Mily jó és mily csodálatos, hogy a szinte kezdetektől fogva, közel 2000 éve kialakított egyházi év ünnepi rendjében a nagy üdvtörténeti ünnepek mellett ott vannak az apróbb ünnepek, vasárnapok a maguk sajátos elnevezésével. Miként a mostani és a ránk következő hét, hogy lehangolt, csüggedt, fájó vagy éppen fellengzősen összevissza röpködő lelkünket rendbe szedni segítsék. Így Estomihi vasárnapja is.
Az elnevezésben sok minden van benne. Például: légy velem, állj mellettem, légy számomra… De ki és mi? A 31. zsoltár 3–4. verse szerint: Légy erős kősziklám, erős váram, segíts rajtam! Te vagy az én sziklaváram! Ki a Te Kősziklád, sziklavárad? Lábad alatt, szívedben és sorsod fölött?
Létkikötő – létbiztonság örök vagyokja – vagy sajkasorsok?
Megdöbbentő tényre figyelmeztet minket R. Safranski német kortárs filozófus, aki a gonoszról írt eszmefuttatásaiban így fogalmaz valósághűen, ezért radikálisan:
minden rossznak a forrása az, hogy az emberek elszakadtak Istentől, Aki felettünk, bennünk, előttünk és mögöttünk van.
Örök, minden nemzedéknek VAN-jaként. Ószövetségi megfogalmazással: Vagyok, aki vagyok (2Mózes 3,14).
Lehet így is fordítani: Leszek, aki vagyok – mert Őbenne nincs változás, sem változásnak még csak árnyéka sem. Ebben a VAGYOK-ban, Istenben van erős várunk, sziklavárunk. Hitük és reménységük horgonyát Őbelé vetette Izrael népe és az egyház népe, s vetjük mi is. Ezért éltek, élnek, élünk, s túlélünk. Valóban Ő az, Akinél lehorgonyzunk létkikötőnk, létbiztonságunk VAGYOK-jaként? Őt hívjuk, amikor így gondolkodunk és keressük a hiteles, megbízható támaszt: Légy velem, légy nekem…? Vagy emberek szél hányta, horgonytalan sajkasorsára próbáljuk bízni magunkat?
Transzcendencia-árulás – hulladék-létezés?
Az említett német istenbölcselő kortársunk így fogalmaz tovább: a legnagyobb bűnt azzal követi el az emberiség és az egyes ember, hogy újra és újra beleesik a transzcendencia-árulásba, a fölöttes emberszerető hatalom, Isten elárulásába.
A bűn az, ha a magasságok elől, az isteni fenn, a fölöttünk lévő, az állandó transzcendens való, de ekként is totaliter esto mihi, teljességgel értünk lévő VAGYOK-tól megpróbálunk saját önhatalmunkba, kizárólagos önkormányzásunkba átugrani.
Ez a salto mortale valóban mortális, halálos. Hiszen az Istentől történő elrugaszkodás még nem tesz naggyá, legkevésbé nagykorúan emberivé, emberségessé.
Éppen fordítva! Akkor zuhan igen mélyre minden tekintetben az ember, akkor lesz kiskorú, gonoszkodó bűnössé, törpévé, amikor elrugaszkodik Istentől. Ennek következtében elrugaszkodik az embertársaitól is, elidegenedik testvérétől, rokonától, embertársától, családjától, hazájától… s végdrámaként önmagától is.
A német szóhasználattal az ilyen ember „Abfall-ember”, lehulló, elhulló ember. Bármily rettentő leírni, de a valóság, a VAGYOK nélküli homo-létezés a NINCSBEN, a SEMMIBEN LÉTEZÉS. Mennyi hulladék-létezés, Istentől leszakadt, nem tőle elhullajtott, hanem önszántukból bekövetkezett, elkövetett önhullajtás, hulladéklét tornyosul az égre a történelem során, vagy éppen napjainkban. Schelling történetfilozófus nem véletlenül írta meg az emberiség transzcendenciaárulásaink a történetét. Abszolút nem véletlen, hogy az Istenről önként lehulló embertömegek az ateizmusban, a cinizmusban mint fáról a földre hulló gyümölcsök, bomlásnak indulnak, és bomlasztanak.
Belénk ölelt istenközösség – létre vonzó megtartó Jézus-meleg
Ha csak jótékonyan valaki fel nem szedi őket. Az Istenről önként, szabadon lehulló emberiséget a hulladéklét, a megsemmisülés és elszemetelődés süllyedéséből Jézus Krisztus jött felfogni. Mindannyiunkat. Méltóságot adva még hulló, hulladéklétezésünknek is.
A hit, a remény, a szeretet felrangosító hatalmát kölcsönözve nekünk.
És belénk ölelni valami olyan közösséget, felfele vonzó erőt, égi mágnest, Szentlelket, Aki megakadályoz a végzetes elhullástól, s visszavonz az igazi lét, az istenlét ragyogásába, tiszta horizontja felé. Einstein, aki hagyományosan nem volt vallásos, de lelkében minden hagyományon felül élt az Isten-gyökérzet ábrahámi hite, egyszer ezt írta: Az embereket ki kell szabadítani önmaguk zárványlétéből, önzésük páncélburka alól. Különben a zárványlétben elpusztulnak. A magány sorvasztó némaságából, szótlanságából, érzelemsivatagából.
Embermagány a jóság árvaságával?
A zárványlétből, a hulladékveszedelemből van szabadítás! Az Ige s a mai Esto mihi, állj mellém, Uram vasárnap lényege szerint úgy, ahogyan ezt maga Jézus is tette. Bár nem fenyegette Isten-magány, de embermagány igen, hogy emberként végzetesen magára marad. A jóság árvaságával.
Ezért Lukács 18,31 szerint: maga mellé vette a tizenkettőt.
A magányossá válás, végzetes elszigetelődés ellenpáncélja, hatékony ellenmódszere a közösség.
Ketten vagy hárman, vagy még többen, akik közösséget alkotnak egymással: hitközösséget, célközösséget, úton lévők közösségét, családi közösséget, mert VALAKI, valami közös kovász köti egybe őket. Ahogyan Jézust a tanítványaival.
Neki megvolt az Isten-közössége, feje és földi sorsa fölött mennyei Kőszikla volt az Örök Vagyok, de a transzcendens örök szövetség (kontra emberi transzcendenciaárulás) mellett szüksége volt a 12-es szövetségre, kötelékre. Kötelékrepüléshez társak, közös hitek, közös értékek, közös célok kellenek.
Csak így tudunk együtt húzni, szárnyalni, repülni. Családunk? Társunk, férjünk, feleségünk? Lelkésztársunk? Elöljárónk? Kivel tudunk transzcendenciaszövetségre, kötelékrepülésre, többszereplős, igazi közösségre jutni? S kinek, kiknek tudunk ilyen szövetséges társai lenni, maradni?!
Esto mihi – légy nekem, légy velem, maradj velem erősségem, sziklaváram, Uram! Őrizz meg az istenárulás legtitkosabb, legenyhébb gondolatfutamától is. Ne engedd, hogy útközben eltaposott, lehullott gyümölcsként múljak el. Emelj engem is, minket, népedet, mai tanítványaidat égi istentávlatok és földi, megtartó szövetségesek éltető testvéri közössége felé. Estomihi!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
