(Videóval kiegészítve) A mai, dunaszerdahelyi tiltakozó nagygyűlésen felszólalt Hrubík Béla is, a legnagyobb magyar kulturális szervezet, a Csemadok országos elnöke. Beszédét teljes terjedelmében ismertetjük.
Tisztelt vendégek, honfitársaim, magyarok!
,, Felemelt fejjel… Emlékszel-e a lehetetlenre, a reményre, a kívánságra, mit titkos éji órán négy fal között, magányban, börtönben, táborban fojtott torokkal magad elé mormoltál: csak még egyszer! Csak még egyszer felemelt fejjel járni! Próbáld visszaidézni magadnak a földhöz sújtottságot és keserű megaláztatás óráit, ismeretlen kortársam… Csak még egyszer felemelt fejjel járni és nem földre sütött szemmel, félelemben és szégyenben!” – írta Fábry Zoltán 1946 májusában.
De írhatta volna akár most is, hiszen a megaláztatás, a megalázni akarás szándéka ma is él. Ma is leszólítanak az utcán és a hivatalban, ha másképpen beszélsz mint ők, ma is meghurcolnak, ha másképpen gondolkodsz mint ők, ma is szeretnének megbüntetni a szóért, a tiszta, igaz emberi hangért, a vox humana szelleméért.Talán nem nyírnak kopaszra, de az ollót a pénzbüntetés réme helyettesíti, a másodrendűség minden egyes napon felemlegetett érzése. Ismét le kell hát sütnünk a szemünk félelemben és szégyenben, vagy meg tudjuk mutatni, hogyan kell felemelt fejjel járni ? Igen, hiszem, és ma már látom is ha itt körbenézek, hogy meg tudjuk mutatni, hogyan kell felemelt fejjel járni.
Sokan vagyunk már, akik ezt nem félünk kimondani, de lehetnénk többen is, hiszen a hallgatás csak a félelmet szüli, erősíti, bénítja a nyelvet és a testet. Merre hát tovább, mai magyarok?
A lassan kilenc évtized, mit az anyaország határain kívül vagyunk kénytelenek eltölteni, bebizonyította, hogy a nemzeti összetartozás, az illyési ,,haza a magasban“ szelleme nem rajtunk kívül, de bennünk, általunk működött és létezett, és csak így működhet ma is. A megszentelt helyek, a szülőföld egy-egy darabjának feladása ,templomaink , iskoláink, tereink üresen hagyása, főképp nem Lőcsén, Szabadkán és Kolozsváron, Pozsonyban vagy Kassán, Komáromban vagy Dunaszerdahelyen történt és történik meg, hanem magunkban. Ha pedig feladjuk spirituális tereinket és a kivonulás mellett döntünk, vagy egyszerűen csak így alakul, akkor csak magunkból vonulhatunk ki, temetőinkkel, verseinkkel,táncainkkal, énekeinkkel, zászlóinkkal, , az értünk életüket áldozókkal, a nagyapákkal és nagymamákkal és városainkkal, falvainkkal együtt végérvényesen.
Márai Sándor írja:
A szabadság a legnagyobb jó az életben, de igen
nagy ára van. Ez az ár, a szabadság ára, olyan magas,
hogy csak kevesen hajlandók megfizetni. És mindenki
egyedül döntheti csak el, hajlandó-e ezt a félelmetesen
nagy árat megfizetni…
Az élet tele van nyomorúsággal és megalkuvással.
És névtelen, kis emberek millióitól nem lehet
követelni, hogy hősök legyenek, feláldozzák a
szabadságért a családjuk biztonságát, a mindennapi
kenyeret vagy éppen az életüket… Nem tudok ítélni
egy társadalom felett, amely a zsarnokságban
elveszíti szabadságigényét. Ilyen az élet. Ilyen az
ember. De azt megmondhatom, hogy mind az utálatosságok
között, amit ebben a korszakban megéltem…
nem azokra haragudtam, akik nem voltak
hajlandók megfizetni a szabadság árát, hanem
azokra, akik állandóan keresni is akartak azon, hogy
nem voltak szabadok.
Mert egyértelmű, hogy a szabadságunkban akarnak ma korlátozni bennünket. A nyelv használatának a szabadságát korlátozni és büntetni ugyanis a legalapvetőbb emberi jog sárba tiprását jelenti.
Üzenjük az ország vezetésének, hogy Szlovákiát nem az itt élő magyaroktól kell félteniük, hanem azoktól, akik szétlopják. Véget kell vetni annak a szabadrablásnak, mely ellehetetleníti a leszakadt régiók felzárkózásának a lehetőségét is. Véget kell vetni annak, hogy az adóinkból befolyt pénzek soha nem jutnak vissza az általunk lakott régiókba, ahol dolgos és szorgalmas emberek százezreinek munkája élteti ezt az országot. Mi nem vagyunk ennek az országnak sem a túszai, sem a szolgái, de szabad, tisztességes, törvénytisztelő és adófizető polgárai .Ugyanolyan jogokat követelünk magunk számára, mint amilyen jogok egyébként ezzel a munkával mindenkinek járnak ebben az országban. Aki ezt a kérésünket nem tartja tiszteletben, az méltatlanná válik mindenféle politikai és társadalmi poszt betöltésére nemcsak ebben az országban, de egész Európában.is. Elvárjuk a Szlovák Köztársaság kormányfőjétől és az egész szlovák kormánytól, hogy tiszteljék az adófizető polgáraikat nemzetiségi hovatartozás nélkül, mert ők élnek belőlünk, és nem fordítva. Elvárjuk továbbá, hogy hagyjanak fel a országban élő nemzetiségek megosztásával, és ne áldozzák fel a társadalmi szolidaritást, békét és nyugalmat a rövidtávú politikai céljaik elérése érdekében.
A napokban, ezekben az órákban, szerte a Felvidéken és az egész Kárpát-medencében, és mindenütt ahol magyarok élnek a világban, honfitársaink, testvéreink százai, ezrei vannak velünk lélekben . Szükségünk van az odafigyelésükre, a biztatásukra, a szeretetükre, mert a történelem megismétli önmagát. Újra ránk köszönt a kilencvenes évek már elfeledettnek hitt közhangulata. Újra az iskoláink,szobraink, emlékműveink elé kell vonulnunk, hogy óva intsük és figyelmeztessük a mindenkori hatalmat: a nyelv, a szellem nem tiltható be, nem eladó , nem elsorvasztható, mert számunkra egyértelmű. ,,Más berekben, másképp szól az ének”..
Húsz évvel a rendszerváltás után ismét ott vagyunk, hogy az idén 40 éves Thália színházunk a létéért küzd, a kultúrára szánt pénzek , melyek az adóinkból keletkeznek, szinte csak a túlélést biztosítják, intézményeink, az a kevés ami van, a leépülés szélén vannak. Embereket hurcolnak meg azért, mert ki merik mondani az igazságot, hogy félelmet keltsenek bennünk. Mégis vannak akik kimondják helyettünk is, mint Duray Miklós, hogy NE FÉLJETEK. Akit nemcsak az elmúlt rendszerben akartak félreállítani, mert a jogainkért harcolt, hanem mostanában is, a szabadnak hitt, vagy mondott Európában. Az ő sorsa a példakép számunkra, nem szabad félnünk.
Építés helyett azonban most is, folyamatosan csak a képletes romokat takarítjuk. Azokat a romokat, melyeket egyrészt a hatalmi túlkapások, de sokszor mi magunk is kibontunk a közösség falából. Olyan ez, mint a mondabeli Déva vára. Amit nappal építünk, az reggelre sokszor leomlik. De mi fogja megtartani a falakat? A hiúság, az önteltség, a nagyravágyás ? Vagy éppen a szolgaian túllihegett lojalitás és a lemondás,melyet mostanság tapasztalunk belső megosztottságunkban? Nem tisztelt barátaim. A szellem. A szellem, mely a mostanában oly sokszor megcsúfolt és kigúnyolt nemzetben, a szülőföldbe vetett hitben gyökeredzik, abból táplálkozik. Közéletünk fölött méltán süvít el Tompa Mihály szelleme, s teszi fel a kérdést évszázados távlatból: ,, Száraz ágon , hallgató ajakkal meddig ültök csüggedt madarak
Törvényeket akarunk, mint egykor Mózes, hogy biztonságunk legyen, hogy hitünk legyen. Nem tízet, nem százat, csak annyit, amennyi szükséges az emberré maradásunkhoz, az egyenrangú emberré maradásunkhoz itt, ebben az országban, ahol jelenleg a hatalomnak van joga és nem a jognak van hatalma. Esterházy Jánost idézem aki így vallott. ,, ha már a Jóisten egymás mellett jelölte ki földi helyünket, és sorsközösségre ítélt bennünket, azon kell igyekeznünk, mind a szlovák,mind a magyar oldalon, hogy ennek a sorsközösségnek valamennyi következményét levonjuk és életté váltsuk.”
Bár ez az életté váltás egyenlőre úgy tűnik, többnyire a mi oldalunkról valósul meg,hiszem, hinni akarom, hogy a szlovák és a magyar nép nem ellenségei egymásnak, nem is lehetnek, hiszen egymásra utaltságunk az elmúlt évszázadokban világossá tette mindnyájunk számára, hogy ,,magyar, oláh, szláv bánat, mindigre egy bánat marad.“ Hiszem, hogy a józan ész diadalmaskodni fog a hatalmi önkény és arrogancia fölött. Hiszem, hogy csak közösen, egymást megbecsülve teremthetünk emberibb életet itt, a kárpátok övezte hazában, mert nincs más utunk,mint megérteni elfeledett költőnk, Győry Dezső szavait, hogy „a sors értelme: nép lenni a népek, ember lenni az emberek között”.
Felvidék Ma
Kapcsolódó írás:
A dunaszerdahelyi nagygyűlés összefoglalója
