Az 1849. július 11-i harmadik komáromi csata nem hozta meg a remélt áttörést, így a Feldunai hadsereg a Duna bal partján indult el, hogy Kossuth összpontosítási parancsát végrehajtsa. Klapka György vezérőrnagy a komáromi erődben maradt, de nem kívánt tétlen szemlélője maradni a szabadságharc végkifejletének.
1849. július 12-én a sebesült Görgei parancsnoksága alatt a Feldunai hadsereg útnak indult Komáromból, hogy levonuljon a szegedi összpontosításra, s erősítés gyanánt a várban maradt a II. hadtest, így a VIII. hadtesttel együtt a védősereg állománya 19.124 honvéd volt, tüzérségét pedig 244 vár- és 48 tábori löveg alkotta.
Másnap Klapka kemény hangvételű hadparancsot adott ki a várőrség számára:
„Hadfiak!
Elérkezett a pillanat, melyben úgy kell magunkat tekintenünk, mint a kik úgy a főhadseregtől, mint a kormánytól teljesen elzáratva, csupán saját erőnkre vagyunk utalva.
Csak önmagunkban bízva s kölcsönös egyetértésben élve, nézhetünk bátran és csüggedetlenül a jövőbe. Csupán ez buzdíthat és erősíthet és kell hogy buzdítson és erősítsen nagy feladatunk megoldásában.
Hadfiak! Nekünk igazolnunk kell a bizalmat, melyet a nemzet képviselői által belénk helyezett, s azért hozzátok, — hozzátok, kik oly sok véres győzelmet vívtatok ki s ez által a nemzet büszkesége és díszévé levétek, a következő szavakat intézem:
Mindenki vessen számot magával! Bármint alakuljanak is a viszonyok, már most kimondom, mi ezt a helyet csak becsülettel hagyhatjuk el, avagy ennek összeomló romjai temetnek el mindnyájunkat!
Éljen a haza és annak vitéz hadserege!!!”
Nem akart bezárkózni az erőd falai közé, így az aktív védelmet választotta, ám szokásos óvatoskodása miatt ezzel is várt. 1849. július 23-án a császári-királyi I. hadtestet Pest alá vezényelték, így az ellenséges ostromzár jelentősen meggyengült. Az is tudomására jutott, hogy Tatán nagy mennyiségű élelmiszerkészletet halmoztak fel a császáriak, ezért 1849. július 25-én kosztolányi Kosztolányi Mór ezredes különítménye rajtaütött a tatai császári helyőrségen. Gazdag zsákmányra tettek szert, ám ennél is fontosabb volt, hogy elfogták a bécsi postakocsit, s az újságok, levelek és jelentések között megtalálták a Komáromot cernírozó császári csapatok elhelyezési vázlatát.
Ennek ismeretében Klapka úgy döntött, hogy előbb Csallóközből kergeti ki az ellenséget, s azután Komáromtól délre is feltöri az ostromzárat. E feladattal Kosztolányi ezredest bízta meg, azonban az ellenség oly sebesen hátrált, hogy bekeríteni nem lehetett. Szeremlei Samu Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéről című munkájában olvashatjuk az alábbiakat: „Júl. 30. Hétfő. (…) Szentpéteri ütközet. Klapka várparancsnok Komáromból kitörést rendelvén, Kosztolányi ezredes (mintegy 4 zászlóalj, 2 lovasszázad és 8 ágyú) [Gustav von] Pott vezérőrnagyot (5 zászlóalj, 2 lovasszázad és 6 ágyú) Heténynél megtámadja s hátranyomja. Pott, azon czélból, hogy segédhadait bevárja, Szent-Péter és Bagotta közt új állodást vesz, melyben mindaddig védi magát, mígnem jobbszárnya Schulz [pontosabban: Bátori-Sulcz Bódog] ezredes által Bajcsra elveretik, a midőn 7 órai folytonos harcz után maga is Érsek-Újvárra futamodik. Veszteség az osztrákok részén 219 ember holtakban és sebesültekben, nálunk kevesebb. (…) Júl 31. Kedd. Klapka tábornok éjjel Komáromból kirontást tétet, minek folytán a mieink (3 század gyalog, ½ lovasszázad és 3 ágyú) [Karl] Liebler [von Asselt] vezérőrnagy balszárnyát Keszegfalvánál megtámadván szétkergetik, mely alkalommal a meglepett osztrákok teljes rendetlenségben Aranyosra szaladnak.”
Pott vezérőrnagy a következőben számolt be e két nap eseményeiről: „Jelentem, hogy [30-án] reggel 4 és 5 óra között az ellenség három lovas osztállyal, három üteggel /: ütegenként 8 ágyúval :/ és 4–5 zászlóalj gyalogsággal az arcvonalam teljes kiterjedésében megtámadott Martosfalva és Marcalháza között, fő támadási iránnyal Szentpéterre. Háromszor foglaltam állást, hogy a dandárom csapatait magamhoz vonjam, mégis vissza kellett vonulnom Érsekújvárra, mivel az ellenséges lovasság minden alkalommal fenyegette a szárnyaimat. Az ellenséges tűztől csak 40-50 embert veszítettem, azonban a bajcsi hétórás harc következtében és innen Érsekújvárig 200-nál több ember esett el kimerültségtől. A legtöbbje kolera tüneteit mutatta, és az ellenséges lovasság benyomulása miatt csak keveset tudtunk közülük magunkkal vinni, a többit a sorsára hagytuk. A veszteség 200–300 embert tesz ki, 10–15 lovat és egy szétlőtt lőszerkocsit.
Az ellenség visszavonult a várba, mindenesetre Bajcsot és jobbra egy majorságot gyalogsággal, lovassággal és 8 ágyúval megszállta. Érsekújvártól északra állok a vasúti töltés mögött, a Szeredre vezető út mindkét oldalára merőlegesen, és a várost néhány zászlóaljjal, lovas századdal és két ágyúval megszállva tartom, az előőrsök a Nyitra bal partján vannak. A jobb szárnyamon Andódon és Gugon egy század és hat ulánus van, akik a Vágig cirkálnak. A bal szárnyon Bánkeszi helységet egy század és hat ulánus szállta meg, Pusztacsíkon egy ulánus osztály áll, amely Surányig és Tótmegyerig őrjáratozik. Két század Koudelka és két század Fürstenwärther Martostól Keszegfalvára és Gútára vonult. Parancsot adtam nekik, hogy Negyeden és Tótmegyeren keresztül csatlakozzanak a dandáromhoz. A lovam egy horzsoló lövést kapott, és bukásakor alaposan megsérültem a fejemen. Szükségem van legalább két ütegre s egy lovas osztályra; az erősítés megérkezéséig Érsekújváron kívánok maradni. Az ellenség látszólag erősítést von magához; 29-én este Almásról egy oszlopot láttunk menetelni, és két gőzhajó fel és alá megy. Az ellenség lovassággal nyugtalanítja az arcvonalat.
Az ellenség 31-én 9 óra tájban fenyegette és megtámadta a keszegfalvai hidat. Martost el kell foglalni és nem engedhető meg, hogy az ellenség megtelepedjen a Zsitva és a Nyitra között.
A Martos elleni támadáshoz egy zászlóaljra és hat lövegre van szükség.”
A komáromi védők kitörése sikerrel járt, hiszen 1849. július 30–31-én a Csallóközben sikerült szétzilálniuk az ellenséges ostromzárat. 1849. augusztus 3-án a Duna jobb partján folytatódott hadműveletük, amely az 1848/1849. évi magyar függetlenségi háború utolsó jelentős magyar sikerét eredményezte.
Babucs Zoltán, hadtörténész/Felvidék.ma
