Az 1849. április 26-i első komáromi csata a honvéd fősereg végső erőkifejtése révén vált magyar győzelemmé. A császári-királyi hadsereg tovább hátrált, míg Görgei Artúr honvédtábornok Kossuth kedvére téve megindult a Feldunai hadsereggel – soraiban számos felső-magyarországi honvéd csapattesttel –, hogy Budavár bevételével megkoronázza tavaszi diadalmenetét és a független Magyarhon fővárosát felszabadítsa.
Mivel a budai vár nem tartozott a korszerű erősségek közé, a magyar fél gyors győzelmet várt. A várparancsnok, Heinrich Hentzi von Arthurm császári-királyi vezérőrnagy azonban jól kihasználta a rendelkezésére álló időt, megerősíttette a várat, valamint kiépíttette a Lánchíd budai hídfője és a vízivárosi szivattyútelep védelmét. A rá bízott várat 4900 katonával és 85 várlöveggel tartotta. Május 4-én érkezett Budára a Feldunai hadsereg – 34 ezer honvéd, 142 tábori löveg –, s a Kmety-hadosztály, a III., az I. és a II. hadtest ostromgyűrűt vont a vár köré. Görgei felszólította Hentzit, hogy adja meg magát és kilátásba helyezte, ha a védők a Lánchidat vagy Pestet ágyútűz alá veszik, irgalomra nem számíthatnak. Hentzi elutasította a megadást, és amint Görgei tábori tüzérsége munkához látott, beváltotta korábbi fenyegetését és több ízben lövette Pestet, így rombolva le a klasszicista Dunasort.
A honvéd tüzérség tevékenysége nem járt eredménnyel, ezért Görgei a Komáromnál zsákmányolt császári ostromlövegek lehozatalát kérte, amelyek aztán gőzhajón érkeztek meg. A Nyárs-hegyen települt réstörő üteg – négy 24 és egy 18 fontos ostromlöveg – május 16-án kezdte meg a vár rombolását, lövedékei felgyújtották a várpalota tetőszerkezetét és a Fehérvári rondellától délre rést ütöttek a várfalon. A honvédek május 17–18-a éjjelén intéztek támadást a rés ellen, ami a védők ellenállásán megtört.
A réstörő üteg folytatta munkáját és Görgei május 21-én hajnali 3 órára tűzte ki a vár elleni gyalogsági nagy támadás megindítását.
A Komáromból érkezett bombászkariak között volt Major István tizedes, aki az idegőrlő várakozás utolsó pillanatairól így számolt be: „Az utolsó, de dicső végpercet mi, tüzérek szorult kebellel vártuk; de minden honvédszívnek sebesebben kellett dobogni akkor, midőn az első jellövés eldördült, s utána az összes ostromágyúk és mozsarak borzasztó dörgése, golyók süvöltése, bombák és gránátok rémes pattogása, a rohanó honvédek fegyverei ropogása közül kihallatszott[ak] az előrenyomuló honvédek folytonos »előre! előre!« kiáltásai.”
„Éljen a magyar!”, „Isten és a szabadság nevében: előre honvéd!” hangzottak mindenfelől, legalább háromszáz dobos verte a „Roham!” jelet, a katonazenekarok pedig folyamatosan játszották a Rákóczi-indulót.
A támadás kezdetekor Kmety György ezredes a vízivárosi védművet rohanta meg, Nagysándor József vezérőrnagy I. hadteste a rés felé, Aulich Lajos vezérőrnagy II. hadteste a vár déli része, míg a gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes parancsnoksága alatti III. hadtestbeli rohamoszlopok a Bécsi kapu és az Esztergomi rondella közötti falszakasz ellen indultak. Hajnali 4 óra lehetett, amikor Püspöky Grácián őrmester elsőként kitűzte a zalai 47. honvédzászlóalj zászlaját a budai várfalra. E jelenetnek szemtanúja volt a 31 esztendős fővezér, aki a Heiderlich-ház teraszán felállított messzelátóján keresztül követte az eseményeket. Görgei, amint megpillantotta az első magyar zászlót a vár ormán, izgatottan felkiáltott: „Ott lobog a nemzeti tricolor! Éljen a honvéd!” Egy órával később Nagysándor lelkesen jelentette: „Ha Isten is úgy akarja, tartani fogjuk magunkat a várban, melynek egy részét, az istállók táját kilenc zászlóalj hadtestemből már elfoglalva tartja.”
Az udvari istállók alatti falszakasznál márkus- és batizfalvi Máriássy János alezredes buzdította a rohamoszlop élét alkotó, önként jelentkezett honvédeket. „A hév engem is elragadott. Ösztönszerűleg léptem az egyik létrafokra, lekiáltottam: – Utánam, fiúk! – és mentem fölfelé.
Az emberek jöttek utánam, s az egymás mellett lévő létrákon másztunk a bástyaorom felé. Vagy harmadfél ölnyi magasságban lehettem, midőn egy ágyúgolyó a rondellából oly közel ment el a fejem mellett, hogy eszméletemet vesztve a létráról leestem. De rövid idő múlva magamhoz jöttem. Valami nedves, puha dolgot mázoltam el: a mellettem felmászó honvéd agyvelejét, mely szétzúzott koponyájából freccsent az arcomra.
Látván, hogy semmi bajom, csak a bal arcom bőre égett meg kissé: visszasiettem a létrához, s gyorsan felmásztam az épület lapos tetejére. Itt már vagy húszan lehettek együtt, s három létra volt a falhoz támasztva. De többen halva feküdtek már a ház fedelén, s ezek között [a 34. honvédzászlóaljból giczi, assakürti és ablanczkürti] Ghyczy [István] százados is. A szegény fiúk, minthogy vezetőjük elesett, nem mertek tovább mozdulni. Ezt látva, magam álltam az élökre: – Fel, fiúk! Utánam!”
Ugyanerről a jelenetről Karsa Ferenc hadnagy is beszámolt: „Megvirradt; – a nap is kibujt és ott látta a vár fokán lengeni a Magyarok zászlaját, melyet Stetina Lipót őrnagy, az 52. honvédzászlóalj parancsnoka kibontva lengetett, evvel a felirattal: »Ne bántsd a magyart!« – A zászló körül egy maroknyi csoport mintegy 40 ember sorakozott és egy dobos, a zászlóalj fija. – Fel, fel, siessetek! hangzik minduntalan felülről; az őrnagy csapata lassan szaporodik. Körülbelül felén lehettem a lábtónak, egyszer csak ölembe szakad egy, majd két ember, s a következő percben, rakáson gomolyogtunk a földön, ki káromkodva, ki meg jajgatva. Talpra ugrottam, – első akit látok, az ezredes, köpköd mint a vadmacska, – szeme szája tele agyvelővel; annak a legénynek ugyanis, aki bennünket a lábtóról lelökött, egy kartács a fejét vitte el, az agyvelejét meg jobbára a Máriássy arcába loccsantotta (…)” Adódtak szörnyű pillanatok, egy ilyen volt az, amikor Karsa hadnagy mellett egyik tizedesének mindkét lábát leszakította egy hatfontos ágyúgolyó és „a lábtóról lezuhanó tizedes, Matajszki [János] tizedesnek kedves barátja volt. Amint a földre zuhant, rimánkodott Matajszkinak, hogy lőjje főbe. M. borzasztó lelki küzdés után, teljesítette bajtársa utolsó akaratját.”
A II. hadtest is nagy áldozatok árán jutott be a nyugati nagy falköznél lévő várkertnél. Miután kevés létrájuk volt, a honvédek egymás vállára kapaszkodva mászták meg a falakat. Elfoglalták a Ferdinánd-kaput és a Duna felőli oldalon megrongált falszakaszt, amelynek védői rövidesen megadták magukat.
A III. hadtestet eredetileg Knezić Károly vezérőrnagy vezette volna rohamra, de mivel öccse a védők között volt, átadta a parancsnokságot Leiningen grófnak, akinek honvédei a „borzasztó tüzelés és rettenetes golyózápor” dacára bevették a Bécsi kaput, onnan az Úri és az Országház utcán keresztül törtek előre a Szent György tér felé, ahol a császáriak csapdába estek. „Csak előre! Rohamra, fiúk! Ki kell vernetek őket!” – lelkesítette Hentzi az ott védekező négy század gyalogságát. A várparancsnok itt kapott halálos sebet – valószínűsíthetően a 47. honvédzászlóaljból hertelendi és vindornyalaki Hertelendy Kálmán és csáfordi Csillagh László százados, vagy Püspöky Grácián őrmester, esetleg mindhármójuk lövésétől – és reggel 7 óra volt, amikor az életben maradt, szívósan védekező császáriak megadták magukat.
Magyar kézre került a vízivárosi védmű is, amelynek parancsnoka, Alois Allnoch von Edelstadt ezredes megpróbálta a levegőbe repíteni a robbantásra előkészített Lánchidat, azonban a detonáció a halálát okozta és a híd épségben maradt.
A harc hevében megvadult honvédek legyilkoltak egyes csoportokat, de többnyire megkímélték a fegyvereiket eldobálók életét, ami Máriássy és Leiningen lélekjelenlétének volt köszönhető, ennek ellenére az osztrák lapok pont az ellenkezőjét híresztelték Leiningenről.
A másodkézből értesült pacséri Mészáros Lázár altábornagy említést tett visszaemlékezésében a diadalt követő fosztogatásról: „A vérontás nagy volt; a vár bevétele sok emberbe került, de többjébe az ellenségnek, kik közül a határőrzők nagyobb része lekoncoltatott; az olaszok megkiméltettek. (…)
Mint minden rohammali bevételnél, ugy Budán is több féktelenség és áthágás történt. A bátor, vitézül vivó, falakat mászó s viaskodó honvédek mindenütt ellenséges vagyont szagláltak ki, s azt maguk számára tulajdoniták el, s az őket a hátvédben követő szatócs és zsidó uraimék jó üzletet csináltak.”
Nagy véráldozatot követelt a szabadságharc legrövidebb várostroma: 368 honvéd elesett, és mintegy 700 megsebesült. A védők közül 686 halt meg, a többiek Hentzivel együtt fogságba estek.
Buda császári parancsnoka május 23-án hajnalban belehalt sebesülésébe, így elkerülte a szégyenletes akasztást. A lovagiatlan ellenfélnek nem járt ki olyan végtisztesség, mint Christian Götz vezérőrnagynak Vácnál. Holttestét Allnoch ezredesével együtt egy parasztszekér vitte ki a budai temetőbe, ahol beszenteletlen sírgödörbe lökték.
A vár bevételét követően báró aranyosmedgyesi Mednyánszky Cézár tábori főlelkész mondott Te Deumot a budavári Koronázó főtemplomban, és a tabáni temetőben adták meg a végtisztességet az elesett honvédeknek, de ide kerültek a császári halottak is.
Görgei méltán érdemelte ki a nemzet háláját jelképező altábornagyi rendfokozatot és a magyar katonai érdemjel 1. osztályát, amelyeket köszönettel vett, de nem fogadott el. Az előléptetésről és kitüntetés adományozásról szóló, május 22-én kelt levélben Kossuth és Szemere Bertalan miniszterelnök laudálta Görgeit e mondatokkal:
„Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló, Komárom ugyanannyi világos sugárai folytonos diadalának. E csaták óta ön vezérlete alatt hadseregünk nem tudja, mi a vesztés; a győzelmeken, mint ugyanannyi lépcsőzeten, a hazaszabadítás örök egyházába siet.
És ön eddigi hadjáratát az ős Buda várának bevételével koszorúzta meg. Fővárosát a hazának, székhelyét a nemzetgyűlésnek és kormánynak visszaadta. Sőt e diadal által siettette vagy éppen eszközlötte, hogy önálló nemzeti függetlenségünk Európa által elismertessék.
A kormány meleg és testvéri hálát mond a vitéz hadnak, mely örömmel, hősies bátorsággal és fényes sikerrel küzd és hal a nemzeti szabadságért. A kormány üdvezli önt a győzelem és dicsőség folytonos útján.”
Buda bevételével elérte a magyar sereg tetteinek fénypontját, de egyszersmind itt végezte győzelmeinek pályakörét. Ami ezentul történt, – hanyatlás volt – jegyezte fel Mészáros Lázár. – Hat hetet engedett a sors derék honvédeinknek arra, hogy babérjaikon megpihenhessenek; hat hetet a honnak, hogy függetlenségét és szabadságát élvezze.
Görgey Buda bevételével Magyarhon hőse lett, s nem volt terv, melynek kivitelére a haza őt képesnek ne tartotta volna. Most mindent tehetett, mert a köznép őt szintúgy bálványozta, mint Kossuthot (…)” A sors különös játéka, hogy napra pontosan 67 esztendővel később, élete legnagyobb győzelmének évfordulóján, 1916. május 21-én tért meg Görgei Artúr a legfelsőbb égi hadúr seregébe. Május 21-e 1849-ben az ő és honvédeinek dicsőségét hirdette, amelyet ország-világ előtt Ausztria is elismert azzal, hogy szégyenszemre a cár katonai segítségét kérte.
(Babucs Zoltán/Felvidék.ma)
