Furcsa dolog a halál. Talán furcsán hangzik, hogy annak nevezem, mert a halál az rémisztő, szomorú, sokkoló, stb., de legkevésbé furcsa, pedig nekem az, mert ha végiggondolom a „halálközeli” élményeimet, akkor sok furcsasággal találkozom, hogy a végén eljussak a halál elfogadásához, amely az élet velejáró része.
Kicsi gyerekként, ángyim (nagynéni palóc megfelelője) temetése után halotti tor volt az udvaron. Egy festői képet képzeljen el az olvasó, hosszú, kisablakos parasztház, hátul ólakkal és kemencével, az udvar libatopos fűvel terítve, hatalmas fa alatt hosszú fehér asztal mellett fekete ruhában emberek esznek, iszogatnak. Beszélgetnek, és itt-ott mosolyognak, nevetnek is egy kicsit. Gyerekként nekem ez nagyon furcsa volt, nem értettem, hogy ha most temették el ángyimat, akit amúgy nagyon szerettem, akkor hogyan lehet rá egy-két órára már nevetgélni, hiszen tort ülünk.
Nem értettem, hogy a gyász elleni legjobb gyógyszer az életigenlés, amibe beletartozik a mosoly és a nevetés is.
Akkor még nem értettem, hogy ezt kell tenni, bármilyen fájó is a szeretettünk elvesztése, akire ha szeretettel gondolunk továbbra is, akkor nem fogja fentről bánni, ha mi, itt lent, közben nevetve éljük tovább az életünket.
Aztán jött a ministrálás, ahol már „élesben” szembesültem gyerekként a halállal, a fájdalommal. Most is látom magam előtt a szobákban a ravatalt, ahogy állok Zoli tisztelendő atya mellett és csak a koporsó végéből ágaskodó két cipőtalpat látom, meg közben érzem a csípős hullaszagot, és várom, hogy mikor szórhatom már a tömjént a füstölőbe, mert annak az illata elnyomja ezt az émelyítő szagot. Hol volt még akkor ravatalozó, meg hullaház! Mindent otthon végeztek el az elhunyttal, miután az orvos megállapította a halált.
A család mosta le az élettelen testet, öltöztette fel, rakta a koporsóba és ez természetes dolog volt, az emberek beletanultak ebbe a feladatba, és valahogyan nem sérült a lelkük tőle…
A legrosszabb a sírás hallgatása volt, azt nem lehetett gyerekként, ministránsként megszokni, a legfájdalmasabb emlékem egy pici fehér koporsó volt egy csecsemővel, az sem törlődik ki az emlékeim közül soha.
Nem lehet megszokni a halált. Főleg akkor hasít bele az élet fájába villámként, ha tragikus, és ebből is volt részem, mint sokunknak. Egy reggeli telefon, amelyről azt hiszed, csak a szokásos, rutinszerű hívás, mert indul a nap, de nem! És akkor minden ránk szakad és semmi sem számít, de közben minden számít. Nem ragozom tovább, rettegünk az ilyen halálhírtől, joggal.
Igazából akkor lettem felnőtt, amikor egy közeli családtag hideg testét érintettem meg, – amolyan búcsúzásként, – a fekete zsákban, a kórház kórtermében. Amikor a testet már csak tárgyként nézed, de a lelkétől búcsúzol, meg mindazoktól az élményektől, amit adott neked és a családodnak. A kávéjától, a konyhájától, az ablakpárkányától búcsúzol, ahol már sosem lesz olyan hangulat, mint azelőtt, vele.
Most pedig itt van a halál a szomszédunkban, de még biztonságos távolságban. Még csak képekben látod, furcsán beleborzongsz, de nem tudod elképzelni, hogy ez veled is megtörténhet.
Nem hozhatják haza a fiadat koporsóban, a karja nélkül, nem, „ez hülyeség!”, rázod le magadról még a gondolatát is, miközben épp látod, hogy a szomszéd panzióban menekült ukrán anyuka teregeti a kimosott gyerekruhákat, és miközben nem látod, hogy a háborút szító háttérember éppen a ruhatisztítóból veszi ki a méregdrága öltönyét. Azt az öltönyt, amelyet lehet, hogy majd a koporsójában adnak rá, mert bármennyire is sátáni az élete ennek a fajtának, egyszer ő is meg fog halni, mint a miatta harcba küldött fiatal katonák, férjek, apák.
Amikor gyertyákat gyújtunk a sírokon, a fényekben a mi élő arcaink világlanak a késő délutáni homályban. Emlékeket idézünk fel, de közben már az esti tennivalóra gondolunk, be kell fűteni, elég maradt-e még mára a tegnapi vacsorából, holnap azt az elszámolást le kell adni… az életünk zajlik tovább, s ez így van jól.
A legnagyobb közhelyek egyike, hogy a halál az életünk része, de mindez borul, ha éppen elhalálozik mellőlünk valaki, mert akkor semmilyen közhely nem segít, csak a saját lelki erőnkre támaszkodhatunk.
Úgy vélem, a halált megélni a legrosszabb dolog, mit élő ember megélhet, most is tartunk tőle, ott van bennünk a félelem az idősödő szüleink miatt, a folyton siető, száguldó gyerekeink miatt, a barátunk betegsége miatt.
Félünk, s közben élünk, mert nincs más választásunk, mert egyszer úgy is megtörténik, aminek meg kell történnie.
Aztán majd tort ülünk, lélekben az elhunyttal vagyunk, a gyászolókat vigasztaljuk egy kis mosollyal, egy pici nevetéssel, és közben észre sem vesszük, hogy egy kisgyerek az asztal végében nézi, hogy milyen furcsán viselkednek ezek a felnőttek…
(Papp Sándor/Felvidék.ma)
