Világszerte október 31-én ünneplik a reformáció napját, ugyanis ezen a napon függesztette ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom ajtajára a híres „95 tételnek” nevezett dokumentumát. Luther tettét a protestáns reformáció kezdeteként tartják számon, hiszen olyan fontos témákat érint a „95 tétel” mint a bűnbánat, vagy a bűnbocsánat.
Az alábbiakban Nagy József feketegyarmati református lelkész elmélkedik a reformáció ünnepe kapcsán.
Reformáció hónapja? Reformáció napja? Reformáció éve? Nem értem! Honnan ez az igénytelenség? Nem azt kellene mondjuk: a reformáció egyháza?!
De mi köze van a mai reformátusoknak a reformációhoz? Nem sok, az biztos.
Miért mondom ezt? Mert református egyházunk tagjai mit sem tudnak a reformációról. Némelyek ismerik Kálvin János és Luther Márton nevét, de hogy ezek az emberek hogyan tértek meg halott vallásosságukból az élő Istenhez, azt nem tudják. Mert nem csak az akkori egyház volt elveszett állapotban, hanem ők is. Nekik is újjá kellett születni. Vagy hogy mennyi háborúságot és üldöztetést kellett elszenvedniük saját egyházuktól, az akkori egyházi vezetőktől, és milyen nehézségeken, harcokon keresztül vitték végig a megújulást, nagyon kevesen tudják.
Jó dolog, hogy reformáció emlékünnepet tartunk, mert legalább nem feledkezünk el arról, hogy valamikor élet volt mindaz, amiről ma csak beszélünk. A probléma az, hogy évtizedek óta rosszul ünnepelünk. Beszélünk Genfről, Svájcról, Lutherről, Kálvinról, a wittenbergi vártemplomról, a 95 tételről, de nem beszélünk a megtérésről és újjászületésről, pedig ezek nélkül nem lett volna és ma sem lesz reformáció. Emlékezhetünk akárhogy és akármennyit, egyénileg és közösségileg, papok, püspökök, gyülekezeti tagok, rangos vendégek, de még mindig az élőhalott állapotban vagyunk. Jelenések 3:1 „Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy.”
Református gyülekezeti tagjainknak több mint 90%-a nem tudja megmondani, miért református, mi egyházunk tanításának a lényege. Nem ismerik református egyházunknak a gyülekezeti tagokra vonatkozó jogokat és kötelességeket. Ha pedig a lelkipásztorok közül valaki ismerteti velük azokat, felháborodnak, és azt mondják: nem értünk vele egyet. A Szentírás a legtöbb reformátusnak ma már csak egy szép családi örökség, vagy könyv a polcon, de nem tekintély, nem az élet könyve, nem Isten Igéje. Szinte mindenki azt tesz, amit akar. Nincs számonkérés, elmarad az Ige befogadása, megtartása, megélése. Nem reformációban élünk, hanem inkább a bírák korára jellemző időket éljük, melyben mindenki azt tesz, amit akar, amit saját maga jónak lát és nem azt, amit Isten elvár tőle. Ezért is van annyi gonoszság, annyi bűn életünkben, gyülekezeteinkben, egyházunkban.
Mit fogunk ünnepelni? Megtérés és újjászületés nélkül csak önmagunkat. És minden marad a régi: paráznaság, részegség, káromkodás, vasárnapi munka, templomkerülés, harangozás és délutáni istentisztelet idején pletykálkodás a falvak kispadjain, gépies keresztelések és konfirmálások, válások sokasága, szeretetlenség, irigység, gyűlölet és azok kicsúfolása, akik ma még templomba járnak és hisznek vagy hinni szeretnének.
És mit ünnepelnénk megtért és megújult szívvel? Istennek bűn feletti győzelmét ebben a világban és életünkben. Isten nekünk adott Szent Fiát, Jézus Krisztust. Azt, hogy nem kell többé a sötétségben élni, hogy bűneink rabláncait leoldozta, hogy szabad, örömteljes életet élhetünk, hogy míg a világ retteg a világ végének eljövetelétől, mi örömmel, hálaadással, teljes megnyugvással tekintünk és gondolunk arra, hiszen Isten megterített asztallal vár bennünket országában. A menyegző öröme vár ránk. Ezért imádkozunk szüntelen:”jöjjön el a Te országod!”(Mt.6,10)
Mire várunk? Mikor leszünk végre Isten Igéjének hiteles képviselői, az élő és az élet Igéjének átadói? Október 22 -én lesz 74 éve annak, hogy Reményik Sándor elkeseredettségében az „Elkéstetek” című verset intézte a protestáns teológusokhoz. Íme egy részlet belőle:
Elkéstetek, elkéstetek vele,
Az Igével, ki élet kenyere,
Ki Evangélium és semmi más,
Nem tudás, művészet, magyarkodás,
Nem kultúra és nem pedagógia,
Nem eszköz többé, hanem cél maga,
Ki szabadelvű emberség helyett
Istennek állít magas trónhelyet,
Kinek választóvize Jézus vére
A kárhozatra vagy az üdvösségre,
Ki minden ember-eszményt kevesell
S az ifjakat magához, vonja fel.
Annyira elkéstünk, hogy református lelkipásztorok, presbiterek, gyülekezeti tagok nagy része már a Biblia és az egyház rendje ellen protestálnak. Megszavazzák, hogy nem értenek egyet azzal.
A kérdés nem az, hogy lesz-e reformáció ünnepe, hanem hogy leszünk-e újra a reformáció egyháza? „Megélednek-e a tetemek?” (Ezékiel 37,3)- kérdezte Isten Ezékielt. Bennünket is kérdez Isten: újraéled még ez a református egyház, a mai reformátusság? Válaszunk lehet győzedelmes IGEN! De ahhoz prófétálni kell! Az IGÉT, az ÉLŐ Igét, Jézus Krisztust vállalni és hirdetni kell! Nem azt kell hirdetni, amit mi elfogadhatónak gondolunk, vagy amit az emberek hallani akarnak, hanem azt, amit Isten mondott. Akkor közénk jön Isten Szentlelke és kiárad közösségeinkben, személyes életünket átjárja, birtokába vesz, hogy lehessünk a Szentlélek temploma. (1Kor.3,17) „Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti.” Átadott és Istennek teljesen odaszánt életekre van szükség! Pál apostol erről így beszélt: (1Kor.2,2) „Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről.” Már nem az érdekek határozzák meg szolgálatunkat (jó parókia, falusi vagy városi gyülekezet, presbiteri, gondnoki, esperesi vagy püspöki tisztség, érvényesülési vágy, a hatalom megszerzése), hanem csak az, hogy küldetésünket híven betöltsük: 2Tim.4,2-8 „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással. Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek magoknak tanítókat, mert viszket a fülök; És az igazságtól elfordítják az ő fülöket, de a mesékhez oda fordulnak. Te azonban józan légy mindenekben, szenvedj, az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat teljesen betöltsd. Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, a kik vágyva várják az ô megjelenését.”
Kívánok mindenkinek boldog megújulást, reformálódást:
Nagy József feketegyarmati lelkész
Felvidék Ma
{iarelatednews articleid=”18156,13731,8574″}
