„Fuldoklik a Duna part” – olvasom egy híranyagban, s egyre inkább a múlt jó tapasztalatai jönnek szembe velem.
Mindennapjaink gyötrelmei egyre inkább a múlt jó, és hasznos értékeit idézik, hol életmódban, hol életünk napi problémáinak megoldásában.
E jegyzetem témája miatt is idézem, azt az egykori falusi életet, – de akár a városi világot is, mert 50-70 éve még nem voltak torony magas kockaházak, inkább falusi porták, vagy városi polgári magánházakban éltek az emberek. A régi világ rendszerében rend volt, mind a fejekben, mind a házak körül. Akkor is volt szemét, amit maga termelt a gazda, de maga is hasznosította. Mert a régi szemét nem az a szemét volt, amit most termel – mindegy, hogy falusi vagy városi ember.
Akkor minden falusi portának volt egy trágyadombja, amit, ha „megérett”, a kertben hasznosítottak évente, s volt is eredménye a terményekben.
Szemétdomb nem is volt a falusi házaknál, mert a konyhai maradék az vagy ment a háziállatoknak (azon disznót neveltek), a többit pedig a tűzhelyen elégették, és a hamu is fontos volt, sok mindenre használták.
Vagyis a régiek mindennek megtalálták a hasznos helyét, nem volt mérgező anyag a környezetben, mert nem termeltek mérgező hulladékot. S mi van ma? Amióta mindenünket otthagyva a falvakon, a kényelmet, az összkomfortot választottuk, minden megváltozott. Városban a kockaházakban mindent egy helyen kapunk, élvezünk, kinek hány négyzetméterre nyílt meg a pénztárcája.
A falusi házakat lecseréltük lapos tetős (padlás, és pince nélküli), modern, kényelmes otthonokká, füves udvarokká, kertekké. A nosztalgiázók, még egy kis virágos kerttel, vagy zöldségessel vegyített környezetet varázsolnak a betonkerítéssel körülvett birodalmukba, ahová senki nem nézhet be, „az én váram, az én házam” alapon.
Miközben az állam szépen, fokozatosan áttért (gondolom nyugati példából véve), a praktikus, eldobható műanyag gyártásra.
Otthonunkban, halmozódik a műanyag zsák, üveg, táska, papírhulladék, látszólag megkönnyítette életünket az eldobható szintetikus, és ki tudja miből gyártott, pelenkától kezdve a zsebkendőkön keresztül, a konyhai eszközökig minden.
Mindeközben falvaink, városaink e műanyag világgal párhuzamosan az elmúlt 30-50 évben nem tudták, nem oldották meg az egyre halmozó szemét eltakarítását.
S mindennek a legnagyobb „szenvedője” a természet, vizeink, fáink, rétjeink, és szenvedünk mi is – ma már világviszonylatban –
a légkör szennyezettsége, a beszívott napi gyárak és forgalmi termékek, és sorolhatnám mi mindennek méreganyagaitól.
Az állam persze kísérletezik a hulladékanyag feldolgozásával. Most éppen a szelektált hulladékgyűjtésre tanítaná az embereket, de ez sem vált be minden településen, sőt a legkisebb falvakban egyáltalán, mert ott még kerti hulladék is termelődik.
A megoldás továbbra is várat magára.
Megteltek a falukban őrült pénzeken létrehozott szeméttelepek, égetők, a szemétpénz állandó felemelése miatt az emberek egyre inkább szétszórják szemetüket tiltott helyeken, a természetben.
A szeméttárolók is gyorsan megtelnek, környékük sok helyen szemétdombbá alakul a lakott területeken is.
S mégis mi a megoldás? Keresik. Van ahol szégyenfalra tennék a tetteseket, van ahol büntetnek, s van ahol példát mutatóan szedik a szemetet a tó, a folyó partján, vagy a réten, a környezetben, ahol élnek.
Talán ez az utóbbi az emberséges megoldás, mert az emberek nem tehetnek róla, hogy életüket sajnos behálózta a szeméttermelő világ.
Mindaddig, míg az állam nem oldja meg ezt az ügyet, marad a józan paraszti ész, vagyis a gondolkozás, a megfontolás, hogy mit miért veszünk meg.
Egyre fontosabbá válik, hogy legyünk önellátók, merjünk értékrendünk, életmódunk átgondolásával változtatni életünkön, mert az örök kiszolgáltatottság tömegnyájjá, s nem gondolkodó emberré alakítja majd gyermekeinket is.
(DE/Felvidék.ma)