A kassai Márai Emlékmúzeumban került sor éppen február 15-én arra a beszélgetésre, melyet már egy éve terveztek. Hanesz Angelika, a Csemadok kassai szervezetének elnöke bevezetőjében utalt a Bánk bán aznapi kassai ősbemutatójára, amikor Kováts Miklós tanárt idézte: „Ünnepet, hagyományt teremteni nemes, de roppant nehéznek tűnő feladat. Mert mérjük csak fel: mi lett több évtizedes, illetve több évszázados múlttal rendelkező és eleink életében meghatározó szerepet játszó történelmi és egyházi ünnepeinkkel!
Hagytuk, hogy egyrészt a maga profitorientált kíméletlenségével, tolakodó, harsány reklámjaival silányítsa el egyházi ünnepeink fenséges hangulatát. Másrészt hagytuk azt is, hogy a politika rövid távú érdekei szerint mazsolázza ki legszebb történelmi ünnepeink hagyatékát.
S mindennek mindannyian vesztesei vagyunk. Reménykedhetünk abban, hogy sikeres lehet ez az új kezdeményezés? Igen, mivel az ünnep az emberi lélek öröme, természetes igényünk van rá. Talán éppen egy új, 180 év távlatából felvillanó lángocska jelzi, hogy van még remény, tudunk még ünnepelni, vissza tudjuk még hozni ünnepeink valaha volt ragyogását is, amely elfogadhatóbb emberi létet segít kialakítani. Adja Isten, hogy így legyen!”
Kováts Miklóst nyilván azért is idézte, mert ő Kováts Dániel egyetemi tanár elsőfokú unokatestvére, akinek fia feleségével együtt látogatott el városunkba.
Kováts Judit és férje, Dénes imád Kassára jönni, ebbe a kedves városba. Az asszony diákként járt először itt. A Kovátsok, rokonságuk és ismerőseik itt laktak. Judit történész, levéltáros és író. Dénes újságíró, szerkesztő és beszélgetőtárs. A házaspárral Kolár Eszter és Köteles Szabolcs szerkesztő beszélgetett. Eszter Dénes másodfokú unokatestvére.
Bevallották, diákokként házasodtak össze. Judit bekerült ebbe a családba, melynek egyik ága Kassához kapcsolódott, a másik Lőcséhez, Késmárkhoz és a közeli Farkasfalvához.
A beszélgetés elején Nyíregyháza kulturális életében betöltött szerepükről esett szó. Be akarták hozni a színvonalas kultúrát. A mai világban már nincsenek távolságok, ne legyen periféria és központ. A színházukkal összefogva, életvonalbeli írókat hívtak meg és munkáikat vitték színre. Az első ötös szériában a földön is ültek az érdeklődők. Az írók is rácsodálkoztak a színház és irodalom termékeny találkozására. A nagy erőbefektetés ellenére megérte. A színészek is szerették. Irodalom, színház és zene szorosan összekapcsolódott, hiszen voltak megzenésített előadások is. Beszélgetések is zajlottak. A vendégek néha még titkaikat is elmondták, olyan bensőséges légkör alakult ki.
Majd a szó Kováts Judit megjelent köteteire terelődött.
Ezek a kisebbségi sorssal, a kiszolgáltatottsággal foglalkoznak és az azokhoz tapadó borzalmakhoz.
Hogyan lehet rávenni az embereket, akik a legfájdalmasabb traumákat hordozzák, hogy elmondják, mit éltek át? – hangzott az egyik kérdés. Juditot érdekelte a „kisemberek” sorsa. A reformkori forrásokkal foglalkozott. Azok a hivatalos történeteket rögzítették. Amikor elkezdett interjúkat készíteni, szembesült azzal, hogy a „hivatalos” történelem sok mindent nem rögzít.
2010-ben édesanyja haldoklott. Szeretett volna sok mindenre választ kapni, de már nem volt olyan állapotban, hogy ennek eleget tegyen. Átment a nagynénihez, aki szemben lakott. Fiatalkoráról faggatta. Meg akarta ismerni azt a múltat, amelyről korábban nem esett szó.
Így született meg a Megtagadva c. regény, melynek témája a második világháború és az, amit a civil társadalom elszenvedett.
A történet 1942-ben indul. Közeledik a front minden kétségével, borzalmával, kilátástalanságával. Annát – aki 85 éves asszonyként néz farkasszemet a múlttal – a szovjet katonák szinte naponta többször is megerőszakolták. Ő ugyan kitalált személy, azonban minden, amit elmond, valakivel megtörtént, tehát igaz. Magyarországon akkor 100–200 ezer nőt erőszakoltak meg. A huszonhárom személlyel készített, közel 100 órás anyag „párlatából” állt össze a regény.
Az eddig megjelent kötetek (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Ha kellő számú interjú készül el, akkor különböző társadalmi rétegek tapasztalata gyűlik össze. Ebből kibontakozik egy valós történet. Ezt a hivatalos történetírás vagy szándékosan elkerülte, vagy nem foglalkozott vele.
Kováts Judit a soha nem volt Somlyó Anna gondolatait jegyezte le. Mire gondolt, miközben lihegtek rajta az orosz katonák, akik nemsokára hősök lettek? Ezért az áldozatok kénytelenek voltak hallgatni. Pedig a „gerojok” raboltak és erőszakoskodtak, de nem volt kinek elmondani a borzalmakat. Kibeszélni sem lehetett, hiszen ez szégyen volt.
Hogy lehet ilyen élmények után visszatérni a társadalomba és tovább élni, mintha mi sem történt volna!? A további borzalom: később meg ez nem érdekelt senkit! Mintha a múltnak ez a szelete nem is létezett volna. „Régen volt, igaz sem volt!”
Felmerült a kérdés, hogyan lehetett rávenni az embereket, hogy beszéljenek e borzalmakról, melyeket igazán nem állt módjukban feldolgozni, megemészteni? És egyáltalán, hogyan lehet ezt a szenvedéstörténetet megírni? Néha órákat töltött el egy, vagy két mondat megformálásán. Neki is voltak rémálmai.
Sokan úgy meséltek emlékeikről, hogy „nekünk szerencsénk volt, de…” És lehet, saját történetüket mondták el, mintha mással történt volna meg. Közben újra megszenvedték a történteket. De voltak, akik élményeikről képtelenek voltak beszélni.
A Hazátlanokban (Magvető, Bp. 2019) a késmárki német kisebbség tragédiáját idézi föl. Elmenekültek a front elől, majd sikerült visszatérniük. Újra bevagonírozzák őket, Nyitranovákra kerülnek. Förtelmes, borzalmas körülmények közé. Eszter anyjának kávépartnere csak annyit mondott erről, én is ott voltam Novákban, de többet nem volt képes mondani!
Az embernek meg eszébe jut a brünni halálmenet. „Empátiával vagyok a hallgatás iránt – mondta Judit asszony. – Van trauma, tragédia, amit nem tudnak az emberek elbeszélni. Lehet, hogy így a jobb!”
Ez a kötete németül is megjelent. Rendkívül jó kritikát kapott a Frankfurter Allgemeine Zeitungban és a Die Pressében is. Két könyvbemutatóra került sor Berlinben és Stuttgartban. A cipszerek a meghurcolt 12 millió német sorsában osztoztak. Minden ötödik németet elüldözték szülőföldjéről! A mostani generáció már nem tudja, harmadik istencsapásnak számított, hogy a szétbombázott Németországba németek millióit kellett befogadni. Nem volt hol elszállásolni őket.
A Tátra gyermekei (Magvető, Bp. 2022) a Hazátlanok folytatása. Kitörölni a múltat képtelenség, azt fel kell dolgozni. Ebben segítenek a mesék. Rájött, a mese oldja, elfogadhatóvá teszi a múltat. A mesetöredék is.
Ebben a tényregényében Lilli Hartmann szembesül azzal, hogy megfosztották szülőföldjétől. Nem lesz többé hazája. Ekkor fogalmazódik meg benne a kínkeserves kérdés: „miért ne lehetne haza nélkül is vígan élni?”
De hiába dobná ki hátizsákját (a múltját) a hajóból, emlékeitől ilyen olcsón nem szabadulhat meg. A mese azonban lehet gyógyír. Úgy építheti a jövőt, hogy gyökereit a tátrai mesékkel adja át. Ez a traumafeldolgozás része. Mesével vigasztal.
Mese következett tehát, hogy oldjuk a komor, vészterhes hangulatot. Különös, furcsa, abszurd, mégis vidám tátrai mesét hallottunk a Kígyókirályról.
Dénesnek kellett válaszolnia arra a fogas kérdésre a továbbiakban, hogy mennyire „ludas” ebben az alkotófolyamatban. Ő útitárs, előhallgató, előolvasó – volt a válasz. – A regényírás tényleg munka. Ő az elébb elmondottak alapján kiegészíti társát. „Utazgatunk, hallgatom a szövegeket” – magyarázta. Közben meg kell tekinteni a helyszíneket. Egy alkalommal meg kellett számolni az emelkedéseket, amelyeken a hősnő átment. Be kellett járni a helyszíneket is. Például Anna néni volt kalauzuk Késmárkon.
Későn kezdett regényt írni – vallotta az írónő. – Akkor, amikor gyermekei már egyetemisták lettek. Családi történetek indították el ezen az úton. Interjúkat kezdett készíteni a rokonokkal. Kováts Miklóssal is.
Ő másokhoz hasonlóan Abaújnádasdról szökött át a határon ősszel, majd júniusban vissza a nyári szünetre. Így szerepel regényeiben a rokonság és sok mindenki más, aki megszenvedte ezt a kínkeserves korszakot. Ez az élő történelem!
Elmereng néha, hogy a „véletlen” miként határozza meg az ember feladatait, melyek elől nem tud kitérni. Mert nincs olyan család, ahol a szülők, nagyszülők ne lennének érintettek.
Regényeinek oldalain szembesülhetünk az egykori mázsás súlyú dilemmákkal. Menni, vagy maradni? Menjünk neki a zöldhatárnak? Felrémlik a határhíd, ahol minden szombaton negyedóra beszélgetésre adódott csak alkalom. A nemrég lágerből visszatérő zsidó orvos megemeli kalapját a meghurcolt egykori késmárki német polgármester előtt.
Megelevednek Kassa utolsó napjai a szovjet hadsereg bevonulása előtt. A Fő utcán felakasztott szerencsétleneket partizánnak, vagy kommunistának minősítették. A város elfoglalása után szlovák zászlókat rendeltek el kiakasztani. Ingekből, gatyákból készültek ezek különböző színekben. Azután szovjet zászlókat is engedélyeztek. Ahol magyarok laktak, ott rendszerint piros zászlók lengtek. Ezt a helyzetet egy tizenegy éves lány szemszögéből láttatja.
Az érdeklődők (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Min dolgozik most? – merült föl a kérdés. Mindig jön egy újabb történet és kezdeni kell vele valamit – volt a válasz. Judit elmondta, készül a következő regény, hősei sorsát a rendszerváltásig követi. Megint csak családi indíttatás az oka. Az édesapját osztályidegennek bélyegezték, mint katona csak muszos (munkaszolgálatos) lehetett. Bányában dolgozott Sopronban. Társaival elhatározta, nyugatra szöknek, de édesapja a többiektől eltérően végül hazajött. Azok emigráltak. Ebből nő ki majd az új regény. A végét még nem tudja. S ilyenkor elgondolkozik, mi irányítja az ember életét.
Van ennek a munkamódszernek egy paradoxonja. Soha nem volt regényhősök mondják el a valóságot úgy, ahogy az igaziaknak erre nem adódott lehetőségük! Ezt oldja föl Mezey Mária színművésznő megfogalmazása: „Álruhában is lehet az igazságot szolgálni.”
A másik gondolat, mely fölmerül ezzel kapcsolatosan, amit Sidonie Dědinová cseh újságíró fogalmazott meg. Ő elkötelezetten német–cseh viszonylatban a megbékélést óhajtotta szolgálni. A cseh társadalmat kívánta szembesíteni a csehek által 1945 után elkövetett bestialitásokkal. De ezt nem tanulmányokban kívánta rögzíteni, mert azokat kevesen olvassák, hanem tényregényekben. Ezért kellene Kováts Judit köteteit szlovákul is megjelentetni. Az önvizsgálat mindenki számára hasznos.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
