Szakállas vita tárgya, hogy a regényírónak milyen mértékig van szabadsága, hogy a történelem szereplőinek életrajzát szabado(sa)n alakítsa, eltérve a tényektől. Természetes, hogy egy történelmi személyiség életútja nem minden részletében ismert. Nem támasztható alá adattal. Vannak homályos, vagy akár ellentmondásos korszakai is, melyekből nem hámozható ki az egykori valóság. A történész ezt elismeri, a regényíró kiegészíti saját fantáziájával. Vitathatóbb eset, ha a történelmi tényeknek mond ellent.
Mindenki tudja, az élet a legjobb regényíró. Viszont tudjuk, az Úristen akarata nélkül semmi sem történik. Tehát ő „írja” mindenkinek az életregényét. Ezt megmásítani éppen ezért nem volna szabad! Erre minden szerző érzékeny. Ő miért ne lenne? Ez olyan vakmerőség, amellyel nem érthetünk egyet. Mégis mindenki alkalmazza. Sok drámában és filmben esett áldozatul a valóság a rendező vagy dramaturg kívánalmának. Mert feszültséget tud generálni, ha a főhősnek titkos viszonya van. Hogy ezzel a becsületébe gázol, nem kell törődnie. Régen meghalt, nem tiltakozhat! Élettörténete szabad préda lesz. Formálható, torzítható, hamisítható, eltúlozható…
Mindez azért jutott eszembe, mert Tallián Mariann nemrég Kassán mutatta be A szegények fejedelme (Zrínyi Kiadó, Bp. 2021) c. II. Rákóczi Ferencről szóló 235 oldalas munkáját. A regényből Lázár Balázs színművész olvasott fel részleteket. Tehetséges, feszültséget teremtő alkotás, de éppen ezért szuggesztiója veszedelmes, mert nem hiteles történetet mond el, sőt egyes embereket megrágalmaz. E regény nyomán ez tovább terjedhet, cáfolni azután nagyon nehéz.
Ez csak azután vált nyilvánvalóvá számomra, amint otthon beleolvastam. A valóság és a fikció közötti feszültség lehangolt. Térjünk egyből a konkrétumokra!
A kutatás tisztázta, hogy a fejedelem nem véletlenül született Borsiban, ahogy korábban feltételezték. A regény írója mégis az elavult történetet elevenítette föl. Komporday Levente írja: „Mészáros Kálmán történész a korabeli források és korábbi tanulmányok összevetéséből arra a következtetésre jutott, hogy az eddigi elképzelésekkel ellentétben, nem Sárospatakról Munkácsra történő utazás, vagy menekülés közben, hanem tudatosan itt, a Rákócziak által kedvelt, megerősített Borsi kastélyban… látta meg a napvilágot II. Rákóczi Ferenc…” Báthori Zsófia, a leendő nagymama már 1675 novembere óta Borsiban tartózkodott, ahogy ezt onnan keltezett levelei tanúsítják. Megfelelő főúri rezidencia volt, mely védelmet, biztonságot tudott nyújtani.
A regényben mégis ezt olvassuk:
„Ebben a pillanatban Ilona felnyögött:
– Megindult a gyerek!
Sima arcbőrét összegyűrte a fájdalom. Homlokán gyöngyöző izzadtságcseppek jelentek meg, levegőért kapkodott.
– Fájdalmaim vannak, Ferenc, szülni fogok – nézett mosollyal vegyes félelemmel a férjére.
– Itt, a kocsiban? – kérdezte kétségbeesetten Ferenc.
– Nem tudom! Nagyon fáj és mocorog – nyögdécselte Ilona. (…)
– Hamar hazaérünk anyámhoz, addig csak kibírod! (…)
– Pont ezért utazunk Munkácsra anyámhoz. Ott vigyáznak rád, minden rendben lesz.” (13-.14.) De a baba világra követelőzik, nem akar várni.
Borsinál járnak, mely légvonalban valamivel több, mint 74 km-re van Munkácstól! Épeszű ember nem állíthatta, hogy hamar odaérnek. Ez órákba tellett volna még. Úton ma ez 112 km. Milyen sebességgel haladhatott egy kocsi? 7-8 óra lett volna még az út, ha nem több. Nem beszélve róla, Munkácsra ma sem Borsin keresztül vezet az út. Tehát valószínűbb, hogy délkeletnek vették volna az irányt.
„- Jaj, fáj! – Ilona hangjára mindketten összerezzentek.
– Lássuk csak, milyen falu vóna itt a közelben, ugye? Már ahogy kérdezni tetszett az uraságnak. Szóval, itt van a Bodrog, tán egy jó fél óra még és beérünk Borsiba…
– Borsi! Az jó! A nagymamámnak ott áll a várkastélya. Menjünk oda!” (16.)
A tényeket nem mérlegelő dramaturgia megköveteli az ilyenfajta elrugaszkodást a valóságtól az olvasó adrenalinszintjének emelése céljából. Mit számít, hogy a Mindenható másképp írta meg ezt a történetet? Nem fog tiltakozni.
Azután már egy elfogadhatatlan és soha meg nem történt bonyodalom következik. De haladjunk sorjában!
Ferkó egyéves, amikor Lipót császár Bécsben konferenciát tart. Ezen alkalomból kerül szóba, az úrfi meghalt. Azért, „mert a bölcsőjét megbabonázták, és őt magát is megrontották, vagyis szemmel verték. Tudják, ki a megrontó, a nevét is emlegették. [Ennek kilétét nem tudjuk ma már. – BZ] Ha még él a gyerek, halálos veszedelemben van. Különösen ételére, italára vigyázzanak. Tehát meg akarják mérgezni.” – írja R. Várkonyi Ágnes. – Majd miután a történész számba veszi a lehetőségeket, közli, „ebben az időben mindenütt Európában mérgezési tervekről, varázslásokról suttognak, és válogatott gyilkossági terveket szaglásznak az uralkodói udvarok és az örökösök körül”, nem több ez szóbeszédnél, pletykánál. De ötletnek jó. Megmozgatja a regényíró fantáziáját. Egy lehetőség a feszültség növelésére.
Az ezzel kapcsolatos pletyka a könyv lapjain is előbukkan, de kettős karaktergyilkosság lesz belőle!
Kőrössy György földbirtokos vigyáz a gyerekre.
„Ő lett a kamarása, azaz egy személyben volt a tanítója, lovagló- és vívótanára, minden pillanatban vele volt. Előkóstolta az ételeit, megvetette az ágyát és még éjszaka is a szobájában tartózkodott.” (56-57.)
A regény Pozsony alatt folytatódik. Ferkó fejedelmi sátrában lakik. A kamarás készítette ételeit. „Aznap a szokásos ebéd Ferkó szerint túl keserűre sikerült. A kamarás, hogy a kisúrfi figyelmét elterelje, sakkpartit kezdeményezett. [Rákóczi valóban szeretett sakkozni. – BZ] (…)
Akkor a lovasommal kiütöttem a futódat! – döntötte le a bábut Ferkó és örömében táncolni kezdett. De ahogy felállt, hirtelen elszédült.
A kamarás felpillantott.
– Üljön le, ifiúr! Ne heveskedjen! – hunyorított ravaszul.
De Ferkó nem tudott visszaülni, elvágódott és remegni kezdett. (…)
– György úr, segítsem kérem! – kapkodta a levegőt Ferkó.
Hozok vizet! – mondta flegmán a kamarás és kiment. De hiába várta vissza, Ferkó sohasem látta többet azt az embert, akivel több mint egy éve minden pillanatát megosztotta.” (56-59.) Ez az utóbbi megjegyzés sem igaz, amint látni fogjuk!
„Egyszer csak Imre kijózanító hangját hallotta. (…)- Apámuram! – kiáltott Ferkó, de hangja erőtlen volt. Hallotta, amint Thököly és a kamarás szót váltanak.
– Megtettem, amit kért. Kérem a pénzem! – fenyegetőzött a kamarás.
– Hol a gyerek? – suttogott Imre.
– A sátrában haldoklik. Erős mérget tettem az ételébe – felelte a kamarás.
– Nesze, itt a fizetséged – hallotta Imre szavát.
Ferkó szeméből elindultak a könnyek.” (61.)
Szóval egy bűnözőnek állítottunk szobrot a minap Késmárkon!?
Kőrössy életrajzával még adósunk a történettudomány.
„Rákóczi Vallomásai szerint «próbára tették» Kőrössy hűségét, s vesztegetéssel próbálták rávenni, hogy oltsa ki a gyermek életét. Kőrössy azonban hűséges volt az ifjú Ferenchez és ettől kezdve szinte testőrként óvta minden veszedelemtől, főként a mérgezéstől, 1683-ban a cseklészi táborban pedig megmentette a gyermek életét az összedőlő sátortartó rúdtól.”
– írja Molnár Attila. – „Ugyanakkor Rákóczi Ferenccel való mély kapcsolata és gazdasági szakértelme, felkészültsége következtében sem kerülhette el, hogy újra szolgálatot vállaljon Rákóczi udvarában. A források tanúsága szerint Kőrössy megtalálta a számítását régi-új tisztségében, s főkomornyikként kulcsszerepet játszott Rákóczi Ferenc udvarában. Sokan fordultak hozzá közvetítésért, pártfogásért, udvari és vallási ügyekben. (…) Az 1704. évi hadjáratot még végig Rákóczi oldalán töltötte, fennmaradt útinaplója sok új információval szolgál és eddig nem ismert részleteket tudhatunk meg Rákóczi vonulásáról Miskolctól egészen a nagyszombati vereségig.”
R. Várkonyi Ágnest is foglalkoztatta a kérdés. „Rákóczi Vallomásaiban ír arról, hogy a cseklészi táborban kamarása, Körössy György miért ragadta magához a szakácsi teendőket, miért nem bízott meg az orvosban sem. Elmondta ugyanis később, hogy valaki kastélyt és uradalmat ígért neki ott, ha megmérgezi az ifjabbik fejedelmet. (…)
Ki akarhatta megmérgezni a gyermek fejedelmet?”
A kötet (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Bár több történet terjengett különböző mérgezésekről, ezek mind megalapozatlan mendemondának bizonyultak. „Mégsem valószínű, hogy Kőrössy György merőben kitalált mesét adott volna elő. Sokkal reálisabbnak ismerjük. (…)
A régi történetírók között volt, aki Thökölyre gyanakodott. Mások ennek még a halovány gyanúját és légből kapott mesének tartották, és igazuk volt.
Thököly szerette «Úrfiát». «Kezem alatt nevelkedett» – írta később erre az időre visszaemlékezve. Érdeke is inkább azt kívánta, hogy éljen a fiú, hiszen a Rákóczi név az ő tekintélyét is megnövelte. De ha nem lett volna is így, feleségét igaz szerelemmel szerette, nem ártott volna egyetlen fiának. Természete nyílt. Thököly nem bosszúálló. Mindenre elszánt, bátran kockáztat az ország, az ügy érdekében. Nyíltan küzd. Titkos praktikák nem sötétítik viszontagságos pályafutását” – mondja R. Várkonyi Ágnes, majd így folytatja: Vallomásaiban Rákóczi gyermekkoráról szólva azt írja, hogy beszélték neki: anyja Thökölyvel kígyót fogadott az ágyába. Ebben a körben születhetett a rémmese, hogy Thököly meg akarta volna mérgezni mostohafiát.”
Valódi regényírói kihívás lett volna Tallián Mariann számára, ha megpróbálta volna kideríteni, ki lehetett a rejtélyes felbujtó és milyen erők álltak a háta mögött. Ezzel a „megoldással” viszont két tisztességes ember becsületén ejtett indokolatlanul foltot.
Thököly később a császári udvarra, illetve valamelyik német tábornokra gyanakodott.
Az már csak apróság ehhez képest, hogy a szerző nem szerzett tudomást róla, miszerint Zrínyi Ilona nem 1643-ban született Ozaljban, ahogy korábban feltételezték, hanem 1649. március 23-án Drávaszilason. Tehát nem mondhatta Thökölyről: „Tizenöt évvel fiatalabb nálam.” (34.) Hiszen ő 1657-ben született.
A regényben evangélikus püspök adja össze Thökölyt és Zrínyit, a valóságban Lipóczy Miklós, a vőlegény lelkésze.
Azután Esterházy Pál tesz föl egy kérdést a regényben, ami megint kizökkent.
„- Miért tért át evangélikus hitre? – szegezte neki a kérdést.
– Mert Imre protestáns. Megvédi az evangélikusokat – és megpuszilta Imre arcát.” (55.)
Ez a párbeszéd sem hangzott el soha! „Már nem ritka a korban, hogy különböző vallásúak, katolikusok és protestánsok házasodnak össze. A házassági szerződésben azonban mindent lefektetnek, a vallás dolgairól is kölcsönösen előre megállapodnak.” (R. Várkonyi Ágnes)
Amikor a bujdosók hamvait Kassára hozzák, Zrínyi Ilonát többek között azért nem temetik második férje mellé, mert furcsa lenne, ha egy katolikus hölgyet evangélikus templomba temetnének!
A szerző kötetében számos drámai jelenetet teremt, a létezőket is még jobban kiélezi. Mintha erre a szándékára a következő mondata is utalna: „Még csak tíz éves volt, de annyi nehézségen ment keresztül, amennyit más ember egész életében nem élt meg.” (69.) Ha a fejedelem ilyen sok tortúrán ment volna át, vélhetőleg egészen más személyiség lett volna belőle. Ez biztosan negatív nyomott hagyott volna lelkén.
Nem folytatjuk tovább!
A kötet hátlapján azt olvassuk, hogy „Tallián Mariann kalandos ifjúsági regénye a fejedelem életét dolgozza fel abban a hitben, hogy minden gyerekből válhat hős, ha kitartóan küzd az álmaiért, és elhiszi, hogy életével küldetést teljesít.”
A meghamisított Rákóczi-életrajz, mások indokolatlan lejáratása lenne ehhez a legmegfelelőbb eszköz!? Kinek a malmára hajtja a vizet az, ha bűnözőket kreálunk történelmünk szereplőiből? Tálcán kínáljuk fel ellenségeinknek a hamis érveket és gyermekeink nemzeti önbecsülését rombolja, ha a magyar történelmet sosemvolt gazemberekkel népestjük be.
Felhasznált irodalom:
Diószegi László, Káldi Gyula, Kollár Tibor (szerk.): A borsi Rákóczi-kastély, Teleki László Alapítvány, Bp. 2021
Molnár Attila: A Fejedelem komornyikja – Az elfeledett Kőrössy György
R. Várkonyi Ágnes: A fejedelem gyermekkora (1676-1688), Magyar Könyvklub, Bp. 2002
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
