December elején repítették világgá a hírügynökségek: „Felvette a csárdás tánc hagyományát az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára szerdán az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottsága a paraguayi Asunciónban zajló ülésszakán.” Különösen kedves számomra a bejelentés, mivel az előterjesztést a Hagyományok Háza készítette.
Az általában két részből, a lassúból és a frissből álló csárdás nemzeti táncstílusunk megtestesítője, eredete a XVIII. századra vezethető vissza. Az elnevezése csak fokozatosan terjedt el a nép körében, inkább a tempóra, mozgásra vonatkozó utalás, úgymint a csendes, a szapora, a jártatós, ugrós volt a gyakoribb. Változatainak felsorolása oldalakat venne igénybe, inkább hatására térek ki. A cigányzenekarok elterjedésével a csárdás is túllépte a határainkat, a Kárpát-medencei népeknél is megszokott lett.
A tánc a magyar identitás kifejezőjévé vált, egy összejövetel megítélése is függött tehát a táncrendtől.
A Regélő folyóirat 1842-ben írja: „Mit fejezett ki a csárdás, hogy 1844-ben egy pozsonyi ellenzéki bálon mintegy electrikai erővel hatotta át az egész táncoló s néző társaságot…”
Ez azért nem mindenütt volt jellemző, a Pesti Divatlap egy nagysallói tudósítás nyomán teszi fel a költői kérdést: „Milyen akadályokkal kellett megküzdenie, ha még 1847-ben is a ’valceristák’ vágtatót (galoppot) követeltek, az ellenzék pedig szüntelenül csárdást kívánt.”
A háború előtt minden mulatság része volt, a világégés után az emigrációba kényszerített honfitársaink az egész világon népszerűsítették. A fél évszázaddal ezelőtt elindult táncházmozgalom újabb lendületet adott a csárdásnak.
A nemzeti táncunk több nagy zeneszerzőnek adott ihletet. Talán közülük a leghíresebb Vittorio Monti Csárdása.
Jóllehet az olasz mester számos népszerű művet írt, mégis az utókor ezzel a kompozíciójával azonosítja. A darab minden cigányzenész kedvence, s a filmzenék között is gyakran felbukkan. Csajkovszkij csárdásával a Hattyúk tava című balettjét színesítette. A harmadik felvonásba applikálta, amikor a hercegkisasszony ünnepségén a messziről jött vendégek, a nápolyiak, a lengyelek, a spanyolok és a magyarok mutatják be táncaikat. Ifjabb Johann Strauss a Denevér című nagyoperettjébe komponál csárdást: az álarcos Rosalinda, mint magyar grófnő adja elő.
A magyar zeneszerzők közül Erkel Ferencet és Liszt Ferencet említhetjük. Erkel Bánk bánjában csendül fel a csárdás. Liszt három csárdást írt zongorára Két csárdás (Csárdás és Csárdás obstiné) és a Csárdás macabre. E kompozíciók – Liszt öregkori opusai – hangvételükben már a XX. századba vezetnek, s nagy hatással voltak a fiatal Bartókra is.
Csermák Zoltán/Felvidék.ma
