A napi bevásárlásomat végzem egy szupermarketben. Gyorsan belerakom a kosárba a vacsorához szükséges élelmiszereket, majd végigpásztázom a kínálatot. Nem tudom figyelmen kívül hagyni a fogyasztói társadalom egyénre gyakorolt hatását.
Kezembe keveredik egy árucikk. Valahonnan ismerős, pedig még sose vettem belőle. Hát persze! Ez itt a reklám helye! Kiváló minőség, olcsó, elérhető ár, s hát izgalmasan szép és egészséges leszek tőle. Visszateszem. Halott nagyapám súgja a fülembe emlékeim szárnyán: Jó bornak nem kell cégér! Erről jut eszembe, mécsest, gyertyát, koszorút, virágot kell vennem halottak napjára. Ahogy múlik felettem az idő, egyre többet… Meggyorsítom lépteim a megfelelő pultok felé, s gondolatban betáblázom, mikor tudok elmenni a csallóközi nagyszüleim sírjához, s mikor fogom a helybeli síroknál tenni tiszteletem. Közben megérkeztem a mécsesekhez, virágokhoz. Gazdag a kínálat. Gipszangyal, elektronikus mécses, klasszikus gyertyák, krizantém.
– Holland behozatal! Tudja, minden évben kell valami extrát szereznem, hogy menjen a bolt – mondja az elárusítónő.
– Melyikből adhatok? Ha két csokrot vesz, a harmadikat ingyen kapja.
– Emlékezni akarok azokra, akik nincsenek már köztünk – mondom félszegen.
– Ezt a koszorút vigye, hozzá a holland krizantém és biztos a siker. Értetlenül nézek. Kinek siker? A boltosnak? Nekem? Halott nagyszüleimnek, apámnak?
– Még meggondolom, köszönöm. Visszafordulok. Autonóm döntést akarok hozni! Ne tuszkoljon rám senki holland krizantémot meg lengyel mécsest! Hevesen fordulok meg, miközben kigombolt kabátommal leverek egy csoki mikulást. Hirtelen időzavarba kerülök. Lekéstem valamiről? Hektikus mozdulattal kosaramba teszem. Van ott csoki ördög, csoki angyal, a gömb alakú csoki a karácsonyfára kerülhet, ha nem, átpakolva majd a húsvétot hirdeti. Ne félj Ember, majd mi gondolkozunk helyetted! A kínálat a felszínességnek kedvez, az ünnep varázsát sekélyesíti, az emberi kapcsolatokat szakítja. Ha tudja! Épp ezért megfegyelmezem magam. Mindent a maga idejében! Fizetek. Bepakolom a bevásárlást, miközben álarcba bújt alak kezembe nyom egy meghívót: Halloween party… Aztán összefutok egy ismerős anyukával. Elmondja, lampiont vásárol. Micsoda öröm lesz a sötétben vezetni a gyereket a világító lampionnal, de most siet, mert a szentmise hamarabb kezdődik, mint tegnap… Elköszönünk. Nekünk is a kezünkbe nyomták a lampiont annak idején november 7-ét dicsőítve. Micsoda pálfordulás! A lampionnak meg mindegy mit és kit szolgál…
Kilépek végre az üzletből. Kora esti hangulatban fürdik a város, október végi eső és szél próbálja arcom. Kezem kékre festi a hideg. Végre én és a természet küzdünk csak egymással. Bandukolok a mélyen elraktározott emlékeimmel, melyet egy boltos sem kínált. Gyerekkorom jut eszembe. Ha fáztam, apám megdörzsölte pici kezem, ha a sötétben reszkettem, azt mondta, egyet se féljek, itt lesz velem mindig. Bevillan emlékeimbe békésen pipázgató nagyapám, ahogy a tűzhely mellett ülve mesélt, a hidegre lépve nagyanyám meg sült krumplit nyomott kezembe. Mennyei íze volt! Már mosolygok. Ez én vagyok, az én időm, az én emlékeim, az én életem. Megcsörren a mobilom.
– Anyuka! Hánykor megyünk a temetőbe? Ugye sütünk gesztenyét, ha hazajöttünk, s beszélgetünk majd egy nagyot? Tudod, ilyenkor mindig így szoktuk… Akaratlanul meginogtatott értékrendem egyensúlyba kerül. Hazaérve gyertyát gyújtok, elmormolok egy imát. A csönd igézetében asztalomhoz ülnek elhunyt szeretteim. Pompa nélkül emlékezem. Letisztulva. Felkészültem lélekben, hogy a sírjukhoz lépjek. Méltóvá lettem az ünnephez.
Az ajtóban már türelmetlenül várnak gyermekeim, hogy együtt induljunk a temetőbe. Az utat is csöndben rójuk. A hideg szorosabbra fűzi karjainkat. Halottak napja közelít felénk… Emlékezem…
Hrbácsek-Noszek Magdaléna, Felvidék.ma