Sokan, sokszor kapacitáltak, írjam meg a véleményemet Bugár Béláról. Eddig ellenálltam, mert érdekes történet a miénk: Bugár a kettőnk kapcsolatára mindig személyes szempontból tekintett, én viszont mindig igyekeztem elkerülni ezt a fajta hozzáállást, és a szlovákiai magyar közösség érdekei felől próbáltam közelíteni mindenkihez – hozzá is.
Az általánosan megfogalmazott elvárásokat mindenkivel szemben igyekeztem érvényesíteni, saját magammal szemben is. Béla ezt sokszor nem bírta ki, az árulása után főleg nem:
2010 és 2012 között négy alkalommal adott bíróságra azért, mert nyilvánosan elmondtam a véleményem róla és a Most-Hídról, mind a négy alkalommal elvesztette a pert.
Ismerem annyira, hogy felelősséggel állítsam: túlmozgásos személyiség, aki nem bírja ki, hogy ne ő legyen a középpontban, s mindenki ne őt dicsérje.
Bármilyen kanyart is vesz az életben, elvárja, hogy az emberek tapsoljanak neki – s én sajnálattal kell, hogy kimondjam: megette a lelkét az önimádat, a pénz és azok a társak, akik rácsimpaszkodva, kiszolgálva őt – de mellette főleg a saját pecsenyéjüket sütögetve – teljesen deformálták az önértékelését és a világlátását.
Az kétségtelen, hogy mindannyiunk közül ő tudott a legjobban alkalmazkodni a zuhanó szlovákiai közélethez. A probléma abban van, hogy népszerűsége okán húzta magával lefelé a felvidéki magyar valóságot is.
Azt hiszem, hogy a 2019-es, 20-as és 23-as pofonok után ma Bugár Béla egy csalódott, boldogtalan ember, aki úgy gondolja, a hálátlan felvidéki magyarság elfordult tőle. Pedig látnia kellene, hogy ő lehetetlenítette el magát teljesen, ő került egyre távolabb attól a szimpatikus, néha szellemes, szlovákul magyar akcentussal beszélő kilencvenes évekbeli énjétől, akit tisztelni lehetett – s a szlovákiai magyarság többségének ítélőképessége maradt egészséges.
A 2023 tavaszán történt újabb hitszegésük története egyébként azt is bizonyítja, hogy már korábbi hidas párttársai is helytelenítik bizonyos döntéseit: már a Most-Híd minden tagja sem követi vakon, sokan nem mentek el a Szövetségből. Szeretném ezen a ponton nyilvánvalóvá tenni, hogy ismét és megint csak a hazudozás a munkamódszerük, ez a legfőbb gond, s ez nagyon lehangoló. 2009-ben azért mentek el, mert a Csáky ilyen vagy olyan politikát folytatott. Meg a Duray… Hangsúlyozom, a Csáky nem hagyta őket lopni, ez volt az igazi baj. Bugárnak ráadásul az is, hogy nem ő volt a góré.
A szegény felvidéki magyarok egy része el is hitte ezt a mesét, főleg, hogy a mögöttük álló média ezt kellő frekvenciával ismételgette.
2023-ban nincs a pártban Csáky, sem Duray – akkor kellett találni másokat okként…
Mindig mindenki hibás lehet, csak ők nem.
Ismétlem, nem akartam ez ügyben megnyilvánulni. Mint 2007-ben a leváltása után, lehetőséget akartam neki adni a csendes elvonulásra. Ezért védtem őt meg 2007 tavaszán Duray Miklós és mások támadásaival szemben is, úgy gondoltam, hogy a belső problémáinkat nem veszekedéssel, hanem politikai tettekkel kell megoldanunk. S miután az MKP kongresszusa 2007 márciusában leváltotta őt az elnöki posztról és engem választott meg helyette, attól a pillanattól kezdve már az én felelősségem volt, hogy az MKP-ból kiirtsam azt a korrupcióval fertőzött üzleti szellemet, amely őt a rossz útra terelte, s a pártot visszahozzam az elvszerű magyar platformra.
Az MKP tiszta is maradt a vezetésem alatt, de a gazdag háttéremberek és az őket kiszolgáló újságírókból és volt MKP-s politikusokból álló gárda fellázadt és Most-Híd néven új pártot alapított, amelynek lételeme a hazudozás és a politikai üzletelés volt.
Ekkor már keményen szembe kellett menni velük – ismét csak nem személyes indíttatásból, hanem a szlovákiai magyar közélet tisztasága és szavahihetősége, valamint a közösség jövőbeli esélyei miatt.
A 2018-as újságíró-gyilkosság utáni hidas viselkedés pontosan megmutatta, hogy számukra miről szólt a történet: a pénzcsatornák minél további uralásáról. Ezért maradtak bent a velejéig romlott kormánykoalícióban akkor is, amikor már minden értelmes ember számára világos volt, hogy az vállalhatatlan.
A felvidéki legfőbb hatalom, a választópolgár el is mondta erről a véleményét: 2019-ben, a köztársaságielnök-választáson Bugár egyedüli magyar jelölt maradt. Ő 15-18 százalékos eredményt jósolt magának, én ennek a felét. 3 százalékot sem kapott, s ez figyelmeztető jel kellett volna, hogy legyen.
Vakok és süketek maradtak, arrogáns módon akarták kicselezni az MKP-t a 2020-as parlamenti választás alkalmával is.
Őfelsége, a választópolgár ott még keményebb véleményt mondott: a Most-Híd egy hármas koalíció részeként 2 százalékot sem kapott. Egyértelműen elmondható volt, hogy a két ideológia – a nemzeti, elvi alapú, illetve az üzleti, vegyespárti alapú – közül az utóbbi végzetes vereséget szenvedett.
Ilyenkor az lenne a legokosabb, ha önvizsgálatot tartana az ember, s csendben visszasorolna az övéi közé. Nem ez történt: megcsináltak egy hamis pártegyesítést úgy, hogy azt az elejétől fogva belülről fúrták, szemébe hazudtak a köznek és párt-társaiknak is, sok ember előtt teljesen hiteltelenné téve a politizálás egészét. Ez a legnagyobb bűnük: egy védharcokat folytató kisebbségi közösség belső támpontjait errodálták ezzel s korábbi, 2009 és 2020 közötti tevékenységükkel is (lásd: nem fontos a tanító, orvos stb. nemzetisége).
Bizony, ki kell mondanom 2023-ban: Bugár és társai hazudozásaikkal több kárt okoztak a szlovákiai magyar közösségnek, mint Mečiar, Slota és a Matica csapatai együttvéve. Belülről bomlasztották a közösséget.
Ismétlem, nem akartam én már ezzel a témával foglalkozni, úgy gondoltam, a dilettáns módon végrehajtott pártegyesítésnek is meg kell adni az esélyt. Nem akartam azok közé besorolni, akik rossz kuvik módjára növelik az emberekben a félelmeket és a bizonytalanságot. Mivel azonban most, a 2023-as választási kampány előtt a Bugárhoz hű hidasok meglépték azt az érthetetlen, politikai prostitúcióra emlékeztető lépést, amely minden jóindulatú magyart felháborított, s maga Bugár is sokadszori fogadkozása ellenére ismét visszavánszorgott a politikai porondra, úgy gondolom, mégiscsak kötelességem megfogalmazni a véleményemet a közösség számára is.
A lelkiismereti tisztaság kényszere az, amely a nyilvános gondolkodás szükségességét felveti, mert a Bugár-jelenség két dolgot nyilvánvalóvá tesz.
Az első: miért csúszott félre sok vonatkozásban a rendszerváltás az ilyen, csak a saját- és csoportérdekeiket látó személyek tevékenysége következtében, s a második: miért zuhan a felvidéki magyarság közösségi összetartó ereje annak ellenére, hogy vagyunk néhányan, akik néhány évtizednyi munkát belefektettünk a közösség megmaradásáért való ténykedésbe.
Az is világos számomra, hogy az ilyen jellegű szembenézés nem könnyű olvasmány.
Bugár Béla kétségkívül fontos személyisége volt a szlovákiai magyar közéletnek az elmúlt 30 évben, ezért a személyes felelőssége is kiemelten fontos a felvidéki magyar közösség sorsát illetően.
Mivel jól ismerem nárcisztikus-gyerekes személyiségét, mindjárt gondolatmenetünk elején le kell szögezni, hogy a tevékenységét illető elemzés nem személyes dicséret vagy kritika kérdése, hanem szándékom szerint objektív értékelése a felvidéki magyar politikum 1990 és 2023 közötti alakulásának. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy a képben mindannyian törvényszerűen megjelenünk, akik az elmúlt 33 évben politikai szerepet vállaltunk.
Bugárral 1990 márciusában találkoztunk először, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom alakuló közgyűlésén, Pozsonyban.
Fiatal volt, ismeretlen, de elkötelezett, szimpatikus. Az MKDM elnökségi tagjává vált, s az MKDM de facto akkori vezetőjének, Püspöki Nagy Péternek a sofőrjévé.
1991-ben nyilvánvalóvá vált, hogy egy parlamenti párt – különösen olyan közegben, amikor megindult Csehszlovákia eróziója – nem működhet olyan módon, ahogy azt Püspöki Nagy Péter szerette volna: havonta egyszer összejön az elnökség, Péter megmondja, hogy mit kell tenni, majd visszamegy Budapestre, s a párt és a parlamenti képviselők csendben szavazgassanak az instrukciók szerint, nyilatkozgatni sem igen kell. Nos, az MKDM-ben többen fellázadtak Püspöki Nagy Péter – úgymond – diktatúrája ellen.
Csúnya időszak következett, amikor prágai parlamenti képviselőket zártak ki a mozgalomból megkérdőjelezhető módon, s a konfliktus végén (ismét csak megkérdőjelezhető módon) leváltották a mozgalom elnökét is, Janics Kálmánt, s a helyére Bugár Bélát tették.
Püspöki úgy gondolta, hogy Bugár majd mindenben engedelmeskedni fog a parancsainak – ám nemsokára őt magát, Püspöki Nagy Pétert is menesztették a főtanácsadói posztról, s így a legnagyobb tagsággal rendelkező szlovákiai magyar politikai szervezetben hatalmi vákuum és komoly elbizonytalanodás következett be. (A részleteket lásd a Büszkeség és harag című kötetemben.)
Általános vélekedés szerint komoly dilettantizmus jellemezte ekkoriban az MKDM tevékenységét. Megjegyzem, magam nem voltam akkor még az MKDM elnökségének tagja, parlamenti képviselőként (és Janics Kálmán megbízásából kvázi parlamenti frakcióvezetőként) próbáltam nyilatkozgatni, menteni a helyzetet, de az az igazság, hogy szégyelltem, ami történik a pártomban.
Bugár Prágában volt, ahol ketten maradtak „hű MKDM-esek” egy kollégájával, a többieket kizárták a pártból, mert együttműködtek az Együttélés képviselőivel.
Duray a belső hatalmát szerette volna megerősíteni, Bugár súlytalan volt, az FMK pedig kvázi kormánytagként próbált megcsinálni ezt-azt (és próbálta lejáratni erős magyar riválisát, az Együttélést).
Így nézett ki a szlovákiai magyar politikum 1991-92-ben, amikor hullott szét Csehszlovákia és a folyamat azt kívánta volna, hogy a felvidéki magyar képviselet is valamilyen cselekvési tervet dolgozzon ki jövőjének megalapozására az önállósodó Szlovákiában.
Az 1992-es választások alkalmával ráadásul az MKDM-Együttélés koalíció és az akkorra már MPP nevet felvevő FMK egymás ellen feszültek, a pártvezetők egyszerűen nem beszéltek egymással. Ilyen körülmények között határoztam el, hogy barátaimmal megszervezzük a Lévai Találkozók címen elhíresült politikai fórumot, amely kimozdította a pártokat ebből a lehetetlen helyzetből.
Duray szarvashibát követett el 1992-ben, a szövetségi parlamentbe jelöltette magát, amely kisvártatva megszűnt. Ebben a helyzetben a média (a szlovák média nagy része, az Új Szó és a magyarországi liberális média) hozzáfogott a légüres tér átrendezéséhez: a politikai helyzet és több szlovák és szlovákiai magyar politikus is asszisztált ehhez (bizony hidegháborús viszony volt az MPP és a másik két párt között). Elképzelhető, hogy egyéb sugallat is volt a folyamat mögött (szlovák nemzetpolitikai, titkosszolgálati, zsarolási…): leépíteni a magyar nemzeti vonalat és felépíteni az új, a szlovákokhoz lojális magyar politikus prototípusát.
Bugár jelentette a lojalitást, aki a szlovák közszolgálati televízió egyik szilveszteri műsorában azt is vállalta, hogy echte szlovák népviseletben egy kvázi Juro Jánošíkot személyesítsen meg egy szlovák tánccal.
Félreértés ne essék, ilyet akár lehet csinálni konszolidált időkben, ha az állam valóban pozitív politikát folytat a kisebbségei irányában – s esetleg a televízió mellé tehet egy szlovák politikus-személyiséget is mondjuk Rózsa Sándor jelmezben, hogy kiegyensúlyozott legyen a kép. Erről azonban szó sem volt, az üzenet nem a megbékélés volt, hanem az, hogy az egyre inkább nacionalizálódó Szlovákiában a magyarok feltételek nélkül elfogadják az identitásukról való szlovák elképzeléseket.
Nos, így történt, hogy 1998-ra Bugár lett a legnépszerűbb szlovákiai magyar politikus, akit több szlovák nemzetiségű polgár is elfogadott és az „on je náš” – ő a miénk, ő a „jó magyar” címkével illetett.
Ebben az időszakban nagyon jó volt a viszony köztem és közötte, az az igazság, hogy mi az MKDM-ben is örültünk annak, hogy a párt népszerűsége a 7-8 százalékot is eléri, szemben az Együttélés 2-3 százalékával és az MPP 1-2 százalékával.
A szellemi potenciál azonban kétségkívül a két utóbbi pártnál volt, a problémát csak az jelentette, hogy az MPP liberális légvárakat kergetett, az Együttélés pedig olvashatatlan volt, kivárt.
A mečiari korszak durvaságai azonban egyre közelebb nyomtak minket egymáshoz, ez vezetett az 1998-as pártegyesítéshez.
Bugár, személyiségét illetően, kétségkívül fejlődött ebben az időszakban, bévül, a párton belül sokat köszönhetett Bárdos Gyulának, a párt szóvivőjének, kívül pedig annak, hogy jó mediátornak bizonyult. Azt a legkomolyabb támogatói is elismerik, hogy Béla nem intellektuális típus, nagyon befolyásolható (az MKDM-en belül többen azzal játszottak, hogy kitalálják, kivel beszélt utoljára – annak alapján, amiket mondott).
1998 előtt ez főleg abban nyilvánult meg, hogy – Duraytól eltérően – ismert volt az újságírók iránti nyitottságáról. Az egyikükkel leült, beszélgetett, majd másnap visszamondta azt, amit hallott, egy másiknak. Így kialakult egy kép, hogy „ez a Bugár ugyanazt mondja, amit mi, kvázi ugyanúgy gondolkodik, mint mi”.
Az újságírók többsége így komolyan támogatta – támogatja őt a mai napig, ez volt az alapja a népszerűségének. Kétségkívül van érzéke celebre is játszani, annak minden – pozitív és negatív – attribútumával együtt. A szlovákiai magyarok nagy részében ráadásul van egy érdekes „speciális Stockholm-komplexus”: ha a szlovák média, illetve azok a szlovákok, akikkel a napi életben érintkeznek, dicsérnek egy magyart, akkor ők is elfogadják őt pozitív vezető személyiségként – függetlenül attól, hogy az illető egyébként mennyire értékes vezető.
Ebben az időszakban alakult ki Bugárnál fokozatosan két torzulás: a kritika nélküli önimádat – amire környezetéből néhányan rá is játszanak, s ez egy túlmozgásos személynél különösen veszélyes -, illetve az arrogancia.
Emiatt Bugár 1998-ra elvesztette többségét az MKDM-ben, a pártegyesítéskor azért tudott győzni néhány szavazattal, mert az Együttélés többsége és Duray Miklós mögéje állt (részletek a Büszkeség és harag c. kiadványomban). Bugár pedig egyre inkább egy celebbé vált, egyre olvashatatlanabb lett és egyre több ürességet mutatott fel a saját belsejéből.
Duray később bevallotta, hogy azt gondolta, egy önállótlan Bugárt könnyebb lesz manipulálni, mint egy sokszor túlzottan öntörvényű Csákyt – s nagyon dühös volt pár hónap múltán, amikor rájött, hogy Bugárt átvették a liberálisok (a kalligramos Szigeti László hivatalosan is a tanácsadója lett, könyvet is írt róla).
Bugárt tehát a liberális csapat (Sziget László, Hunčík Péter …) lízingelte 1999-től, akkortól fordult el Bugár fokozatosan a nemzeti gondolattól, s kezdett furcsa liberális ízű kijelentéseket tenni.
Akkor kezdte el magát a szlovák-magyar kiegyezés élharcosának is tekinteni, akinek a szlovákság szimpátiája fontosabb, mint a felvidéki magyarság sorsa. Ismét csak visszacsapott a félműveltség átka, amely fokozta a befolyásolhatóság veszélyeit.
Fontos fejlemény volt a folyamatban, hogy közben bekerültünk a kormányba, s mint ilyenkor mindig, a párt vezető személyiségeit megkörnyékezik mindenféle emberek.
Bugárral is ez történt, az MKP gazdasági háttere (Világi Oszkár, Gyurovszky László, Czucz István …) egyre nagyobb teret kapott, amely odáig fajult, hogy 2005-ben néhány emberünket a földalapnál lecsuktak korrupció miatt a nagyszombati megyében, ráadásul Simon miniszter machinációival szemben is egyre több információ látott napvilágot a sajtóban (részletek A penge élén c. könyvemben, illetve a Magyar Gorilla című elemzésben).
A 2006-os parlamenti választás után Világi Oszkár és Gyurovszky László a Smertől kapott információk alapján ultimátumot adott a Smernek, hogy az MKP nem lép velük koalícióra, ha a párt nem kapja meg a közlekedési minisztériumot, s vele együtt a legnagyobb fekete pénzmosodát, az autópálya-építést.
Érti ezt a kedves olvasó? Az MKP politikusai kiállnak a választási kampányban az emberek elé, személyükben is prezentálják a párt programját, majd a választás után egy jó eredmény birtokában a párt mögötti gazdasági lobbi emberei akarják megmondani, milyen feltételek mellett léphet be a párt egy kormányba és milyenek mellett nem.
Ide jutott az MKP Bugár vezetése alatt!
A Plus 7 dní című szlovák hetilap légi fotókat közölt három hatalmas haciendáról Somorján, a Pomlé utcában, amelyek egymás mellé épültek, s amelyekben az újság szerint a Most-Híd egyik pénztárosának tartott Czucz István, illetve a földalap volt vezetője, Hideghéty Ferenc lakik. A harmadik az újság és a somorjaiak szerint Bugárnak van fenntartva, aki egyelőre óvatoskodik, nem költözött be.
Rá egyébként is jellemző az óvatoskodás, soha nem vállalt olyan kormányzati funkciót, ahol komolyan meg kellett volna mutatnia, mit tud, mindig megbújt a háttérben.
A bizalomvesztés az MKP-n belül azonban már 2005-ben beindult ellene, s ez vezetett fokozatosan 2007-es bukásához.
Sokan azt mondták akkor, hogy Bugár megsértődött a döntés miatt. Ebben van igazság, ő mindig is a személyén keresztül nézte a történéseket, s elvárta, hogy az MKP, később a Most-Híd, illetve a szlovákiai magyarság elfogadja minden kacskaringóját a lépéseinek. De az a kérdés is felmerül a 2009 utáni történések kapcsán (főleg a 2016-os kormányba lépés, majd a 2018-as kormányban maradás, illetve a 2023-as Szövetség-szétverés fényében), hogy mennyire szabad ember Bugár Béla.
2007 után kezdett el vállalkozni, s az ilyesmi mindig életveszélyes egy politikusnál, mert a pénzügyein keresztül zsarolhatóvá válhat. „Jellemének” igazi voltát mutatták azok a hazug vádak is, amelyekkel hidas vezérként volt pártját, az MKP-t illette.
Külön fejezetet érdemelne Bugár üzletemberi tevékenysége – de nekem ehhez nincs gyomrom, ezt egy oknyomozó újságíró dolgozhatná fel. Mindenesetre nem jó, ha egy politikus keveri a politikai tevékenységét az üzleti tevékenységgel, s ez egy kisebbségi politikus esetében különösen veszélyes lehet, a politikus könnyen csúszhat olyan pályára, ahol megzsarolhatják őt.
Bugárról is többen mondták, írták, hogy olyan barteregyezségekre is hajlandó, ahol a mérleg egyik nyelvében a szlovákiai magyarság jogai is ott vannak.
Mindenesetre érdekes, hogy kastélytulajdonosként is megjelenik, Nagyszarván egy szociális otthon kötődik hozzá egy felújított kastélyban, s érdekes, hogy épp akkor kapott Robert Fico első kormányától (pontosabban Tomanová miniszterasszonytól) komoly támogatást a vállalkozására 2009-ben, amikor a Most-Hidat létrehozták.
Ilyen vonatkozásban kiemelten érdekesek Ján Slota 2010 tavaszán nyilvánosan elmondott mondatai, amelyek szerint „mindenki tudja, hogy a Most-Hidat a Smer hozta létre az MKP gyöngítésére”.
Bugárral kapcsolatban megjelentek hírek komolyabb föld- és erdőtulajdonokról is, s érdekes az a sajtóban nagy pályát futott információ is, amely szerint előre ismerte az R7-es gyorsforgalmi út nyomvonalát, sok embertől felvásárolt ott földeket, majd azokat többszörös áron továbbadta az államnak.
Aki a parlament alelnökeként, pártelnökként ilyesmire képes, arról joggal feltételezhetnek az emberek még nagyobb hamisságokat is.
Sokak számára nagyon visszatetsző volt Robert Kaliňákkal való jó viszonya is: ellenzéki parlamenti képviselő volt, amikor Kaliňákkal sorra tűzoltóautókat és egyéb felszereléseket adtak át magyarlakta vidéken is akkor, amikor a magyar közösség késélen volt a két Roberttel, Kaliňákkal és Ficoval a dunaszerdahelyi szurkolóverés és a Malina Hedvig-ügy miatt.
Én megtisztítottam az MKP-t a korrupció gyanújától, bár nekem is felajánlották a gazdasági fiúk, hogy támogatni fognak, ha az ő szekereik haladhatnak tovább.
Én erre nemet mondtam (és hangsúlyozom, hogy amit itt leírtam, azt nem másoktól hallottam, hanem magam is megéltem). Ilyen vonatkozásban érdekes azt is látni, mennyire védik a hidasokat (volt hidasokat) a háttérből is valakik amiatt, nehogy kibukkanjon rájuk valamilyen nagyobb korrupciós ügy.
Többek szerint hagyják lopni az arra hajlamos magyar vezetők egy részét, az újságírók egy része is igyekszik félrenézni ilyenkor, hogy azután a markukban tarthassák őket, hogy azok kiszolgáltatottakká és zsarolhatókká váljanak.
A Bugár-csapat, a gazdasági lobbi és a hozzájuk kötődő újságírók (nézzék csak meg, 2010 után mennyi magyar újságíró került kormányzati posztokra az Új Szóból és a Pátria Rádióból) tehát nem fogadták el az MKP kongresszusának legitim döntését, Most-Híd néven egy új konzorciumot hoztak létre, amelynek három pillére volt: gazdasági emberek, politikusok és az őket fedező újságírók.
A szlovák-magyar megbékélés persze szép eszme és tetszetős politikai termék, de látni kell, hogy a kulcsa a többségi nemzet kezében van: ha a szlovákok nem lépnek ez ügyben, a kisebbségek megfeszülhetnek, abból nem lesz kiegyezés.
Ez volt a hibája a Surján László által kezdeményezett Charta XXI. mozgalomnak is: magyarországi magyarokkal az egyik oldalon, illetve szlovákiai, romániai, szerbiai magyarokkal a másikon íratott alá petíciót a magyar-szlovák, magyar-román, magyar-szerb kiegyezésről, úgy, hogy a szlovákok, a románok, a szerbek nem, vagy alig tudtak a kezdeményezésről. Megkérdezem: nem önbecsapás ez?
Bugárék esetében meglátásom szerint rosszabb a helyzet: nem tudom eldönteni, naivitás volt-e sokak részéről, hogy elfogadták a lózungot, amely szerint a Most-Híd párt a szlovák-magyar megbékélés pártja, vagy sima cinkosság, hiszen sok polgármester és helyi vállalkozó is „benne volt a buliban”.
Támogatták a központ politikáját, segítettek eladni a pártot az emberek előtt, s a paraván mögött pedig keményen saját zsebre dolgoztak – mint azt később a 2016-2020 közötti időszak kristálytisztán megmutatta.
Politikai vállalkozók ügyes, de gátlástalan (és erkölcstelen) szövetsége, amely a magyar érdekvédelem helyett uralni akarta a terepet. Sok szlováknak csak azután nyílt ki a szeme, hogy látták, miről szól igazában ez az út: egyre többen fordultak el tőlük, az egyik legjelentősebb szlovák publicista, Štefan Hríb például élete egyik legnagyobb tévedésének nevezte, hogy 2010-ben támogatta őket. 2018-ban sem volt könnyű látni senkinek, hogy Bugárt a kormánnyal szembeni tüntetéseken kígyónak ábrázolják a transzparenseken, s akkor már szlovákok is árulónak, komoly jellemhiánytól sújtott embernek aposztrofálták.
(Amíg csak a magyarokat verte át, addig jó volt. Amikor már ugyanezt tette a szlovákokkal is, akkor már elfordultak tőle.)
Ám ami a legnagyobb bűnük, az az, hogy egy komoly utóharcokat folytató kisebbségi közösséget szellemileg hátba támadtak. Amíg kis falvakban az ott élő pedagógusok és magyar helyi vezetők küzdelmet folytatnak minden új tanulóért a magyar óvodába és iskolába, s minden magyarért, akit meg akarnak menteni az asszimilációtól, addig a szlovákiai magyar értelmiség egy része könyörtelenül csak saját zsebre játszva 2009-ben azzal a maszlaggal jött elő, hogy mindegy, milyen a tanító, orvos stb. nemzetisége. Ez bizony komoly árulás, s az a legszomorúbb, hogy ezt magyar tömegek fogadták el Szlovákiában, ráadásul 2010-12 tájékán úgy tűnt, ez lesz a győztes ideológia tájainkon.
Hála Istennek, nem így lett – de látható, hogy a közösség szellemileg szétzilálódott, rossz karban van. S ezen a ponton senki nem menekülhet a felelősség rá eső része elől.
Bugár ma – pénztárcáját tekintve – gazdag ember. Ám a politikusi terhet senki nem veheti le a válláról: pályafutása során elkerülhetetlenül eljutott arra a kereszteződésre, amelyre minden kisebbségi vezető törvényszerűen eljut egyszer.
Ahol döntenie kell, saját közösségének érdekeit fogja-e szolgálni, s ezzel támadásoknak, lejáratásnak teszi ki magát és komoly napi küzdelmeket kell felvállalnia – vagy pedig rátér a napsugaras útra, ahol sokszor dicséret, támogatás, hamis elismerés, anyagi lehetőségek és mediális-politikai védelem várja, ám ennek az az ára, hogy menthetetlenül egy bábbá, egy gólemmé válik, akinek sok esetben közössége érdekei ellen kell fellépnie (lásd pl. Klaus Johannis Romániában).
Saját személyes karrierje érdekében kész mindent feláldozni, az egója fontosabb, mint közössége érdeke.
Ha kellően buta, akkor még azt sem veszi észre, mennyire káros, amit csinál – sőt, esetenként büszke is rá.
Bugár napjainkban amellett kampányol, hogy a szlovákiai magyar választók dobjanak el fél százaléknyi szavazatot a Kékek-Most-Hídra szavazva, éppen annyit, amennyire az egyedüli magyar listának, a Szövetségnek égető szüksége lenne.
Ezért vár elismerést valakitől?
Kár érte.
(Csáky Pál FB)
