Mint arról beszámoltunk, március 8-án az Országház felsőházi nagyterme adott otthont a Rákóczi Szövetség Esterházy János-emlékünnepségének. Az alkalmon adták át az Esterházy János-díjakat. Dr. Fónagy János politikus mellett Orosch János nagyszombati érsek vehette át a kitüntetést.
Az alábbiakban teljes terjedelemben közöljük az érsek atya díjátadáskor elmondott ünnepi gondolatait.
Főtisztelendő Püspök Atyák! Kedves Paptestvérek! Tisztelt Díjátadó Testület! Krisztusban kedves Testvéreim!
Mély alázattal és a hála őszinte tiszteletével állok ma Önök előtt. Ezt a kitüntetést nem a saját személyemnek szóló elismerésként, hanem egyfajta lelki hódolatként fogadom el azon rendkívüli keresztény tanúságtétel előtt, amelyet Isten szolgája, Esterházy János élete, hitvallása és vértanúi szenvedése sugároz ránk. Úgy tekintek e díjra, mint egy közös gyertyagyújtásra az ő emléke előtt, amelyben én most a lángot tartó kéz lehetek.
Be kell vallanom: amikor hírét vettem e megtiszteltetésnek, elsőként a méltatlanság érzése fogott el. Arra gondoltam, miként léphetnék én olyan szellemi óriások nyomdokába, mint Erdő Péter vagy Dominik Duka bíboros urak? Az ő életművük mellett az én szolgálatom szerénynek tűnik.
Mégis arra a meggyőződésre jutottam: ezt az elismerést nem önmagamért, hanem Esterházy János emléke iránti töretlen hűségből veszem át.
Fiatal kispapként, teológiai tanulmányaim idején különleges kegyelemben volt részem: olyan tanúktól hallhattam róla, akik személyesen ismerték őt. A lazarista atyák – különösen Hutyra és Krištín atya –, valamint Aquinas domonkos atya olyan tisztelettel beszéltek róla, hogy számunkra, fiatal papnövendékek számára azonnal nyilvánvalóvá vált: Esterházy János nem csupán egy bátor politikus volt, hanem egy modern hitvalló, Krisztus hűséges, élő tanúja.
Sorsa a keresztút állomásait idézi. Meghurcolták a Szovjetunió lágereiben, majd a csehszlovák börtönök sötétjében szenvedett. Rabtársai és a vele együtt raboskodó papok egybehangzóan állították: a legkegyetlenebb kínzások közepette is az imádság embere maradt. Ő volt az élő tabernákulum. Élő tabernákulum, mert szívében hordozta az Eucharisztikus Krisztust, és puszta jelenlétével a Megváltó békéjét közvetítette ott, ahol a gyűlölet uralkodott. Laikusként ő volt az, aki megerősítette a papokat a hitben. Rabként ő volt az, aki lélekben szabadabb maradt mindenkinél. Megfosztották földi méltóságától, de Krisztusból fakadó belső méltóságát senki nem vehette el tőle. Halála nem végpont volt, hanem beteljesedés. A börtönkórház falai között, szenvedéseit felajánlva vált valósággá életében az apostoli szó: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam.” (2Tim 4,7)
Kedves Testvéreim!
Személyes kegyelemnek és súlyos kötelezettségnek érzem, hogy e lángot továbbadjam. A mai napon is azt hirdetjük, hogy Isten kegyelme a legborzalmasabb időkben is működik, és képes a szenvedést az életszentség útjává nemesíteni. Hiszem és imádkozom azért, hogy eljöjjön a nap, amikor az Anyaszentegyház hivatalosan is oltárra emeli őt, megerősítve azt, amit szívünkben már most tudunk: Esterházy János élete a Krisztushoz való hűség hősi példája.
Ezt a kitüntetést tehát úgy veszem át, hogy a szívemben az ő nevét hordozom. Az ő áldozata kötelez bennünket. Kötelez a törhetetlen hűségre, az igazság melletti bátor kiállásra és a szeretet tanúságára a mai világban.
Köszönöm a megtiszteltetést. Kérem a Jóistent, adjon erőt mindannyiunknak, hogy Isten szolgája Esterházy János példáját követve járjunk az életszentség útján. Isten áldja Önöket!
Felvidék.ma
