.
Micsoda áradó imafolyam, mentes minden dogmatizmustól, a szeretet szabadságában, mégis Krisztushoz, Istenhez kötöttségében.
S minderre ráfelel a Pilinszky Jánostól származó idézeteket tartalmazó füzetemből a létszomjúság különös érzékeltetésével: „Az öregedő szív, ha csakugyan figyelmes, nemcsak azt veszi észre, hogy útja mind kijjebb vezet az élet sűrűjéből, hanem egyre inkább azt is, hogy mind beljebb kerül a létezés, a ’tiszta létezés’ rengetegébe” (1978 – Bölcsőtől a koporsóig).
S minthogy imaakkordokat említettem e belső lelki napló elején, most zárásképpen még ennyit, ugyancsak Pilinszkytől: „Csodálatos erőtere és szótlan csöndje van az imádságnak. Imádkozni annyi, mint eljutni Isten csöndjébe, abba a néma közegbe, amely ugyanakkor az egyedül tiszta beszéd Isten és ember, ember és minden ember között”.
Református hívő ember, teológus lévén itt, a Vatikáni Rádiónál ők és még nagyon sokan mások is eszembe jutottak. Olyan imaútitársak, akik már közelebb vannak a lényeghez, Őhozzá, Aki összeköt: Krisztushoz.
Őbenne érzem magam is áradni a léterőt, ami naponkénti erőnlétem forrása. Neked, nekem, nekünk… S már nem Róma, nem Genf, nem Heidelberg, Wittenberg, hanem Isten Országa van jelen, ami mindenütt ott van, örök jelenlétként. S ami akkor is meglesz, ha már se Róma, se Genf, se Heidelberg, se Wittenberg nem lesz többé… hanem Isten gyermekeiként, nem katolikusként, protestánsként vagy más akol lakójaként, hanem elhívottakként, mi ott leszünk majd együtt tér-idői határok nélkül a mennyei Jeruzsálemben…
(Békefy Lajos/Felvidék.ma)
