Hogy ki jár a jó úton, én nem tudom. A narancssárga feliratos furgon szerint „BugiVan” biztosan. Meg talán maga a négykerekű is, épp a körforgalomban, körbe-körbe. Ördögi körben tán? Ez lenne a jó út, gorillás útjelzőtáblák között, mely a vályúhoz vezet?
2010-ben a „leboBélát” simán bevettük; s a nemzetiségmentes pékkel együtt nem küldtük el a történelmi süllyesztőbe, mint tette két ifjú szlovák útitársam a fővárosi 83-as autóbuszon, megjegyezve: lám, a mi Bélánk péknek akar állni, hát tegye… Nem küldtük el, így most is fennen hangoztatja – a szlovák sajtóban! – szavazóinak 70-80 százaléka magyar. Én meg hozzáteszem: pártja képviselőinek 50-60 százaléka meg szlovák… Mert ugye: együttműködés, megértés, felelősség, tapasztalat meg miegymás… A BugiVan szerint ez a jó út.
Az egyetlen helyes út egy szlovákiai magyarnak: ha a Matica elnöke, Marián Tkáč Ján Slotának és a Szlovák Nemzeti Pártnak korteskedik – mely be akarja tiltani nyilvános helyen magyar szót szerte Szlovákiában -, a Matica alelnökének, Andrej Hrnčiarnak meg – aki a Most-Híd független jelöltje és szereti a barackpálinkát meg a „cipóš” kolbászt – cserében Bugár méri a forralt bort a havas tátrai lankákon? És magyar szavazatokkal csinál parlamenti képviselőt belőle!
Hogy ki jár jó úton? Az, aki már feladta, s lefekszik a szlovák többség minden elvárásának, ha abból hasznot húzhat, vagy az, aki még kitart, nem cseréli fel a kőtáblákat aranyborjúra, ki-ki a lelkében döntse el. Azután március 10-én az urnánál nyilatkozzon. Némán, csak saját lelkiismerete szerint. Mi, szlovákiai magyarok március 10-én ugyanis nem arról döntünk, melyik politikai pártot tartjuk alkalmasabbnak arra, hogy egy országot igazgasson, hanem önmagunkról. Arról adunk számot: létezünk-e még mint közösség, működnek-e még az elemi megmaradási, önfenntartási ösztöneink, s akarjuk-e, hogy ne írjanak ki bennünket szép csendesen, amolyan indián őslakosként önnön hazánkból, szülőföldünkről.
Alig több mint kilencven év különlét a történelmünk, s a valahai egymillióból mára kevesebb mint a fele maradt. Ha igaz, amit a böjti szelek suttognak itt-ott, tavalyi megszámláltatásunk a legborúlátóbb jóslatoknál is rosszabb eredményt hozott, 420-440 ezer magyarról szólnak a kiszivárogtatások. Azt mondják, ezért a hivatalos nagy csend a népszámlálási adatok körül. Egy ilyen vészesen zsugorodó magyar közösségnek már nincs hová megosztani magát.
Március 10-én arról szavazunk: beolvadunk-e, az asszimilációt választjuk-e, vagy a megmaradást akarjuk. Arról döntünk: a kőtáblához maradunk-e hűségesek, vagy az aranyborjút fogjuk imádni.
Hamvazószerda van: a hamuval emberi homlokra rajzolt kereszt arra figyelmeztet, mindenki halandó, mindenki szembesül egyszer földi élete végóráiban azzal, hogyan élt, milyen döntéseket hozott, milyen úrnak szolgált.
N. Gyurkovits Róza, Felvidék.ma