Az alábbiakban Mons. Orosch János püspök prédikációját olvashatják, amelyet a XXII. Komáromi imanapon mondott el.
Főtisztelendő lelkiatyák, kedves zarándokok, drága hívek!
Az utóbbi években a társadalom életét mély válságok kísérik. Tudomásom szerint nálunk mintegy 30-40 ezer ember él megfelelő otthon nélkül. A munkanélküliek száma elérte a 13 százalékot, és ez sokakat érint. Aztán itt van az észak-afrikai menekültek áradata meg a terrorizmus, amely nemcsak Európának, hanem az egész világnak gondot okoz. A világa legkülönbözőbb tájairól pedig naponta érkeznek hírek kisebb-nagyobb természeti katasztrófákról, a földrengésekről – Haiti szigetén, Japánban- földrengés, cunami, stb.
Pl. Egyszer az ellenség elfoglalta a bölcs Bias szülővárosát Prienét. Mindenki igyekezett menteni a vagyonát. Csak BIAS ment a városon keresztül üres kézzel. Az egyik menekülő fiatalember, amint megpillantotta, csodálkozva kérdezte: „Hát te semmit sem akarsz megmenteni?” A bölcs így felelt: „Én mindenemet magamban hordom!”
Testvérek, az igazi érték nem az amink van, hanem az, amik vagyunk. Mi pedig Istenfélő, hívő emberek vagyunk. Hitünket őseinktől kaptuk, akik az évszázadok alatt sokat tettek érte.
Gondolok most Szent Istvánra, első királyunkra, de gondolok a modern kor szentjeire – Salkaházi Sárára, vagy Romzsa Tódor és Apor Vilmos vértanú püspökökre. Előttem van Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök, a néhány hét múlva boldoggá avatandó Scheffler János szatmári vértanú püspök, és sokan mások nemzetünk szentjei közül. Ők mindnyájan két pillérre építették életüket: Istenre és azokra, akiket szolgáltak, a ,a magyar népre!
Mi is azért vagyunk itt, mert Istenhez hű keresztény katolikus emberek akarunk maradni akkor is, amikor ez néha nehéz, és magyaroknak valljuk magunkat még akkor is, amikor ez nem könnyű.
Milyen jó, hogy így összefogunk! Nézzétek, itt vannak a lelkiatyáitok: együtt imádkozzunk.
Kedves paptestvéreim, támogassuk azokat a kezdeményezéseket, amelyek a magyar nép hitét ébren tartják. Nagyon fontosnak látom, hogy gyakran együtt imádkozzatok! Ne sajnáljátok azt az időt sem amikor a papi összejöveteleken vesztek részt. Ma mindnyájunknak van autója, tehát gyakorlatilag nincsenek távolságok: vegyetek részt minden egyes papi rekollekción.
Pl. Minap temettem egy idős verbita atyát, aki a Csallóközből származott, de egész papi életét Magyarországon töltötte. Meghatódva láttam a sok magyarországi atyát, de a missziósokat is, akik Új Zélandból, a Fülöp-szigetekről és a világ más távoli országokból jöttek el a temetésére. De, sajnos felvidéki papokból, Csallóközből, Mátyusföldről nem jött senki. Szándékosan késtem a szentmise megkezdésével, hátha még jön legalább egy a magyar szívű papok közül, de hiábavaló volt minden várakozás!
Testvéreim, papi életünkben legyünk egymásnak a támaszai, hiszen nagyon nagy szükségünk van arra, hogy érezzük paptestvéreink támogatását.
Az egyházüldözés idején oly sokszor találkoztunk, felkerestük egymást, együtt imádkoztunk, olvastuk a Szentírást, elmélkedtünk, műveltük magunkat a teológiában. Ez tartotta bennünk a lelket és megóvott a csüggedéstől. Nem éreztük magunkat magányosnak. Erre buzdítalak benneteket, drága paptestvéreim. Tudjanak az idősek örülni a fiatal papok sikereinek, a fiatal atyák pedig ne szégyelljenek tanácsot kérni az idősebbektől.
Kedves hívek, amikor most papi hivatásokért jöttünk össze imádkozni, ne feledkezzünk meg tenni is értük valamit. Amikor most körülnéztem itt, sok ősz hajú embert láttam a résztvevő között. Az jutott az eszembe: mindegyikőtöknek van unokája, lehet hogy több is. Vajon imádkozott-e valaki azért, hogy éppen az ö unokája hallja meg Isten hívó szavát ? Buzdítsátok a fiatalokat, hogy ne féljenek odafigyelni a Jó Pásztor meghívására!
Ebben az évben a Család Évét tartjuk. A Szent Család három személy volt: Szent József, Szűz Mária, és az Úr Jézus. Hányszor, de hányszor kérdezte József: Mi az Isten akarata? És amikor megtudta, első szóra engedelmeskedett Istennek. És az Isten azt mondta neki: Ne félj! Szent József rábízta az életét Isten gondviselő szeretetére.
Kedves édesapák és nagyapák! Az Ószövetségben mindig az apa volt az, aki a gyermekeit a hitre nevelte. Legyetek imádkozó apák! Paul Claudel francia író akkor talált rá újra Istenre, amikor egyszer – betoppanva szülei szobájába – az édesapját térden állva látta imádkozni. Azt mondta, hogy amikor látta apja kérges kezeit összekulcsolva, úgy érezte, neki is Isten felé kell fordulnia.
Kedves édesanyák és nagymamák! Ti tanítjátok a gyermekeiteket beszélni, ti segítitek őket megtenni az első lépéseket. Tanítsátok őket az imádságos életre is.
Mi mindent meg nem tesztek értük: taníttatjátok, különböző körökre íratjátok be őket, mert azt akarjátok, hogy az életben sokra vigyék.
Kiskoruktól kezdve vezessétek őket az Isten házába is, kezdjétek már akkor, amikor még semmit sem értenek a templom misztikájából. A fiúgyermekeket buzdítsátok ministrálásra, hiszen onnét, az oltár szolgálatából származik a legtöbb papi hivatás, és ott alakul a gyerek becsületes felnőtt emberré.
Idézni szeretném a nagy Szent arsi plébánost, Vianney Szent Jánost, aki azt mondta, hogy minden népnek annyi és olyan papja lesz, amennyit és amilyet kikönyörögnek maguknak Istentől. Az itt élő magyar nép megérdemli, hogy legyenek lelkipásztorai, és hogy jó papjai legyenek. Ezért imádkozzunk papok és hívek ne csak ma, hanem minden egyes hasonló jellegű találkozón, és tegyünk meg ezért mindent ifjúságunk vallási nevelésének terén.
Pl. Valaki azt mondta, hogy jó pap olyan, mint egy harang. J.S. Baar, cseh pap-író egy nagyon szép és megható történetet írt le az egyik művében. Az egyik faluban nem voltak a templomnak harangjai. A falu lakói úgy döntöttek, pénzt gyűjtenek új harangokra. Mindenki adakozott a lehetőségei szerint. Élt ott azonban egy ember, aki hitetlen volt, és elutasított mindent, ami a templommal, Egyházzal, hittel függött össze. Kijelentette: „Én nem járok templomba, és ha meghalok, nem pap fog temetni. Nekem nem kellenek a harangok, nem is adok rájuk pénzt!” Eltelt egy kis idő, és a templom tornyába felkerültek a harangok. Az emberek örültek nekik, mert jelezték a szentmise kezdetét, délben az ima idejét este pedig megszólaltak, hogy figyelmeztessenek: itt az ideje hazatérni megpihenni. A nem hívő ember azonban mit sem törődött velük. Egy napon elment az erdőbe fát vágni, hogy gerendát készítsen belőle. Ki is vágott egy szép szál fát. Levagdosta róla az ágakat. Közben beesteledett, és ő hazafelé indulva a vállára vette a nagy gerendát. De merre menjen. Egyszerre ugyanis leszállt az erdőre a köd. Hol az út hazafelé? Rájött, hogy eltévedt. Hosszas barangolás után a gerendát kétfelé vágta, mert túl nehéz volt. Vitte tovább a vállán, de egyáltalán nem tudta, hol is van, és így visszajutott oda, ahol a gerenda másik felét hagyta. Leült és zokogott. Tudta ugyanis, hogy az erdőben veszélyes mocsarak vannak. És éppen akkor, amikor már teljesen összezavarodott, a faluban megszólalt az esti harangszó. Akkor értette meg, miért is fontos a harang: mert elvezet haza!
Kedves testvéreim! Manapság is sokan azt hiszik, hogy a papi hivatás már nem fontos. Hogy már nincs szükségünk papokra. Az élet tele van különféle harcokkal. Mindnyájan megtapasztaljuk, hogy nem könnyű keresztényként, de emberként is helytállni. Milyen jó, ha ilyenkor megszólal toronyban a harang, ha közelünkben áll egy Jó pásztor, Lelkiatya, és figyelmeztet minket, Jézus szavaival: „Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül!”
Az egy héttel ezelőtt boldoggá avatott II. János Pál pápa mondta pozsonyi látogatása alkalmából az összegyűlt híveknek: „Sose szégyelljetek Krisztust!” Erre buzdítalak benneteket én is: Legyetek büszkék a hitetekre és magyarságotokra. Ez a mai alkalom is egyfajta tanúságtétel a világ előtt a hitetekről. A Jóisten áldjon meg mindnyájatokat!
Ámen.
Felvidék.ma
