Valóban az abszurdumok korát éljük. Abszurd, hogy a globális felmelegedés valóságos izzó pokollá tette Földünk egyes részeit, az 52,1 Celsius fokos kaliforniai meleggel, s a szinte állandó 40 fokokkal sok helyen. Abszurd, hogy a muzulmán mekkai zarándoklaton ezrek vesztik életüket. Abszurd, hogy az erdőtüzek már Athént és más, összemberiségnyi kulturális örökséget is fenyegetnek. Abszurd, hogy Európában a bevándorlási hullámmal összefüggésben nő a terrorfenyegetettség, sőt már vannak körök, amelyek a kalifátus kikiáltásáról szőnek terveket Németországban és másutt. Abszurd, hogy a fiatalok, iskolások között egyre hajmeresztőbb formái jelennek meg az ön- és társas agressziónak. És újra fellángol az öreg kontinensen az antiszemitizmus is.
Földi életem 76 éve alatt annyi változás söpört végig öreg kontinensünkön, meg a lelkeken, hogy joggal lehet feltenni a kérdést: Mivé lettél, Európa? Mivé tettek, Európa?
Pozitív abszurdumok kora – egyháztani furcsasággal, vatikáni dokumentummal
Ebben az abszurditásáradatban sajátos képlet Európa egyre fokozódó arculatvesztése, keresztyén-kulturális (hogy ne mondjam: zsidó-keresztyén) identitásának fokozódó válsága, meggyengülése.
Ebben az identitásvesztésben nem az Úristen a vesztes, még csak nem is oka ennek, hanem mindenképpen az európai keresztyénség az ok és a vesztes is.
Miközben Latin-Amerikában, Távol-Keleten, Afrikában pontosan az ellenkezőjét tapasztaljuk. Kínában százmilliónál több a keresztyének száma, 20 év múlva már 1 milliárddal számolnak. Afrikában főként a karizmatikus mozgalmak hatására már 900 millió Jézus-követő van. A zöld Dél-Amerika pedig hagyományos katolikus kontinensnek számít, bár ott is erőteljesen jönnek fel a protestánsok.
A vallási és keresztyén statisztikai robbanásmutatók pozitív abszurdumai között jelent meg a Vatikánban június 13-án az a tanulmánykötet, amely 130 oldalon foglalkozik a pápai primátussal, Róma püspökének jövőbeli szerepével a majdan „újraegyesült egyházban”.
Ennek pontos címe: „Róma püspöke: Primátus és szinodalitás az ökumenikus párbeszédben és válaszok az Út UnumSint enciklikára”.
Benne felsejlik az az egyházkép, amelyben Róma püspökét, Szent Péter utódát, Jézus Krisztus földi helytartóját, az egyházak újraegyesítőjét, 1870 óta a csalatkozhatatlanság dogmájával is szellemileg körülbástyázott egyházfőt nem kevesebb küldetéssel ruházná fel a dokumentum, mint hogy majd az újraegyesülő egyházban minden keresztyén és püspök tiszteletbeli egyházfője legyen.
Erre a szakrális kívánságra vonatkozik némi malíciával és minden tiszteletem fenntartása közben is e derűs, testvéri humorral megfogalmazott fordulatom: ez pillanatnyilag ekleziológiai, egyháztani abszurdum. Remélem, Őszentsége Ferenc pápa tudós környezete, az alapos, további beható tanulmányozást mindenképpen megérdemlő és igénylő dokumentum szerzői, kivált a Dikasztérium a Keresztény Egység Előmozdításáért kúriai egység prefektusa, a svájci bíboros, dr. Kurt Koch és tudós főpapjai ezekből a sorokból nem a protestáns lelkész és a teológiai kutató protestálását, hanem éppen ellenkezőleg, a megfontolt, átgondolt, megértésre törekvő keresztyén igényét és igényességét fogják megérezni.
Annál is inkább, mivel olyan alapos, további megvitatásra igen alkalmas dokumentumról van szó, amelynek létrejöttében az ortodox világ és a protestáns világ véleménynyilvánítóinak teológiai érvei is feldolgozásra kerültek.
A kis, szelíd eklézsiai abszurdum kifejezéssel most a dokumentum részletes elemzésétől eltekintve, csak arra szeretnék utalni, hogy a protestáns és ortodox, illetve protestáns-katolikus felekezeti közösségek egyháztanai között vannak jelentős eltérések.
A reformáció maga és egyházai éppen a pápaság sajátos értelmezése és gyakorlatai miatt (bűnbocsátó cédulák pénzért árusítása, a pápai monopol-ekleziológiai lelki és tényleges, politikai befolyás elleni protestálás, és sok más miatt) „törték tovább a kenyeret”, az 1054-ben alapvetően beállott nyugat-keleti egyházszakadás következtében. Nyilvánvaló a dokumentum tanulmányozásából, hogy Rómának a mai napig fáj Konstantinápoly lelki és tényleges elvesztése, az egyházszakadás. Ezért amit a szinodalitás, az újraegyesülés érdekében meg lehet tenni, azt megteszi és meg is fogja tenni Róma püspöke és a vatikáni szellemi-lelki szinodális agytröszt.
A maguk szempontjából ez alapvető érdekük és teljességgel indokolt. Abszolút pozitív abszurditás.
Az anglikán egyház képviselője, Ian Ernest így fogalmazott: „A dokumentum új perspektívákat nyit az ökumenikus kapcsolatok előtt a primátus és a szinodalitás közti kapcsolat erősen vitatott kérdéseiben”.
Vannak persze szkeptikus hangok is. „Az egész dokumentum csalódást keltett” – nyilatkozta H.-J. Sander salzburgi teológiai professzor. Az, hogy a dokumentum felelőse nem a pápa, hanem Koch kardinális és hivatala, azt sugallja: a Vatikán a pápaság primátusa elé, fölé nem akarja helyezni az ökumenét.
A primátust nem lehet semmivel sem relativizálni. Mégis csak az tűnik a legfontosabbnak, ami a különböző felekezetekből korábban beérkezett javaslatokból kitűnik: „Az ökumenében a tulajdonképpen főszereplő maga a Szentlélek, s nem mi. Az Ő forgatókönyvét, a Szentlélek időzítését pedig senki sem ismerheti” – fogalmazott Kurt Koch kardinális. Ezt a nézetet, nevezetesen hogy az egyház egysége a Szentlélek ajándéka, a dokumentum azon része is megerősíti, ami A Primátus gyakorlása felé a 21. században címet viseli, ezzel az alcímmel: Unity, a gift of HolySpirit/Az egység a Szentlélek ajándéka.
A dokumentum fejezeteiről röviden
Az első fejezet címe: Ökumenikus reflexiók Róma püspökének szolgálatáról. Ebben az I. vatikáni zsinat tanításainak újraolvasását láthatjuk. Arról, hogy 1870-ben történt meg az egyházfő dogmatikai tévedhetetlenségének, csalatkozhatatlanságának a kimondása. A pápáról így: ő az egész keresztyén egyház legfőbb törvényhozója és ítélője. Az új értelmezést az jelenti, hogy az egyházat nem tekintik monarchiának, hanem közösségnek. A mai „kulturális és ökumenikus kontextushoz kell alkalmazkodjon az egyház”.
A második fejezet címe: Fundamentális teológiai kérdések. Világos különbségtétel történik itt Róma püspökének különféle felelősségi területei között. Római, helyi püspökségét még erőteljesebben kell gyakorolnia. Indoklás olvasható arról, hogy a pápa „Nyugat pátriárkájaként” bizonyos kérdésekben a keleti egyházakkal egy szinten áll, másokban viszont „az egység primátusát közösségben a nyugati és a keleti egyházakkal” megőrzi.
A harmadik fejezet címe: Az egység szolgálata az újraegyesült egyházban. Ez a katolikus egyház „alkotmányával” foglalkozik, amelynek iránya a szinodalitás előmozdítása, azaz a közös tanácsadás és a közös döntéshozatal. Mérlegelésre kerülnek a nemzeti és regionális püspöki konferenciák kompetenciái, az, hogy a jövő katolikus világszinódusában ezek milyen szerephez jutnak, a római Kúriával együtt.
A negyedik fejezet címe: Néhány gyakorlati javaslat. Tervbe veszi egy új, globális tanácskozó alkalom és szint lehetőségét a különféle felekezetek egyházi vezetőivel, ez erősíti a közösségüket egymással és kifelé is láthatóvá, érzékelhetővé teszi ezt.
Status confessionis helveticus – Református hitvallói helyzet egész életünkben
Nemrég megtisztelő levelet kaptam Ferenc pápa asszesszorától, mons. Roberto Campisi érsektől. Ebben kifejezi: „Ferenc pápa örömmel fogadta a Kereszttűzben és Léterő-Erőnlét című könyveket, és mély hálával köszöni kedves gesztusát. Őszentsége imádságában megemlékezik Önről, kívánja, hogy az Úr jelenléte örömmel és vigasztalással töltse el szívét. Emellett szívből küldi apostoli üdvözletét kedves családjának”. Ez már az új ekleziológiai értelmű, tiszteletbeli egyházfőnek a gesztusa lett volna? Csak az Úr tudja.
De hogy a Szentlélek mikorra időzíti és milyen formában az egyházak lelki újraegyesülését, illetve ennek előfeltételeként az egyházjogi, egyházszervezeti reformokat, az is az Ő titka.
Minket kötelez Kálvin János egyházrendje: a paritásos alapon működő presbiteri-lelkészi egymáshoz rendelés spirituális demokráciája. Meg a gyülekezeti és az önkormányzati vezetés szétválasztása, szemben mindenfajta ortodox cezaropapizmussal, a trón és oltár, az egyházi és a világi hatalom összefonódásával.
Az egyik legdrágább örökségünk, kincsünk, amit status confessionis helveticusnak, református hitvallási helyzetnek nevezhetünk egyházilag és egyénileg: az, hogy az egyház egyedüli Fejének a Megváltó Úr Jézust tekintjük, ahogyan Róla, az örök Főpapról az Újszövetség bizonyságot tesz. A gyülekezetek vezetője pedig a Szentlélek. Ez egyháztani identitásunk megőrzésének sziklaszilárd fundamentuma, mindenfajta ekleziális, egyháztani abszurditás nélkül.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
