A kérdőjelet már én tettem hozzá Csáky Pál kötetének a címéhez, amely az elmúlt években írt publicisztikai írásait tartalmazza. Kiindulópont az 1989 végére datálható forradalom (rendszerváltás, rendszerváltozás, hatalomváltás, gengszterváltás – mindenkinek a saját ízlése szerint), s a szerző eljut egészen a számára (inkább a közösségünk számára) annyira szerencsétlenül sikerült 2019-es EP választásokig, amikor 400 szavazat hiányzott az újabb brüsszeli mandátumhoz. Csáky Pálnak az elmúlt évtizedek minden lényeges dolgáról határozott mondanivalója és véleménye van, s nem süket fülekre játszik, hanem megpróbálja a ma szinte lehetetlent: dialógust kínál fel az olvasóinak.
Lehetetlen feladatra vállalkozik – mondanák a szkeptikusok (s bizonyára ők vannak ma túlsúlyban, s e sorok szerezője nem is titkolja, hogy ő is ebbe a csoportba tartozik), de Csáky Pál rendületlen nyugalommal járja a maga útját, írja a könyveit (legyenek azok beszélgetések, eszmefuttatások, publicisztikai írások vagy szépirodalmi alkotások), s amíg a vírus megengedte, szervezte a személyes találkozókat, könyvbemutatókat, szóval egy reneszánsz ember nyugalmával tette a dolgát. Egy közösség érdekében.
Legkevésbé rajta múlt-múlik, hogy ez a közösség az erőfeszítései ellenére totális széthullásban van, s nincs azon mit csodálkoznunk, hogy 2021-ben nem igazán igényli Csáky tudását s mérhetetlen tapasztalatát sem.
Csáky Pál nem titkolja, csak úgy belecsöppent az 1989-es eseményekbe, nem készült politikusnak. De ha már így alakult, akkor vegyészmérnöki munkájához hasonlóan megpróbálta maximális odaadással szervezni egy rendszerváltozás (a többi verziót lásd. feljebb) dolgait, mindennapjait.
Gyorsan kiderült persze, túlzott várakozás volt csodákat várni, az embereket nem lehet egyik napról a másikra megváltani, s ahogy 1968 is elhozta a maga uszításait, nem volt ez másként 1990-ben sem. Alig telt el pár hónap a pozsonyi, kassai és lévai kulcscsörgetések óta, s hol volt már a tavalyi hó. Kommunisták sora igazolt át a nemzeti és még nemzetibb érzületűek sorába, hisz az egykor összeharácsolt vagyont sürgősen át kellett menteni.
Csáky szól a szlovákiai magyar viszonyokról, pártalapításokról is, konzervatív-liberális szembenállásról, a kor egykori szereplőiről (egészen remek az egykori köztársasági elnökről, Václav Havelről írt kisesszéje) s nem titkolja azt sem, akkor is hiányolta a szociális érzelmeket (nem fél az egykori szocialista rendszer pozitívumait sem kiemelni) a kisebbségi magyar politizálásból.
Lévai lévén, a csehszlovákiai és magyarországi részletes kronológia mellett részletes képet ad a barsi viszonyokról is, megjelennek a könyv lapjain a kor lévai hősei, Zoller Mihály, Újváry László és mások, akik a változások kezdetén sokkal aktívabbak voltak magánál Csákynál is. Csáky végül vállalja azt, amit a sors rábíz, szakmát és lakhelyet vált, s a biztos lévai mérnöki állást felváltja a bizonytalan pozsonyi politikusi állással.
1998-ban, amikor végre sikerül megszabadulni Vladimír Mečiartól, Mikuláš Dzurinda mellett két ciklusra miniszterelnök-helyettesi állást vállal, s ő felel az integrációért és a kisebbségek helyzetéért is. Lebonyolítja Szlovákia máig egyetlen érvényes népszavazását (tagjai leszünk az EU-nak), de sikerül részben a zsidó kárpótlást is megoldania. Abban a közegben ennyire tell(het)ett. 2007-ben az MKP elnökévé választják, de már nem akadályozhatja meg a párt, s ezzel a szlovákiai magyarság széthullását.
A pénz ezúttal is erősebb hatalomnak bizonyul a közösségi erkölcsnél, s a szlovák-magyar együttműködés hamis jelszava alatt létrejön a mára önmagát felélt vegyespárt. Csáky Pál Brüsszelbe kerül, s két cikluson át képviseli a szlovákiai magyar közösség érdekeit.
Azt mondják, Brüsszelbe azokat küldik ki az egyes pártok, akik odahaza már teljesítették a szolgálatukat (kevésbé finoman szólva leszerepeltek), vagy csak egyszerűen meg akarnak tőlük szabadulni. Csáky valószínűleg azon kevés brüsszeli politikus közé tartozik, akire ez nem igaz (saját szememmel láttam az Európai Parlament brüsszeli folyosóján egy műanyag zacskóban a gyógyszereit szorongató önmaga árnyékának is alig látszó egykori szlovák külügyminisztert, megrendítő látvány volt).
Csáky ugyancsak aktív volt ezalatt a nyolc év alatt, s a kötet Brüsszeli levelek c. fejezetében részletes képet kapunk nemcsak az ő munkájáról, hanem az Európai Parlament működéséről is.
Legyen szó a brexitről, a skótokról, Gibraltárról, a kárpótlásokról, de akár a migrációról is, amelyről Csáky nem kevés bátorsággal ki meri jelenteni, messze nem ez a legnagyobb probléma Európában, hanem a demográfiai válság, a tespedtség, az eltunyultság, a multikulturális eszmék csúfos bukása.
Csáky többször is kiáll a könyvében a tagállamok kifejezés mellett, s megmagyarázza, miért is nem szereti a nemzetállam kifejezést, miért nem tudja elfogadni szellemi vitapartnerének a csőlátásban szenvedőket, s megengedi magának azt is, hogy a jelenlegi magyarországi viszonyokat (főleg a végletes megosztottságot) élesen ostorozza.
Minden értelmes embernek látnia kell, hogy az utaknak nem jobbra vagy balra kell kanyarogniuk, hanem előre – vallja Márai Sándorral, s könyve – amely akár oral historyként, az elmúlt harminc év szubjektív történelemkönyveként is nyugodtan olvasható –, minden betűje ebben a szellemben íródott.
Vitatkozni, párbeszédet folytatni lehet, sőt kötelező is vele, de megkerülni nem lehet. Főleg akkor, ha esetleg 20-30 év múlva is szeretnénk még szlovákiai magyarságról beszélni.
