A néni magányosan várta a karácsonyt. Ezt is, ahogy sok éve a korábbiakat is, amióta meghalt a férje. Gyermekük nem született, távolabbi rokonainak nem akart a terhére lenni, a rokoni kapcsolatok lassan feledésbe merültek. Nem volt hát kire várnia, szentestén korán elköltötte szerény vacsoráját, karácsonyfát rég nem díszített, azt is még a férje életében állított utoljára. Az ünnepre csak a piacon beszerzett fenyőágak emlékeztettek, melyeket vázába állítva néhány karácsonyfadísszel csinosított, ajándékot pedig nem volt kitől várnia.
Elmondott egy halk imát a férjéért, rég eltávozott szüleiért és azért a két alig megfogant, el is vesztett kisgyermekért, akiket nem sikerült világra hoznia. Majd bekapcsolta a tévét, de nem kötötte le a szinte minden évben ismétlődő karácsonyi filmek kínálata, így leoltotta lámpát és csendben figyelte a tömbház ötödik emeleti ablakából nyíló unalomig ismert kilátást.
Csomagokkal megrakott emberek érkeztek, mások távoztak, az alig lehullott, szinte rögtön elolvadt hó piszkos foltokat hagyott a gyepen, a szemközti ablakokban villódzó karácsonyi égősorok pedig inkább idegesítő, mint meghitt hangulatot árasztottak.
A házban lakók közül mindenki élte a saját életét, nem nagyon barátkoztak, érintkeztek a szomszédokkal, ő sem foglalkozott senkivel, a szívéhez közelebb csak a harmadik emeleten élő egyedülálló anyuka állt a kisfiával, akikkel ha a liftnél összetalálkozott, mindig kedvesen köszöntötték.
A fiatalasszony és kisfia kettesben készült a szeretet ünnepére. A gyerek apja már egy új házasságban él, a fia a legritkább esetben jut eszébe, így anya és gyermeke magukban töltötték a szentestét. Ezúttal sem volt gazdag karácsonyuk, az asszonynak nehezen sikerült kijönnie kevéske pénzükből, a legszükségesebbek biztosításán túl már némi szerény karácsonyi ajándékot is alig tudott kigazdálkodni.
A kisfiú okos, szófogadó, kissé magának való vagy inkább magányos gyerek volt, soha nem elégedetlenkedett, az apróságoknak is örült. Egyedüli fájdalma az volt, hogy neki nincsenek, illetve csak apai részről vannak nagyszülei, ők azonban nem látogatják, nem érdeklődnek iránta. Az iskolában az osztálytársaitól pedig mindig azt hallotta, milyen jól érzik magukat a nagyszülőknél, ilyenkor pedig a legtöbbjüknél összejön a család, nagyszülők, unokatestvérek együtt ünnepelnek. Most is emiatt szomorkodott, míg anyja vacsora után csendben mosogatta az edényt. A kisfiú letette az ajándékba kapott kisautót és kijött a konyhába. – Olyan jó lenne, ha hozzánk is eljönnének a nagyszüleim, Tomiéknál ilyenkor napokig ott vendégeskedik a nagymama, aki nagyon szép karácsonyi énekeket és meséket tud – mondta szinte csak magának.
Az asszony háttal állva szó nélkül mosogatott tovább, rég meghalt édesanyjára és apró termetű, tündéri nagyanyjára gondolt, aki ugyancsak csodálatos meséket mondott neki gyerekkorában,
amikor ittasan hazatért apja elől nála, a ház hátsó szobájában keresett menedéket. Szinte hallotta nagyanyja halk vigasztaló szavait, látta törékeny alakját, s ekkor eszébe jutott valami.
Hirtelen elhatározással letette a kezében levő tányért, majd némi habozás után újra felvette és hamarjában aprósüteményt, bejglit rakott rá. Kézen fogta a csodálkozó gyereket és elindult vele a kijárathoz. A két emeletet gyalogosan tették meg, a kisfiú nem kérdezett semmit, engedelmesen követte az anyját.
A csengetésre hosszabb ideig nem érkezett válasz, majd a néni félénken kinyitotta az ajtót. Alig akart hinni a szemének, de az arcán meglepett öröm tükröződött. A fiatalasszony törte meg a csendet, boldog ünnepeket kívánt és mosolyogva átnyújtotta a süteményt. A néni zavartan vette el, miközben halk köszönetet rebegett. A kisfiú ekkor váratlanul odalépett a nénihez, megfogta a kezét és megszólalt: – Tessék átjönni hozzánk, megmutatom a karácsonyfámat – kérte.
A néni szabadkozott, de a fiatalasszony váratlan határozottsággal maga is invitálni kezdte: – Ne tessék egyedül szomorkodni, nagyon szívesen látjuk.
A néni tanácstalanul nézett rájuk, végül azt mondta, menjenek nélküle, nemsokára utánuk megy. Majd egy óra telt el, már azt hitték, nem is jön, amikor halk kopogással megérkezett.
Rögtön észrevették, hogy ünneplőbe öltözött, arca kipirosodott az izgalomtól, a kezében pedig két kis csomagot tartott. Látszott, hogy töprenghetett, hamarjában mit is ajándékozzon, a fiatalasszonynak egy hímzett terítőt nyújtott át, a kisfiúnak pedig apró karácsonyfadíszt, egy kissé megkopott angyalkát. A gyerek illedelmesen megköszönte és gondosan feltette a fára.
Ezután kézen fogta a nénit és leültette a fotelba.
Az anyja kiment a konyhába, hogy némi süteményt hozzon és teát főzzön. Mire a tányérokkal, csészékkel visszaért, a fia a néni mellett kuporgott és elmélyülten hallgatta, amint csillogó szemmel régi karácsonyokról, a friss, ropogós havon sikló szánkóról mesél.
A fiatalasszony szívét melegség öntötte el, mintha a nagymamáját látta volna maga előtt, s ahogy tekintete a karácsonyfára került angyalkára siklott, határozottan úgy látta, mintha mosolyogna.
(NZS/Felvidék.ma)
