Szíven ütött a hír, amikor megtudtam Malfattiné gróf Esterházy Alice is a napokban elment. Valamikor elég gyakran váltottunk levelet. Édesapjának életrajzát is megírtam, gyakorta találkoztunk Budapesten, Kassán, vagy Mírovban. Szó volt arról is, hogy megírom nagynénje, Esterházy Lujza életrajzát. Felajánlotta, hogy meghív olaszországi otthonába, ahol át tudom tanulmányozni a birtokában levő dokumentumokat. Erre azután, ma már kibogozhatatlan okoknál fogva nem került sor.
Engem valamilyen oknál fogva a szívébe zárt és egyszer kijelentette, úgy néz rám, mintha a fia lennék. Nagyon megtisztelt vele. Anyám adott rá, hogy úgy neveljen bennünket, hogy az ilyen körökben otthonosan forgolódjunk. A gyermekkorom tomboló szocializmusában szkeptikusan fogadtam anyám intelmeit, hiszen semmilyen realitása nem mutatkozott annak, hogy egyszer erre szükségem lehet. Minden valószerűtlensége ellenére, ez a pillanat elérkezett. Lehet, hogy ez is oka volt, hogy Alice-nak szólíthattam.
Alice-szal való ismeretségem még egy régi kapcsolat felújítását hozta váratlanul magával. Ugyanis megismerkedtem Pröhle Henrikné Samarjai Évával, aki sok érdekes dolgot mesélt el az Esterházy család tagjainak életéről. Éva néni otthonában, a budapesti Mészáros utcában ezután gyakori vendég lettem. Ő Alice és testvére, ifj. János nevelőnője volt. Ezt egyszer anyámnak említettem. Mire meglepetésemre azt mondta, Éva a barátnője volt. Tüstént szóltam neki, mondtam anyám leánykori nevét, de nem emlékezett. Tagadta. Anyám aligha tévedett – gondoltam -, mert ilyen névvel kevesen szaladgálnak a Kárpát-medencében. Erre anyám elővette Éva néni leveleit, amelyeket angol nyelven írt neki. A másolatokat rögtön átadtam. Nagyon meglepődött. Végül a levelek írásának 50. évfordulóján találkoztak személyesen is…
Hirtelen egy vidám jelenet jut eszembe. Egy alkalommal Pesten beszélgettünk hármasban. Az Antall-kormány idejében történt. Beszélgetőtársunk arról győzködött bennünket, hogy ha majd a Szabad Demokraták Szövetsége kerül hatalomra, akkor milyen jó világ köszönt a határon túli magyarokra! Alice meg közben az asztal alatt szorgalmasan rugdosta a lábamat, hogy ne reagáljak erre az abszurd véleményre. Eszem ágában sem volt, így szó nélkül tudomásul vettem az illető közlését. Egy naiv ember fanatizmusával szemben nem lett volna esélyem.
Alice őszintén kívánta a cseh-szlovák-magyar megbékélést, melynek egyik alappillére lehetett volna, ha édesapját felmentik a tragikomikus és egyben abszurd vádak alól.
Már az is sokatmondó tény, hogy képviselőtársai, akik vele együtt ültek a pozsonyi parlamentben és engedelmes eszközei voltak az akkori totalitárius hatalomnak, enyhe büntetésekkel úszták meg, ő meg, aki ellenállt az embertelenségnek, és ezt nem rejtette véka alá, halálbüntetést kapott. Majd „kegyelemből” életfogytiglant.
Alice bizakodott, tárgyalt, levelezett, nyilatkozott… Lelkesedése, igazsága megtört az önző, rövidlátó szlovák nacionalizmuson. Részükről nem mutatkozott politikai akarat „rendezni végre közös dolgainkat.” Férje ebben a harcban szilárdan támogatta. Derűs arcát őrzöm. Ezt a harcot tovább kell folytatnunk.
Alice tehát nem élhette meg édesapja rehabilitálását, de azt igen, hogy földi maradványai hazai földbe kerüljenek. Hogy erre sor kerülhetett, annak kevesek által ismert előtörténete van. Amikor Alice-nak sikerült nyugatra menekülnie, egy ideig Bécsben élt. Ott ismerkedett meg Karel Schwarzenberggel, akivel gyakorta moziba járt. Majd teltek az évek és évtizedek, a kommunista rendszer megbukott, Schwarzenberg visszatért Csehországba és részt vett a politikai életben. Egy időben külügyminiszterként működött. Alice mondta neki, a cseh bürokraták híresek precizitásukról, lehetetlen, hogy apja hamvait ne lehessen megtalálni. Schwarzenberg tehát kezdeményezte a kutatást, mely sikerrel járt.
Alsóbodokon találkoztam utoljára Alice-szal édesapja temetésén 2017-ben. Nagyon megörültünk egymásnak.
Azután már egy ideig az interneten keresztül tartottuk a kapcsolatot, de betegsége folytán, bezárult a világ körülötte és levelezésünk megszakadt.
Kedves Alice, köszönöm barátságát, szeretetét, nyugodjon békében azzal a tudattal, hogy bár édesapja felmentését nem tudta megélni, de a rosszindulatú emberi igazságszolgáltatást az isteni felülírja! Ő szimbólummá vált és mércévé.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
