„Duray Miklós emlékére – közös összefogással” címmel indított közadakozást a SZAKC, hogy a felvidéki magyar közélet ikonikus alakja tiszteletére, születésének 80. évfordulóján méltó síremléket emeljen Losoncon. Vannak azonban, akiknek a „méltóságról” egészen más elképzeléseik vannak – így szomorúan láttuk, hogy még egy nemes közügy is a személyes gyűlöletből acsarkodók koncává válhat, a közadakozást szégyenteljes koldulássá” alázva.
Pedig a közadakozás igazán nem áll távol nemzetünktől – szerte a Kárpát-medencében állítottak emlékműveket és fejezték ki ezáltal tiszteletüket legnagyobbjainknak a magyarok. Sorozatunkban ezek közül válogattunk – önmagukban is érdekes, néhol meghökkentő, másutt szívmelengető történetekre bukkanva…
∗∗∗
„Íme, itt van Jókai szobra, melybe beleöntöttük hálánkat, kegyeletünket, szeretetünket és büszkeségünket” – fogalmazott Szijj Ferenc, a Jókai Egyesület elnöke Jókai Mór írófejedelem szobrának komáromi leleplezésén 1937. november 28-án.
A ragyogó napsütésben több ezer ember várakozott a szobor leleplezésére a Kultúrpalota környékén. Köztük a Jókai család és a rokonok, Országh József, a Pozsonyi Országos Hivatal elnöke a miniszterelnök képviseletében, a magyar kisebbség akkori vezéralakjai – köztük Esterházy János -, nemzetgyűlési és tartománygyűlési képviselők, az SZMKE képviselői és a csehszlovák helyőrség tisztikara.
A város és környéke közönségén túl 64 politikai és kulturális egyesület képviselői vettek részt és helyezték el koszorúikat. A szobor körül a bencés főgimnázium cserkészcsapata és a komáromi szekeresgazdák álltak díszsorfalat. Jelentős pillanat volt ez, hiszen amint azt a Komáromi Lapok tudósítója írta, „Komárom közönsége 33 évet várt arra, hogy a Jókai-szobor testet öltsön”.
A megkoszorúzott Jókai-szobor és alkotója, Berecz Gyula (DMM)
„A szülőváros, neves fia iránti megbecsülése jeléül” a nagy regényíró halála után már egy hónappal, 1904. június 5-én Komárom város törvényhatóságának közgyűlésén elhatározta, hogy Jókai Mór emlékét ércszoborral örökíti meg. A szobor felállításához szükséges összeget a város vezetői közadakozásból próbálták összegyűjteni. A gyűjtés a szoboralapra már 1906 őszén megindult, majd a Jókai-szobor ügyét 1911-ben történt megalakulása után a Jókai Közmívelődési és Múzeum Egyesület vállalta magára országos kiterjesztéssel, eredményesen. Ám a közadakozásból összegyűlt 16 ezer aranykoronát az első világháború idején hadikölcsönre jegyezték, amely a háború után elértéktelenedett.
Az államfordulat után a Jókai Egyesület nem mondott le a Jókai-szobor megvalósításáról, ám
a csehszlovák hatóságok évekig nem engedélyezték a nyilvános gyűjtést és a szoborállítást sem. Így nem leplezték le Jókai szobrát sem 1925-ben, születésének 100. évfordulóján, sem 1929-ben, az író halálának 25. évfordulóján.
A Jókai Egyesület nem tett le a szoborállítás szándékáról, de a pozsonyi Országos Hivatal csak 1936-ban adott engedélyt a szobor felállítására és a szoboralapra való gyűjtésre. Az adakozás olyan lelkesedéssel indult meg, hogy rövid időn belül összegyűlt a szükséges pénz. 1937 nyarán már a szobor megalkotására hirdetett pályázat győztese, Berecz Gyula műterméből tudósított a Komáromi Lapok, ahol az utolsó simításokat végezte a művész a szobormintán, amelyet ezt követően közel 3 hónapig öntöttek bronzba Prágában. A mestermű „Jókait ülő helyzetben, korabeli öltözékben, másfél embernagyságban, mesemondóként mintázta meg.”
Az ünnepélyes alapkőletétel idejére már 88 ezer korona gyűlt össze: 1937. június 20-án Milan Hodža, akkori csehszlovák miniszterelnök magyar nyelven emlékezett meg Jókairól, hangsúlyozva a Duna mentén élő népek kölcsönös összefogását. Ő volt az egyik jelentős összeg – mintegy tízezer korona (mai árfolyamon megközelítőleg 6 300 euró) – adományozója, amit „karácsonyi ajándéknak” szánt a magyaroknak. A Komáromi Lapok 1936-os év végi lapszáma az értékes adományról írva kiemelte annak kulturális és politikai jelentőségét is.
A Pozsonyi Országos Hivatal engedélye alapján az országos gyűjtésre 1936. augusztus 1-jétől 1937. július 31-ig lehetett adakozni.
A Jókai Egyesület szervezetten és kitartóan irányította a gyűjtést. Felhívást intézett a kulturális egyesületekhez, hogy előadásaik, rendezéseik jövedelmének bizonyos részét ajánlják fel a Jókai-szobor javára. A szoborakciót népszerűsítették a helyi és központi magyar lapokban. Ennek köszönhetően adakozott az egész csehszlovákiai magyar társadalom, a „haladó szellemű szlovák közületek”, magyarországi egyesületek és intézmények, a finisben pedig az Országos Hivatal húszezer koronát adományozott a szoboralapra, Ivan Dérer igazságügyi miniszter pedig 500 koronával járult hozzá. Országos kereskedelmi bankok, társulások nagy összeggel támogatták az ügyet, és
az Egyesült Magyar Párt parlamenti klubjának minden tagja 200 koronát küldött, ahogy a környező települések tehetősebb gazdái, polgárai is adakoztak.
1936 és 1937 között nem jelent meg a Komáromi Lapok a szoboralapra való felhívás, vagy az adakozók névsorának közzététele nélkül. Időnként közölték a gyűjtés aktuális állását is. Mindeközben szívhez szólóan szólították meg a magyar érzelmű közönséget: mint az a Komáromi Lapok szeptemberi számában olvasható, „Jókai szelleme nincs helyhez, korhoz, valláshoz, nemzetiséghez kötve, Jókai mindenkié (….) Ezért kell, hogy a Jókai-szobor ügyét magáévá tegye Szlovenszkó és Kárpátalja lakossága s egy szívvel-lélekkel teremtse meg azt a szobrot, amely méltó lesz Jókai nevéhez.”
Komáromi Lapok 1918–1943 (forrás: https://library.hungaricana.hu/)
A „szlovenszkói magyar társadalom áldozatos összefogásából” szépen gyűltek az adományok, a protestáns, a katolikus, a zsidó felekezetek, azok nőegyletei, egyéb más szervezetei folyamatosan adakoztak, ahogy a különböző cserkészszervezetek, kulturális egyesületek, városok, magánszemélyek Pozsonytól Munkácsig. A Komáromi–Csallóközi Magyar Tanítómegye június végi gyűlésén 2000 koronát szavazott meg a szoboralapba, de Komáromban még focimeccset is szerveztek a szobor javára.
A városok adományai közül kiemelkedik Eperjes városáé, ahol a képviselő-testület 1000 koronás adományról határozott Jókai szobrára, hálájuk jeléül, amiért az író az 1887-es eperjesi tűzvész után országos mozgalmat indított a tűzkárosultak megsegítésére. Nagyobb adománnyal csatlakozott a felhíváshoz Kassa, Rimaszombat, Léva, Gúta – Galántán külön gyűjtést szerveztek -, de megemlítik a nyitrai SZMKE adományát és kiemelik, hogy az „SZMKE-csoportok általában kitesznek magukért és szívesen küldik adományaikat”. Közel kilencven év távlatából is megható olvasni…
Az újság hasábjain néha megjelentek a szerkesztőség tollából elkeseredett, csalódott írások is, amelyekben azt ecsetelik, hogy a megszervezett színielőadásra, vagy a megrendezett kiállításra nem volt nagy számban kíváncsi a komáromi közönség, így a bevételből származó jövedelem a reméltnél csekélyebb összegben vándorolt a szoboralap javára. A dorgáló, néhol szemrehányó stílusú jegyzetek a városi műveltség közönyét kritizálták. Ilyen volt, amikor arról számoltak be, hogy 420:60 arányban a közöny nyert az adakozással szemben, mivel az olvasókhoz kiküldött 420 kérőívből mindössze 60 érkezett vissza felajánlással.
Komáromi Lapok 1918-1943 (forrás: library.hungaricana.hu)
Viszont számos, szívet melengető egyéni adakozásról is beszámoltak a korabeli Komáromi Lapok hasábjain. Amellett, hogy rendszeresen közölték az adakozók névsorát egészen megható, élet írta történetekből sem akadt hiány. 1936 szeptemberében a főgimnázium negyedikes diákjai ajánlották fel az osztálypénzt a szoboralapra és száz koronát vittek „Szijj bácsinak”, de emellett adakoztak a földműves iskola tanulói, a polgári leány- és fiúiskola diákjai, valamint az iparisták is. Ezekben a hónapokban számos iskolai színdarab, kultúrműsor bevételét ajánlották még fel adományként.
Bartalos István és Foltán Lajos komáromi gimnazisták is felkeresték a Jókai Egyesületet és gyűjtőívet kértek azzal, hogy az egyhetes téli iskolai szünet alatt végigjárják a csallóközi településeket és adományokat gyűjtenek a szoboralapba. Négyszáz koronát sikerült „összekalapozniuk”, ezért méltán kerültek be az újságba.
A leginkább megragadó történetek egyikét egy „derék falusi ember” szállította. Szélfútta, kopott kabátban, megviselt munkásnadrágban, micisapkával a fején 26 kilométert kerékpározott (így megspórolva a vonatjegyet), hogy leadja az adományát ’36. október végén.
„Élek-halok a magyar betűért, a magyarságomért, s ha adakozni kell, ott vagyok mindig (…). Rám lehet számítani.” A szerkesztőségben meghatottan szorongatták a kezét. Azt a kezet, ami tíz koronát vitt be adományként, de az többet ért minden kincsnél.
Hát így adakoztunk mi…
Komáromi Lapok (forrás: https://library.hungaricana.hu/)
Forrás: Mácza Mihály: Válogatott tanulmányok/Komáromi Lapok 1918-1943
Szalai Erika/Felvidék.ma
