Január 22-én Galántán rendezték meg a Csemadok-gálaestet, melynek keretében átadták a Csemadok Életmű Díjakat, Csemadok Közművelődési Díjakat és a Gyurcsó István Díjat. Az utóbbit a somorjai Végh László kapta.
Laci bácsi neve egybeforrt a Csemadokkal, hiszen Sárosfán, Pozsonyban és Somorján is tagja volt a szervezetnek, sőt a csallóközi városban máig elnökségi tag. Volt a Szlovák Köztársaság Kormányhivatalának nemzetiségi ügyekben illetékes főelőadója, A. Nagy László szaktanácsadója, a Csemadok könyvtárának és levéltárának vezetője, majd az Országos Választmány főtitkára.
Zalabai Zsigmonddal közösen hozták létre a Bibliotheca Hungarica Alapítványt, melynek kuratóriumi tagja volt, majd a Fórum Intézet munkatársa lett, a somorjai könyvtár, levéltár és adattár (Bibliotheca Hungarica) igazgatója. Nagymamám révén ismertem meg, aki a sárosfai könyvtár könyvtárosa volt hosszú éveken át és jól ismerte Laci bácsit, de közelebbi kapcsolatba 2012-13-ban kerültünk, amikor a Csemadok helyi szervezetének elnökségében gyakrabban találkoztunk.
Végh László maga a megtestesült Csemadok-történelem, aki máig aktívan kutatja a szlovákiai magyarság kulturális életének történetét. Nekünk, fiataloknak általában csak annyit mond, hogy „ti semmit sem tudtok” és nevet (a semmi helyett más kifejezést szokott használni). De ez érthető is, hiszen ő egy egész korszakot ismert meg élete során, amely számunkra már történelem. Végh Lászlóval beszélgettünk.
Számított arra, hogy idén Ön kapja a Gyurcsó István Díjat? Hogyan érte ez a bejelentés?
Nem számítottam rá, meglepetés volt, de jólesett. Örülök, hogy érdemesnek találtattam rá.
Minek készült gyerekkorában?
Nem tudom (nevet). Azt tudom, hogy sokat olvastam, és érdekelt az irodalom, ezért már az alapiskola végén is ilyen irányban képzeltem el a jövőmet.
Milyen volt az élet Sárosfán? Kikre emlékszik vissza szívesen azokból az időkből?
Felhőtlen gyerekkorom volt, nagyon szívesen emlékezem rá, és természetesen a szüleimre és nagyszüleimre is, akik egyet jelentettek a sárosfai élettel. Úgy látszik, hogy a sárosfaiak sem felejtettek el, hiszen tavaly a falu díszpolgára lettem. A gimnáziumi éveim alatt fogalmazódott meg bennem, hogy mi szeretnék lenni, mivel sokat olvastam a sarlósokról, érdekelt ez a téma, és eleve a szlovákiai magyarság és közművelődés is. Gyerekkorunkban sokszor emlegették a faluban a Bittó családot, de akkor róluk nagyon keveset tudtunk és keveset is beszéltek erről a témáról. Hogy ki volt Bittó István, azt csak később tudtuk meg.
A somorjai gimnáziumból egyenes út vezetett az egyetemig?
Valójában igen. Eldöntöttem, hogy a bölcsészkarra fogok jelentkezni, s a szociológiát választottam, mert abban minden benne van, mivel társadalomtudomány. A gimnáziumban kiváló tanáraim voltak, sokat jártam könyvtárba olvasgatni, de különösebben nem irányítottak, hogy merre menjek. Magam választottam meg az utam.
Hogyan emlékszik vissza az egyetemi évekre?
No, az jó időszak volt. 1967-ben kerültem az egyetemre, s itt már érződött ´68 előszele. Mozgalmas és tanulságos évek voltak. Mikor felkerültem Pozsonyba, a Duray Miklós nevével fémjelzett csapat már megalapította a JAIK-ot, én pedig ebbe csöppentem bele A. Nagy Lászlóval, aki szintén sárosfai származású, de egy évvel idősebb tőlem. Az első évfolyam előtti nyáron már részt vettem egy JAIK-táborban, s ott szinte mindenkivel megismerkedtem – írókkal, szervezőkkel –, akikkel később az egyetemen kapcsolatba is kerültem, így szinte már ismerősként mentem elsőbe, Pozsonyba.
Az egyetem elvégzése után hogyan került a pozsonyi kultúrakutató intézethez és mi volt ott a feladata?
Én 1972 májusában végeztem, s ebben az időben indultak be az állami ötéves kutatási tervek, nemzetiségi témákkal. Ebbe az intézetbe magyar nemzetiségű munkatársakat kerestek. Oda jelentkeztem, júniusban fel is vettek, s a magyar nemzetiség kutatásával foglalkoztam. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy szociológiai felméréseket kellett készítenem.
Milyen volt a kapcsolata a régi rendszerrel?
Normális. Éppen akkor szűnt meg a régi CSISZ (Csehszlovák Ifjúsági Szövetség), amikor egyetemre kezdtünk járni, és amikor mi voltunk ötödikesek, akkor alakult meg a SZISZ (Szocialista Ifjúsági Szövetség). Mikor májusban munkahelyi meghallgatásra mentem, kérdezték is, hogy tagja vagyok-e már, de nem léptünk be. Párttag sem voltam ekkor sem még, de így is lehetett érvényesülni a szakmában. Abban a reprezentatív kutatásban nyugodtan dolgozhattam.
(Fotó: csemadok.hu)
Ön 1981 és 1990 között a Szlovák Köztársaság Kormányhivatalának nemzetiségi ügyekben illetékes főelőadója, majd 1990-től 1992-ig A. Nagy Lászlónak, a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökének szaktanácsadója volt. Mire emlékszik vissza szívesen ezekből az évekből és mire kevésbé?
Itt minden mindennel összefüggött. 1968-69-70-ben, amikor még én is a legaktívabb voltam a JAIK-ban, akkor alakult ki, és állt össze a Szlovák Kormány Nemzetiségi Tanácsa. Dobos László volt a miniszter, Tolvaj Bertalan volt a titkárság vezetője, és én, mint fiatal kutató, gyakran jártam hozzájuk adatokért, információért, azaz szoros kapcsolatban voltam a nemzetiségi osztállyal. Az egyetemi évek alatt egyébként Tolvaj Bertalanék gyakran jártak előadásokat tartani a JAIK-osoknak és folytak a viták, hogy milyen legyen a nemzetiségi tanács. A diákok persze hozzászóltak, ők hogyan képzelik az egészet. Mihály Géza például úgy került be, hogy az egyik ilyen összejövetelen felszólalt, s egyből hívták, hogy szükségük lenne rá. Engem is itt ismertek meg. Szóval, amikor 1981-ben befejeztük az aktuális kutatásunkat, szóltak, hogy szükség lenne rám a Kormányhivatal Nemzetiségi Főosztályánál, ami a Nemzetiségi Tanácsnak – annak, ami ma is létezik – a titkársága volt. Konferenciákra jártam, a kormánynak dolgoztunk ki anyagokat a Nemzetiségi Tanács megbízásából, jártuk az országot, Terebestől Pozsonyig, felméréseket végeztünk és így tovább.
1993-tól aztán a Csemadok Országos Választmányának főtitkára lett. Milyen feladatokkal járt ez és mennyire volt testhezálló az Ön számára ez a feladat?
Nehéz kérdés. 1992-ben Szőke József nyugdíjba ment és én vettem át a Csemadok könyvtárát. Még annyit elmondanék, hogy a Csemadoknál 1977-ben már a központi bizottság tagja voltam, de nem, mint dunaszerdahelyi járási küldött, hanem pozsonyi központi szakértőként vontak be ebbe a munkába. Ismertem jól a Csemadokot, s az ott dolgozó embereket is, hiszen kutatóként jártam a rendezvényeikre, és a klubokba. Szóval sok minden foglalkoztatott. No, és amikor könyvtáros voltam, akkor beszéltük meg, hogy pályázzam meg a főtitkári pozíciót. Ez már ´89 után volt, s a Csemadok ekkor ment keresztül a legnagyobb átalakuláson. Az állami támogatás megszűnt, ki kellett dolgozni az újabb munkamódszereket, és le kellett csökkenteni a munkatársak számát. A rendszerváltás előtt országosan közel 100 fizetett munkatársa volt a szervezetnek és az én feladatom az volt többek között, hogy ezt megszervezzem, nekem kellett elmenni az egyes járásokba, átszervezni a dolgokat, ami nem volt éppen hálás feladat. Még akkor sem, ha igyekeztünk nekik helyet is találni. Ekkor kaptam szélütést. (nevet)
A Bibliotheca Hungarica Alapítvány, melynek az egyik alapítója és kuratóriumi tagja volt, ezután egybeolvadt az 1997-ben létrejött Fórum Kisebbségkutató Intézettel. Amikor az első könyvek után jártak Zalabai Zsigmonddal, hitte volna, hogy a könyvállomány mára 60 ezer példányszámú lesz?
Nem tudom, hittem-e benne, vagy nem, de Zalabai Zsigmond álma egy óriási könyvtár létrehozása volt. Amikor még Pozsonyban dolgoztam, folyamatosan foglalkoztunk az iratok, levelek, könyvek gyűjtésével. Ekkor alakult ki a Bibliotheca Hungarica elképzelés, mely Zalabai Zsigmond ötlete volt, s nulláról indultunk. Először alapítványként kezdtük, annak voltam a kuratóriumi tagja, de aztán a mečiari törvényeknek köszönhetően az alapítványok életét megnehezítették, így a Bibliotheca az 1997-ben alapított Fórum Intézet részévé vált. A könyvtártól béreltünk egy helyiséget a Bibliotheca számára, s itt gyűjtöttük össze a könyveket, s a könyvek nagy része ma is ebben a helyiségben van. Ebben az időben sorra szűntek meg a szlovákiai magyar intézmények, szerkesztőségek, s minden anyagot ide tudtunk menekíteni Somorjára. Beszéltünk róla, hogy ki kellene alakítani egy kisebbségkutató intézményt, és helyet kéne találni rá. Zalabai Zsigmonddal kikötöttük, hogy az általunk összegyűjtött anyagot Somorjáról ne lehessen elvinni. Ezért kínálkozott az ötlet, hogy húzzunk a könyvtár fölé egy emeletet, ahol helyet kaphatna az intézet. Ilyen módon tagozódott be aztán a Fórum Intézetbe a Bibliotheca Hungarica Alapítvány. Nem is foglalkoztunk vele mi akkor, hogy mi lehet ebből a kezdeményezésből, egyszerűen csináltuk. Visszatekintve, szerintem nagy dolgot vittünk véghez, de az ember soha sem lehet elégedett. Ahhoz képest viszont, ahogy elkezdtük, óriási lehetőségek állnak most a kutatók rendelkezésére. Szóval körülbelül ezt szerettük volna.
(Fotó: somorja.sk)
Milyen volt az élet a Csemadokban a kommunista idők alatt és mi volt a fő különbség, ha összehasonlítjuk az akkori időszakot a kétezres évek második évtizedének éveivel?
Mindig azt szoktam mondani, iróniával persze, hogy a régi Csemadok már csak itt van a levéltárban. A két korszak nagyon nehezen hasonlítható össze. A mai Csemadok teljesen más. A Csemadok sok mindent akart, sok mindenbe belekezdett, sok mindent csinált, de nem tudták ezt módszeresen megszervezni. A Csemadok, mint kultúraszervezési egység teljesen máshogy működött akkor. Nem lehetett pályázni, nem voltak támogatások, a rendezvények anyagi fedezetét a szervezeteknek kellett előteremteniük. Nehéz eldönteni, hogy mi volt a jobb, mert akkor viszont voltak fizetett alkalmazottak, járásonként 2-3, az embereknek volt stabil állásuk, a Csemadoknak újsága, s aki ide írt, annak szintén fizettek. Ilyesmikre volt állami támogatás. De mint mondtam, a rendezvényekre össze kellett szedni a pénzt.
A Csemadok elődje a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület, amely a két világháború között és a második világháború idején működött, majd 1940 tavaszán Széchenyi Magyar Kulturális Egyesület néven folytatta működését, viszont a csehszlovák állam a szervezetet 1945-ben betiltotta. A Csemadok viszont úgy jött létre, hogy a trianoni döntés utáni legnagyobb felvidéki szervezethez semmi köze sem volt. El tudja képzelni, hogy mondjuk a Csemadok név megváltoztatásával, vagy valamilyen módon rendezzük adósságunkat kultúraszervező elődeinkkel szemben?
Ez egy régi probléma. Amikor a mostani szlovák állam megalakult, gondolkoztunk rajta, hogy maradjon-e a Csemadok név. Voltak javaslatok, de a többség a Csemadokhoz ragaszkodott. Igazából nehéz összehasonlítani az SZMKE-t a régi Csemadokkal, ugyanúgy, mint a régi Csemadokot az újjal, de nem azért, mert annyira keveset tett volna le az asztalra, hanem mert senki sem foglalkozott vele behatóan. El tudom képzelni, hogy változtassunk a néven például, de még a mostani Csemadok anyaga sincs teljesen feldolgozva, nemhogy az SZMKE-é. De igen, el tudok képzelni akár egy névváltoztatást.
Mivel foglalkozik jelenleg és milyen tervei vannak?
A Csemadok levéltárát rendezzük, s azon gondolkodom, hogy össze kéne állítani valami kiadványt, kézikönyvet, kronológiát, vademecumot, melyben benne lennének a Csemadok legfontosabb eseményei, mert az eddigi munkák elég elavultak már. Kellene egy ilyen kiadvány, mert két év múlva a Csemadok 70 éves lesz. Ahogy én is. (Nevet)
Mit jelent az Ön számára Csemadok-tagnak lenni?
Egész életemben a Csemadok körül, mellett, vele együtt nőttem fel. Amióta lehet, tagja voltam, Sárosfán is, Pozsonyban is, Somorján is, s a munkámból kifolyólag állandóan a Csemadokkal foglalkoztam, s együtt éltem vele, és máig a somorjai Csemadok elnökségi tagja vagyok. Mondhatom, hogy a Csemadok keretbe foglalja az életem.
Mi a véleménye a mai fiatalokról és mit üzenne nekik?
A fiatalokat teljesen megértem, hiszen a Csemadokban mindig volt egy régi stílusú hangulat: ezek az öreg, régi, unalmas bácsik. Szóval érthető, hogy az interneten, facebookon felnövők csak nehezen tudják ezt elviselni. Ez szörnyű lehet. Mondjuk Somorjára ez már annyira nem jellemző. De meg kell látni, hogy mit lehet emellett csinálni. A mai fiatalokat nehéz megnyerni, de itt vannak a szép példák is, a Csali, a Csali zenekar és mások, szóval ebből kell meríteni és meg kell keresni azokat a fiatalokat, akiket érdekel ez, mert ők fogják majd továbbvinni a helyi magyar kultúrát.
Köszönöm a beszélgetést, további sok sikert és jó egészséget kívánok!
