Közelmúltunk történetének számos zuga mindmáig feltáratlan. A rendszerváltozásoktól már lassan négy évtized választ el minket, mégsem ismerjük múltunk számos izgalmas részletét. Ez jutott eszembe, amikor kézbe vettem a nemrégiben megjelent budapesti Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság Médiatanács és Médiatudományi Intézet egyik legújabb kötetét, melynek címe: A nyílt cenzúrától a szabadság illúziójáig. Alcíme: Propagandisták, ügynökök és ellenzékiek a Kádár-rendszer sajtóéletében. A kötetet Borvendég Zsuzsanna és Páal Vince szerkesztette. Borvendég EP-képviselő közismert munkássága, mely közelmúltunk kevésbé ismert összefonódásaival és a titkosszolgálatok boszorkányműhelyeivel foglalkozik, néha megdöbbentő összefüggésekre/összefonódásokra mutatva rá, melyek mindmáig hatnak.
A tizennégy tanulmányt Szadai Károly sorozatszerkesztő ismerteti előszavában. Ezek a tanulmányok – kettő kivételével – egy konferencián hangzottak el (időpontja: 2023. január 26.). Azzal a negyven évvel foglalkoznak, amelyek az 1989-es fordulatot megelőzték és amelyek hatása a mai napig érezhető. „Célunk, hogy olyan új kutatásokat indítsunk útjukra, amelyek új szempontokkal, új megközelítésekkel és ebből fakadóan új eredményekkel gazdagítják majd a hazai – meglehetősen egyhangú – médiatörténeti kánont.” (7. o.) Nálunk meg az ilyen kutatásokra alig van példa. Még emlékszünk, annak ellenére, hogy évtizedek homályába süllyedtek ezek az események, hogy újságíróink közül senki sem kért bocsánatot korábbi megalkuvó, a kommunista rendszert támogató/kiszolgáló tevékenységéért. Akkor ez fontos lehetett volna. Ma már sokan meg sem tehetik, mert távoztak az élők sorából. Néhányan meg a titkosszolgálat pókhálójába gabalyodtak – némi anyagi és egyéb előnyökért, juttatásokért. Így volt ez Magyarországon is. A következőkben szereplők java része nálunk is közismert személy volt, hiszen a budapesti rádiót és tévét szinte mindenki hallgatta, nézte.
A kommunista diktatúrához vezető folyamat is hasonló volt a két országban. Az agymosás egyik eszköze a sajtó volt. A megalkuvó újságírókat – gyilkos iróniával – agymosodai ügynököknek is nevezhetjük. Ezért is tanulságos ezt a kötetet áttanulmányozni, mert hátha egyszer nálunk is ilyen munkák néznek majd szembe a múlttal ennek a munkának köszönhetően.
Kása Csaba történész Boldizsár Iván (1912-1988) pályafutását tekintette át, akit Bethlen Ivánnak hívtak eredetileg. Talán nem mindenki tudja, hogy a népszerű táncdalénekes, Koncz Zsuzsa apósa volt. Egykori helyettese, Vajda Miklós, aki egy negyedszázadot dolgozott vele, cinikusnak, megalkuvónak, hazugnak, árulónak, betegesen becsvágyónak, fontoskodónak, lelkes bértollnoknak, hiúnak, bármire képesnek, a leleplezéstől folyton rettegő gyáva alakként jellemezte, aki egy időben roppant népszerű volt.
A szerző nem követi nyomon a teljes életútját, csak az éles irányváltásokra összpontosít. A szerző bőven idéz tőle, de kiderül, egy Háry Jánossal állunk szemben, miközben néha önmagát is cáfolta. Hiába, nincs ember, aki pontosan emlékezne egész életén át minden meséjére. „…elég gyakran előfordult Boldizsárral, hogy általa kitalált, vagy másokkal megtörtént eseményeket írt le, a főhősi szerepbe önmagát helyezve.” (23. o.) Pedig eleinte mélyen hívő katolikus költőnek mutatta magát! Azután visszafogott csodálatot tanúsított az olasz fasizmus és a német nácizmus iránt, sőt Mussolinit ünnepelte, a világháború után Rákosi embere lett. 1946-ban a párizsi béketárgyaláson a magyar delegáció sajtóküldöttségének vezetője lett. Demeter Béla, erdélyi születésű újságíró kivégzéséért is felelős. Ezután nem meglepő, hogy 1956 után Kádár megtorló rendszerének híve lett, a pártfőtitkár „egyik legfőbb bizalmasa”. (219. o.) Lenne még mit idéznünk Boldizsár viselt dolgairól, de legyen ennyi is elég!
Mező Gábor újságíró közismert arról, hogy a könnyűzene sztárjainak álellenzékiségét leplezi le, többek között Koncz Zsuzsáét is. Ebben a tanulmányában Vásárhelyi Miklóssal (1917-2001) és pályatársaival foglalkozik. Ebből megtudhatjuk, hogy a propaganda kifejezés 1622-ben bukkant fel először. A köztudatban 1918 után kapott jelentőséget, mert a meggyőzés – sokszor nemtelen – eszközévé silányult. Ezzel aztán a szovjetek és a nácik is gátlástalanul éltek. És ma sincs ez másképp. A sajtó ma már nem a kiegyensúlyozott tájékoztatás eszköze, hanem a közvélemény manipulációjáé. Nem az értelemre, hanem az érzelmekre kell hatni! Ezt már Marx is tudta.
Mező Vásárhelyit propagandistának, nem újságírónak tekinti. Eleinte Mussolini elvei ejtették csapdába, de azután gyorsan és radikálisan kijózanodott belőle. Nála is éles fordulat következett be, mert az illegális kommunista párthoz csapódott. „Olyan eszméknek lett kritikátlan híve, amelyeket igazából nem ismert, a propaganda sugallta képet hitte valóságnak.” (42. o.) A Szabad Nép meghatározó tényezőjének egyikévé vált, sztár lett – ahogy mondta. Ez a lap meg a kommunista propaganda zászlóshajója lett. Nem riportokat kellett írnia, hanem leleplező riportokat! Akkor dicsfény övezte. Tehát mindenkit – persze a kommunistákon kívül – le kellett járatnia.
A politikai rendőrség meg szállította a kompromittáló anyagokat az újságíróknak. Ez a vörös Laokoón-csoport viszont egy lakásüzletet is működtetett: „a lakás jómódú vagy gazdag tulajdonosa vagy amúgy is el akarta hagyni az országot, vagy internálták, esetleg éppen a propaganda segítségével noszogatták a távozásra”. Az „útlevélért cserébe elvették a lakását, a házát, üzletét, ingóságait, majd szétosztották az összezabrált holmit”. Azóta „sem igazán kutatta senki ezeknek az elvtársi családoknak elzabrált és attól kezdve sajátként kezelt tulajdonait, hogy melyik festményt, melyik bútort honnan szerezték”. (47. o.)
Vásárhelyi baráti köréhez tartozott Gimes Miklós, Méray Tibor, Losonczy Géza, Kende Péter, meg a többiek. Ezek a sztálinisták később Nagy Imre hívei lettek. Losonczynak, aki 56 mártírja lett, az emigráns sajtó megírta valódi jellemzését: „személyében a sztálini ideológia egyik legfanatikusabb megszállottja kezébe került a miniszterelnöki államtitkárság.” (64. o.) Ő volt az, aki igyekezett Mindszenty hercegprímást lejáratni, de a többi politikai ellenfelet is. Nekik üzenték, „senkinek nincs kegyelem!” (65. o.) Nem tudhatta még, hogy számára sem volt! Kádárék börtönében pusztult el mindmáig tisztázatlan körülmények között.
Majd következik egy döbbenetesen csavaros történet. Galgóczi Erzsébet (1930-1989), a rendszer kegyelt írója Vidravas (1984) c. leghíresebb regényében említette az egyik koncepciós pert. A kéziratot Timár István ügyvéd véleményezte, aki ÁVH-s ezredesként manipulálta az egész ügyet! Ne csodálkozzunk, ha nem javasolta annak kiadását. Erre Galgóczi visszavágott: „Timár István – akit nem egészen értek, miért kérték föl »szaklektornak«, hiszen se nem történész, se nem irodalmár – az Államvédelmi Hatóság kötelékében dolgozott, mint ezredes 1948 végéig…” Honnan tudta ezt már akkor Galgóczi? Onnan, hogy szoros kapcsolatban állt az ÁVH-val! De azt is tudni kell, hogy a „legbátrabb írónő” azért merhetett egyedüliként nyúlni ehhez a kényes témához, mert Péter Gábor, az ÁVH nagy hatalmú ura egészen szűk baráti köréhez tartott. Timár meg a helyettese volt. Galgóczi Gobbi Hilda szeretője volt, akit viszont Péter Gábor feleségéhez baráti szálak fűztek, nem mellesleg Péterék mozgalmi társa volt. A történet tehát csak így kerek és így értelmezhető!
Sorra kerül a pócspetri ügy is, melyben egy halálos balesetet használtak fel tudatosan a katolikus egyház ellen és persze, Mindszenty József lejáratására. Vásárhelyi szánalmas féregnek, leleplezett Tartuffe-nek, riadt gonosztevőnek nevezi a hercegprímást. „A reakció nem szül hősöket, legfeljebb nagystílű kalandorokat, zsarnokokat, gonosztevőket és gyilkosokat.” (60. o.) Később Vásárhelyi így értékelte saját írásait: „Mert én rémes dolgokat írtam Pócspetriről és mindarról, ami ott történt, de abból én nem találtam ki semmit, és magam nem nyomoztam ki semmit.” (61. o.) Vajon ki!? Nem nehéz kitalálni. A sztálinista Gerő Ernő, Rákosi után a második ember, gratulált cikkéhez. De kiderül, Faludy György költő is beállt a visszataszító kórusba uszítani.
A tanulmány családi összefonódásokat, baráti kapcsolatokat, iskolatársakat nevez meg és karriereket ismertet. Érdekes, hogy sok ÁVH-s a sajtóban folytatta karrierjét és a rendszerváltás idején ők, vagy leszármazottaik a Szabad Demokraták Szövetségéből (SZDSZ) köszöntek vissza ránk. Az első szabad választások alkalmából Koncz Zsuzsa is az SZDSZ listáján szerepelt.
Végezetül csak távirati stílusban villantunk föl néhány tanulmányt. Az egyik a katolikus sajtó és Kádár-rendszer viszonyát taglalja. Meglepő, de Kádár János alkalomadtán olvasta az Új Ember c. katolikus hetilapot. A szerző szerint, a „katolikus sajtó a Kádár-korszakban teljesen ellenőrzött, felügyelt módon működött”. (102. o.)
A következő tanulmány azt követi nyomon, hogyan lett a rákosista Szabad Népből kádárista Népszabadság. Az elnevezést illetően egy megfordított szóösszetétellel a szakítást, de a folytonosságot is egyszerre deklarálták. „A Szabad Népet meghatározó primitív szellemiség és szélsőséges uszítás ugyan az idő múltával egyre ritkábban jellemezte a Népszabadságot, ugyanakkor egy-egy leleplező cikkel vagy maró kritikával emberi sorsokat és életműveket tudott tönkretenni.” (106. o.)
Borvendég Zsuzsanna a Nyakleves Nyugatról c. értekezésében bemutatta, hogyan avanzsált a „média a titkosszolgálatok befolyásolási és behatolási csatornájává…” (143. o.) A következőkben az írások foglalkoznak Ipper Pál amerikai tudósításaival, könyveivel. Olvasva véleményeit Blaskovics József turkológus jut eszembe. Valamikor a múlt század 70-es, 80-as éveiben meglátogatta a fiát, aki Amerikában élt. „Tudod – mondta hazaérkezése után -, mindaz a rossz, amit nálunk írnak Amerikáról, igaz, de a jót azt elhallgatják.” Ipper Amerikája idegen, félelmetes és nevetséges, felszínes és kulturálatlan. A média propagandisztikus, agymosást alkalmaz – mondja bagoly a verébnek! Az amerikai magyarok egy része nevetségesen megkeseredett fasiszta, a jóravaló magyarok meg megtévesztettek. Tertia non datur!
Soós Mihály egy meghiúsult és félig sikeres beszervezés tanulságait teszi közzé. Baló György (1947-2019), aki a rendszer hűséges kiszolgálója volt, mégsem állt kötélnek. Kibújt a feladatvégzés alól s így kikerült a hálózatból. Néhány évvel ezelőtt az érdeklődés középpontjába került, mivel Morvai Krisztina EP-képviselő férje volt. Elek János (1947-2015) televíziós újságíró esete meg azt példázza, kellő kurázsival lehetett nemet is mondani!
Befejezésképpen Borvendéget idézzük lehangoló tanulságként és figyelmeztetésként: „A média különböző érdekek mentén való befolyásolása és felhasználása a tömegek manipulálására nemcsak a hidegháború idején volt jellemző, de napjainkra soha nem látott méreteket öltött. Sőt a technológia fejlődésével hatékonyabbá vált.” Ezen a téren is nagy a korrupció az óriásvállalatok és a nemzetállami szervezetek részéről. Nem riadnak vissza a zsarolástól és fenyegetéstől sem. Már „nem a politikai hatalom kontrollálása a feladata a nép nevében, hanem a tulajdonosi háttér szándékainak érvényre juttatása a többségi társadalommal és sok esetben a demokratikus felhatalmazással rendelkező államhatalommal szemben”. Ez „olyan méreteket öltött napjainkra, amelyre nincs történelmi analógiánk, nehéz megjósolni, hová vezetnek ezek a folyamatok”. (157. o.) Legyünk körültekintőek, ne legyünk hiszékenyek!
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
A kötet a netről lehúzható IDE kattintva.
