Marek Vagovič, az Aktuality.sk portál főszerkesztője Saját fejjel címmel írt könyvet. Lebilincselő történet a Smer színfalai mögül az oknyomozó újságíró szemével, aki több fontos botrányt is leleplezett. Ebben a fejezetben a szerző arról is ír, miért bírálta az ellenzékben lévő Robert Fico Mikuláš Dzurindát többször, mint Vladimír Mečiart.
A közönséges párttagokat Fedor Flašík vagy Monika Beňová múltja nem aggasztotta. A Smert Robert Fico jelentette a számukra, akinek a személyes preferenciái óriási tiszteletet váltottak ki és reményt adtak arra, hogy a vezetésével nagyon hamar ez a párt fogja meghatározni a szlovák politikai élet irányát. A Smer első közgyűlésén, amelyet 1999 decemberében Stomfán (Stupava) tartottak, Ficót a 128 küldöttből 127 támogatta. Az az egy párttag valószínűleg csak megtévedt, mivel érvénytelen szavazatot adott le.
A figyelmet azonban inkább az a mód keltette fel, ahogy a Smer az elején az alapító tagokat előnyben részesítette. A médiában megjelent értesülések szerint összesen harmincnégyen voltak, és vétójoggal rendelkeztek. Az alapító tagok bármilyen elnökségi vagy közgyűlési határozatot leállíthattak, a kulcsfontosságú dokumentumok és a személyi döntések jóváhagyása így de facto egy szűk embercsoporttól függött, melynek abban a szerencsében volt része, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyen volt. Nem mintha a politikai pártok többségénél ez teljesen másként működne, de egyenesen az alapszabályban rögzíteni ezt a privilégiumot aránylag szokatlan volt.
A Smernek az elején még hagyományos értelemben vett alelnökei sem voltak, csak öt szakosztályvezetője. A párt főmenedzsere Monika Beňová volt. „Mi nem a klasszikus értelemben vett politikai párt vagyunk, és nem is akarunk azzá válni. Ez így hatékony és működik” – indokolta a pártszervek atipikus összetételét Fico. Változásra csak 2001-ben került sor, amikor is a Smer megválasztotta három alelnökéül Milan Murgašt, Dušan Čaplovičot és Monika Beňovát. De amíg az első két alelnökjelölt simán keresztülment, Beňová az első körben akadályba ütközött. Összesen húsz küldött is ellenezte ugyanis a tisztségbe való megválasztását.
Fico bírált mindenkit és mindent
Az új párt üstökösként robbant be a politikába. Már 2000 februárjában – csupán két hónappal a megalakulása után – a felmérésekben 15 százalékra ugrott a Smer, majd fokozatosan megállapodott a 20 százalékos támogatottsági szinten, az elnöke pedig a szlovákiai politikusok megbízhatósági ranglétrájának az élére került.
A rátermett populista Fico ugyanis bírált mindenkit és mindent. A forradalom utáni pártok rendszerét, amelyek állítólag kivétel nélkül megbuktak, Mečiart, Dzurindát, a reformokat és „az emberek elszegényedését” is. Nem telt el hét, hogy Fico ne tartott volna sajtótájékoztatót, amelyeken a saját törvényjavaslataival is előállt.
A baloldali Fico tiltakozószavazatokat gyűjtött a teljes politikai térfélről, mert pragmatikus módon elfojtotta a saját identitását, hogy eszmeileg ne kelljen sehová besorakoznia. A Smer stratégiáját akkoriban egy szellemes mondásban összegezte, amelyet a kínai kommunista párt főtitkárától, Teng Hsziao-pingtől vett kölcsön: „Nem az a fontos, hogy a macska fehér-e vagy fekete, hanem hogy megfogja az egeret”. Fico pártja a harmadik út koncepciója mögé sorakozott fel, amelyet Európában a brit Tony Blair Munkáspártja vagy a német Gerhard Schröder SPD-je képviselt. A célirányos középre tolódás jobban megfelelt a Smer bizniszhátterének is.
A harmadik út vonzó csomagolás volt csupán
„Amikor azt javasoltam, hogy a pártot fordítsuk jobban a szociáldemokrácia felé, Beňová azzal bírált, hogy a Smerben sok a vállalkozó” – emlékezik Bohumil Hanzel. De mivel Robert Fico kiváló színészi képességekkel rendelkezik, aki bravúros módon tud a testével hazudni, az elején még senki sem sejtette, hogy a harmadik út nem több vonzó csomagolásnál. Olyan fügefalevél, amelynek el kellett takarnia, hogy mindig a Smer mecénásainak az érdekei lesznek az első helyen, bár főleg a párt indulásakor Fico még az olyan lelkes szocialistákra is hallgatott, mint Boris Zala, azt a benyomást keltve, hogy a politikában nemesebb céljai is vannak. A 2006-os hatalomátvétel után azonban ezeknek a hangoknak a befolyása fokozatosan csökkent. Fico ma főleg Marek Maďaričcsal tanácskozik a programjellegű és eszmei kérdésekben.
A vállalkozói projekten alakult pártok többnyire rejtegetik a szponzoraikat, hogy egyszer majd ne kelljen azt magyarázgatniuk, miért megy nekik ilyen jól az állammal való kereskedelem. Fico azonban azt állította, hogy a Smer az egyszerű emberek számára alakult, és csak a hivatalos szponzorok támogatják. „Nem akarunk egy gazdag vállalkozó karjaiban kikötni, aki megszabná a párt tempóját, tevékenységét és imidzsét is” – jelentette ki a stomfai első közgyűlés után. Fico szerint a pártfinanszírozásnak kristálytisztának kell lennie, mivel „a pénzeszközök átláthatósága a politikai párt megbízhatóságának a jele”.
Fico szókincse egyre radikálisabbá vált
Annak érdekében, hogy különbözzön a legnagyobb riválisaitól – Mečiartól és Dzurindától – egyre radikálisabbá vált a szókincse. Mindkettőjüket hibáztatta például a stratégiai vállalatok privatizálásáért, miközben nem fukarkodott az olyan kifejezésekkel, mint a korrupció vagy a hazaárulás. Fico malmára hajtották a vizet olyan botrányok is, mint például a „vonatbotrány”, amelybe Dzurinda emberei keveredtek bele. A figyelmesebbeknek azonban nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy a jobboldalt többet bírálta, mint a HZDS-t és annak 1994 és 1998 közötti vad utazását. Elképzelhető, hogy csupán taktikázott, mivel a kormányfő akkor már nem Mečiar volt, hanem Dzurinda. De az sem kizárt, hogy tudat alatt jelzett a kontrollégője, mivel a Smer vállalkozói hátterében már ott voltak a Mečiartól dezertáltak. És messze nem Flašíkról volt szó csupán.
Fico gyomrát legfőképpen a gázművek tervezett privatizálása nyomta, ez volt ugyanis állítólag az egyetlen oka a Dzurinda-kormány egyben maradásának. Több ízben is jelezte, hogy a Szlovák Gázművek 49 százalékos részvénycsomagja eladásának politikai közvetítésért zsíros províziókat fizetnek majd, amit a koalíciós pártok egymás között osztanak el. „Ennek a kormánynak sikerült korrumpálnia a tőkepiacot is, és ebben Szlovákia viszi a prímet. A korrupció mértéke veszélybe sodorta Szlovákia NATO-csatlakozását, és lehetővé tette annak legmagasabb állami és kormánykörökbe való bejutását” – állította Fico. Bizonyítékokat azonban nem tárt fel.
A felháborodott ellenzéki vezető ujjal mutogatott Ivan Miklošra is, aki akkor a gazdaságért felelős miniszterelnök-helyettes volt. Fico – persze, megint konkrét bizonyítékok nélkül – a legkorruptabb szlovák politikusnak nevezte őt. „Ismeretes ez már diplomáciai körökben is” – állította. Véleménye szerint Mikloš „nagyon jól bebiztosította magát”, amikor a korrupcióellenes küzdelem kezese volt – s egyúttal minden privatizálásnál jelen volt. A Smer elnökének később azért a kijelentéséért, miszerint „a Szlovák Gázművek privatizálása kapcsán meggazdagodott” bocsánatot kellett kérnie Mikloštól.
Dzurinda kormánya és Ivan Mikloš sem voltak mintapéldányai a korrupcióellenes küzdelemnek. Összehasonlítva azonban azzal, ahogyan itt már tíz éve Robert Fico irányítja az országot, sokkal inkább Mečiar emléke dereng fel. Ezek a mai üzelmek kevésbé durvábbak és kifinomultabbak csupán, mint a privatizációs „rablás” volt a 90-es évek közepén. Fico és Mečiar először 2000-ben fogtak össze, amikor a HZDS az előrehozott választásokról szóló népszavazással akarta félreállítani a jobboldalt. A referendumot Fico is támogatta, ami politikai szempontból érthető volt, egyúttal azonban tény az is, hogy abban az időben már szorosan összefonódott a HZDS körüli üzletemberekkel.
(Aktuality.sk/Felvidék.Ma)
