Csapásként ért a lesújtó hír, hogy dr. Máté László július 19-én reggel fél kilenckor a kassai kórházban távozott az élők sorából. Már hosszabb ideje betegeskedett, jelezte is, hogy távozóban van. Delíriumos kórházi napokról és éjszakákról számolt be. Közben sok emberi szenvedéssel szembesült. Ilyenkor az ember bizakodik, és elhessegeti a borús gondolatokat. Hátha… Hátha úrrá tud lenni a betegségen.
Nem tudott! Tüdőgyulladást kapott, s ez vitte el. A hír váratlanul ért és mellbevágott. A László-napot úgy terveztük, hogy együtt ünnepeljük meg, de már ezt nélküle kellett megtennünk. Hozott süteményt és innivalót, azonban gyengélkedése miatt nem tudott részt venni. Sebaj! Majd ha jobban lesz, pótoljuk! De már nem lehet.
Parasztcsaládban született 1942. november 22-én Szilicén, a magyar határ mentén található, halálra ítélt faluban. Magyarországon! A szülői ház fenntartása az ő feladata lett, így nem szakadt el szülőfalujától. Szabadidejét szerette vadászattal tölteni. A fiatalkori nehéz körülmények jó iskolát teremtettek számára.
A szülőfalu általános iskolája után (1948–1956) a Rozsnyói Pedagógiai Iskolában folytatta tanulmányait (1956–1960). Annak történetét később megírta. A Drázus-parti Athén (Fábry Zoltán) meghatározó élményt jelentett. A Felvidék.ma a múlt hónapban számolt be róla, hogy ennek az iskolának végzett növendékei júniusban megtartották 65. érettségi találkozójukat. Tizenöten jöttek össze, miközben összesen 320 képzett tanító végzett itt. Tudósításában arra hívta fel a figyelmet, hogy az 1968/69-es tanévben 100 000 magyar gyerek járt Szlovákiában magyar iskolába, jelenleg 30 000. Pedig minden magyar nebuló számít! Leltárt kell készíteni.
A nyitrai Pedagógiai Főiskola levelező tagozatán tanári oklevelet szerzett (1965–1969). Majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karát szintén levelező tagozaton végezte el (1969–1972). Doktori disszertációját Fábry Zoltánnal foglalkozott (1979–1982). Máté mindig fontosnak tartotta a Fábry-örökség ébren tartását. Idén az író halálának 55. évfordulója alkalmából sírjánál rótta le kegyeletét feleségével együtt, és erről beszámolt barátainak.
A Kassához közeli Buzitán tanítóskodott (1960–1971). Ezt a települést második otthonaként szerette. Itt döbbent rá, mennyire fontos a gyerekek és szülők szeretete. Iskolai gyermeklapot alapított Rügyek címmel, néprajzi szobát létesített. A Csemadok alapszervezetének elnökévé választották. Gyűjteni kezdte a környék mondavilágát. Ekkor még úgy tűnt, a néprajzzal jegyzi el magát. De az élet másféle kihívás elé állította.
A kassai járási, majd kelet-szlovákiai iskolaügyi osztály szakfelügyelője lett. Ekkor találkoztam vele először. Valamikor a 70-es években Kolár Péternek elintéznivalója akadt közösségünk érdekében, s emiatt felkért, tartsak vele. Mátét kerestük fel. Kellemesen meglepődtem. Rögtön fogadott minket, és minden bürokratikus allűrt mellőzve rendelkezésünkre állt. Csodálkozom, ha tudatosítanom kell, hogy ez több mint 50 éve történt! Így rohan az idő – dúdolhatnám Koncz Zsuzsával.
1984-ben felfüggesztették állásából, mert tiltakozott az alternatív oktatás bevezetése ellen. Rossz néven vették azt is, hogy a Szlovák Tudományos Akadémia kassai Társadalomkutató Intézetében az ő javaslatára készült egy felmérés, amely 36 oldalon elemezte, miért adják a magyar szülők gyermekeiket szlovák iskolába (1988). Miért követnek el kollektív nemzeti öngyilkosságot? Emiatt majdnem elbocsátották, de közbejött a rendszerváltás.
1960 óta volt tagja a Csemadoknak, 1990 óta pedig a KB tagja. 1990-ben alapító tagja lett a Kassán alakult, kérészéletű Amicus egyesületnek, mely a szlovák–magyar kapcsolatokat lett volna hivatott torzulásmentesen elmélyíteni, ám érdeklődés hiányában nagyon gyorsan ellehetetlenült.
A kommunista titkosrendőrség kitüntette figyelmével, mert részt vett különböző magyar rendezvények és nyári művelődési táborok szervezésében.
A rendszerváltás után a Csemadok központi titkáraként dolgozott Pozsonyban (1991–1995), majd a kassai Főpolgármesteri Hivatalban helyezkedett el kulturális szakelőadóként (1996–2000). A Márai Sándor-emlékszoba létrehozása és a Nemzetiségi Kisebbségek Klubjának elindítása az ő érdeme. A nemzetiségek estjének megszervezése szintén neki köszönhető. Szorgalmazta és egyengette Kassa kulturális együttműködését Miskolccal, Budapesttel, Ungvárral és a régió más városaival. Ezután diplomáciai pályára lépett. A Szlovák Köztársaság budapesti Nagykövetségének főtanácsosaként, kultúrattaséjaként néha kellemetlen szókimondással szembesítette a diplomatákat a rideg valósággal (2001–2005). Nem tett lakatot a szájára. A Kassai Kerületi Önkormányzat kulturális előadójaként programokat szervezett a kisebbségi és a roma kultúra megőrzése érdekében, valamint a határ menti kapcsolatok és programok megvalósításáért (2006–2007). Ez volt utolsó munkahelye.
Szervezte a gombaszögi országos rendezvényt, a Kazinczy- és Fábry-napokat, a rimaszombati szavalóversenyt. Kassán az ő segédletével kapott emléktáblát Kazinczy Ferenc és Baróti Szabó Dávid, a Csemadok kassai székházában pedig Rákosi Ernő festőművész, akinek köszönhető, hogy a magyaroknak Kassán szerény otthona lehet. Alapító tagja volt a Szlovákiai Magyar Pedagógusszövetségnek, majd alelnöke. Kezdeményezte a rozsnyói országos pedagógiai találkozót. Alapító főszerkesztője volt a Kassán megjelenő Keleti Napló folyóiratnak (1990–1995), mely a Kassai Fórum után a második magyar sajtótermék lett a városban a rendszerváltás után. A Kassai Magyarok Fórumának elindításában és munkájában is aktív részt vállalt.
Publikációs tevékenysége sem volt elhanyagolható. A közélet, politikai nyomorúságunk tépelődései mind megjelentek írásaiban, melyeket a nyomtatott és az elektronikus sajtóban egyaránt közzétett. Mesék és novellák mellett irodalomtörténeti, oktatásügyi és helytörténeti írásokat közölt régebben a Hét, a Tábortűz, az Új Ifjúság és az Új Szó hasábjain. Többek között a Felvidék.ma-n is kifejtette véleményét.
A legkisebbek számára írt a Kis Építőbe és a Tücsökbe (1976–1990). Csillagnyáj című mesekötetében harmincat adott ki közülük a kassai Hernád Könyvkiadó gondozásában. Feldolgozta Buzita és környéke mondavilágát, monográfiát írt szülőfalujáról Sziliceföld, Sziliceföld… (2010) címmel. A kassai Batsányi Körről szóló kötete (2012) számos ismeretlen, de annál fontosabb adatot tett közkinccsé. 2014-ben mutatta be Nagyapám Isonzón című munkáját. Nagyapját szintén Máté Lászlónak hívták, de őt nem ismerhette. Az Isonzón 12 csata zajlott. Az ötödik volt a legvéresebb, amikor nagyapja elesett. Az utolsó a caporettói áttöréssel ért véget. Az Osztrák–Magyar Monarchia az isonzói csatákban több mint 550 000, Olaszország egymillió katonát veszített 1915 júniusa és 1917 szeptembere között!
Bírta Czine Mihály irodalomtörténész, Dobos László, Sütő András írók és más jeles személyiségek barátságát.
Munkásságát a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével (2005) és Czine Mihály-díjjal (2009) ismerték el.
Amikor Laci nyolcvanéves lett, interjút adott. Megkérdeztem tőle, mit csinálna másképp. Erre a következőket válaszolta: „Ha valaki azt állítja, mindent úgy csinálna, mint egykor, annak én nem hiszek! Lelkiismeret-furdalás gyötör állandóan: mit vétettünk el, mit kellett volna másképpen csinálni? Amikor a sok szeretetreméltó volt diákjával találkozik az ember, felvetődik a kérdés, mégis hogy lehet az, hogy ezek belekerülve egy nagyobb közösségbe vagy városba, közülük néhányan nem tudtak ellenállni annak a társadalmi nyomásnak, ami azt sugalmazza: gyermekednek csak szlovák iskolában van jövője – pedig pontosan az ellenkezője az igaz, a magyar iskola a megoldás!”
Kedves Laci! Búcsúzunk tőled. Köszönöm a sok beszélgetést, találkozást, eszmecserét. Fejet hajtunk munkásságod előtt. Űrt hagysz magad után! Még egy-két kötet biztos maradt a tarsolyodban. Életem egy fejezete távozásoddal lezárult.
Temetésére szeretett szülőfalujában kerül sor szerdán, július 23-án, 15:00 órakor.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
